A templom üvegablakára árnyékot vetettek a galambok. Anna ezeket a hirtelenmozgású fekete foltokat nézte a padból. A hosszú beszédet, ha akarta, sem tudta volna követni, mert nem ismerte azt a nyelvet, amelyen a pap prédikált, apja anyanyelvét. Mintha egy képeskönyvet firkált volna tele egy láthatatlan kezű óriásgyerek, úgy maszatolták össze a szent királyt ábrázoló festményt ezek az árnyékpacák, de ugyanabban a pillanatban el is tűntek, és a napfény újra csorbítatlanul tört át az ablakon.
Anna anya mellett ült, olyan rokonok között, akikkel soha nem találkoztak, amiatt, mert az egyetlen rokon, akivel valaha találkoztak, meghalt. Apa nővérét Anna egyszer látta életében, de csak homályos képek éltek benne róla, és egy feszengő érzés arról, hogy apa nővére mennyire más, mint bárki, akit ismert. Ronda és viseltes volt a ruhája, hiányzott foga, és önmagában rémisztően hatott az, hogy mintha semmit nem akart volna elkövetni az ellen, hogy eltakarja magáról az élet ejtette nyomokat. Egy mesekönyvből előlépett vén banyát látott benne, magát Schneewittchen mostoháját, és ezt csak fokozta, hogy apával egy érthetetlen, mágikusnak ható varázsnyelven beszélt.
Anna nem akart jönni. Apa miatt. Anya viszont azt mondta, hogy éppen apa miatt kell eljönni. Anna szerint apának ez már úgysem számít, mert neki semmi nem számít azóta, hogy – a szakértői vélemény szerint szándékosan – belehajtott száznegyvennel egy villanyoszlopba. Anya szerint fontos, hogy Anna megismerje a gyökereket, ahonnan apa származik, hogy ez éppen most értékelődik fel, ő ezt most értette meg, Anna pedig azt kezdte felismerni, hogy anya többet foglalkozik apával azóta, hogy száznegyvennel belehajtott egy villanyoszlopba, mint annak előtte. Anya szerzett egy kisszótárt is annak érdekében, hogy beszélgethessen a rokonokkal, ezeket a próbálkozásokat Anna szánalommal és feszengve nézte, kellemetlen szégyenérzettel. Az itteni, viseltes ruhájú, fogatlan emberek azonban, akik mintha semmit nem akartak volna elkövetni az ellen, hogy elrejtsék magukról az élet ejtette nyomokat, nem erőltették meg magukat, és rövid idő után felhagytak azzal, hogy megértsék anyát.
Anna érezte, hogy most ő és anya azok, akik annyira nem illenek ezek közé az emberek közé, mint ahogyan apa nővére nem illett akkor, annál a látogatásnál őközéjük. Nem értette a nyelvüket, de tudta, hogy amikor halkabban összesúgnak, akkor róluk van szó. Ezért örült a hosszú prédikációnak, a nyugalomnak, hogy csak ülni kell, és nem kell tartani sem az összesúgásoktól, sem attól, hogy anya oda akar menni valakihez a kisszótárral.
Anna így nézte a hirtelen mozgású fekete foltokat a templom üvegablakán. Örült az ajándékba kapott nyugalomnak, és annak is, hogy nincsen koporsó, mert apa koporsójára rossz volt visszaemlékezni, arra, hogy az a díszes és ormótlanul nagy koporsó mit rejthetett magában azután, ahogyan az autó az ütközés után kinézett. Anna arra gondolt, hogy kiszámolja, hányszorosa a fény sebessége a száznegyven kilométer per órának. És arra, hogy a napból érkező sugarak százötven-millió kilométert tesznek meg addig, amíg az első szilárd testnek ütköznek, itt például ezeknek a galamboknak, és hogy annak ellenére, hogy ez az ütközés milliószor nagyobb, mint egy autó és egy villanyoszlop találkozása, mégsem történik semmi, csupán foltok jelennek meg az ablakon. Hiába a háromszáz-ezer kilométer per szekundum, a fény nem szakít darabokra semmit, még ezeket a galambokat sem.
A szertartás után már csak a részvétnyilvánítás maradt, Anna annyit tudott elérni anyánál, hogy a temetés után induljanak haza, ne kelljen még egy éjszakát eltölteni apa szülőfalujában, azon a helyen, amelyről apa soha nem mesélt, amiről úgy hallgatott, hogy ez még annak ellenére is feltűnt, hogy rendszerint mindig hallgatott. Kevés ember ballagott az egyetlen gyászoló családtaghoz, árnyéktalan, júliusi forróságban, porban.
Néhány perc múlva a klíma kellemes hűs levegővel töltötte meg az autót. Anna úgy érezte, egy inkubátorba került, ahol végre újra lélegezhet addig, ameddig haza nem érnek. A fényezett autó virított ebben a fakó és napszítta faluban. Pedig otthon ugyanolyan volt, mint bármelyik másik autó. Nem szólaltak meg, csak a navigáció beszélt távolságokról és irányokról. A kátyúkat lehetetlen volt kikerülni, lassan zötykölődtek a legközelebbi autópálya-bekötőútig.
Anna emlékezett arra, hogy a fény hozzávetőlegesen nyolc perc alatt érkezik meg a Naptól, amely születésének helye, a Földig. Ennyi kell ahhoz, hogy legyűrjön százötven-millió kilométert. Apa az életében mindössze alig ezer kilométert távolodott onnan, ahol született, a végzetes ütközésig pedig neki az indulástól számítva hozzávetőlegesen tizenhét év kellett.
– Geht’s dir gut? – kérdezte anya.
Anna nem hallotta a kérdést, mégis hangosan szólalt meg:
– Den Tauben tut das Licht nicht weh.
Az autópályára kanyarodtak. A sebességmérő egyenletesen ívelt felfelé. Százharmincnál állt meg, ez az autópályán megengedett maximális sebesség. Anna lehunyta szemeit. Ha csak egy milliméterrel is, de le akarta rövidíteni a ráeső fény útját.
