Tóth Krisztina: Világadapter
Tóth Krisztina Világadapter című verseskötetének középpontjában az idő áll, s ezzel szoros összefüggésben az elmúlás gondolata. Bizonyos értelemben számvetéskötetnek is tekinthetjük ezt a négy ciklust, ahogyan valaki „az emberélet útjának felén” túli nézőpontból, mint egy folyó feletti hídon épp átérve visszatekint a maga mögött hagyott túlpartra. A Magas labda 2009-es megjelenése óta a Világadapter Tóth Krisztina egyetlen verses kötete, s sok közös vonást mutat a korábbiakkal (Az árnyékember, Porhó, Síró ponyva), halál és veszteség ilyen intenzív jelenléte a versekben azonban megdöbbentően újszerűvé is teszi egyben a könyvet.
Az első, Futamidő című ciklus erőteljesen rányomja bélyegét az egész kötetre. Az a többször is visszatérő és közvetlen, egyszerű szavakkal kifejezett motívum, hogy az embernek idővel egyre több a saját halottja („Halott nevek a mobilomban, / egyre többen”, Memóriakártya) már-már sokkolja az olvasót, és egyben be is rántja a kötet egyéni hangulati és érzelmi világába. Az érzés kitart a szolidabb Turista és a tematikailag nem igazán ebbe a közegbe illő Tanítvány ciklusokon keresztül is, hogy a kötet végére még mélyebbé és erőteljesebbé váljon.
Ez a hangsúlyos első ciklus engem részben Turi Tímea A dolgok, amikről nem beszélünk című kötetére emlékeztet. Turi a fiatal felnőtt és a (házas, családos) felnőtt közti változást ragadja meg azzal, hogy kimondja változás apró hétköznapi mozzanatokban fellelhető tényét. Tóth Krisztina pedig egy korszakkal későbbi állapotból formálja verssé azokat a tapasztalatokat, amikor felszínes szófordulatokat („Hogy vagytok?”, „össze kéne már jönni egyszer”, Hogy vagytok?) kerülgeti az ember, nehogy valami másról, fontosabbról kelljen beszélni. „Tiszta erőből másra gondolsz” (Üzenet), mintsem, hogy szembenézz azzal, ki volt az a nő, aki rád szólt a villamoson („Fogalmad sincs, hogy ki vagyok, ugye?”), honnan ismered, s hogy egyáltalán miért is kellemetlen gondolni erre.
Az idő többféleképpen jut szerephez a kötetben. Tóth Krisztina eljátszik a motívumból kibontható képekkel, ahogyan például a „húzni az időt” szófordulatot szó szerint, mint egy mozdulatsort írja le: „Húzom az időt, át az életem / árnyas rengetegén: a lába összekötve, / húzom magam után, elejtve vonszolom, / mint egy szánkót, a holt időt.” (Idő, idő, idő) Ezt a verset dühös, ingerlékeny monológként képzelem el, ahogyan a benne megszólaló szubjektum már-már hisztérikusan kérdezi, miért jön mindig mindenki az idővel, miért mindig minden az időről szól? Ezt a hatását erősíti a szó háromszor egymás utáni címbeli szerepeltetése is. Ugyancsak a kötet e darabjában érződik a leginkább, hogy mennyire női szemszögből beszél Tóth, azt írja: „Ki ne fuss az időből […] lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet, / nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya, / öreg anya sem lehetsz”. Mintha bizony ez az élethelyzet – a „nénisedés”, ahogy egy helyütt írja – sokkal komplikáltabb lenne a nők esetében, akiket amúgy is jobban gúzsba köt a különféle, sokszor egymással ellentmondó elvárások hálózata és az ehhez kötődő megfelelési kényszer, mint a férfiakat. Mint ahogyan – visszautalva a Turi-kötetre – sokkal inkább késztet önreflexióra és folytonos számvetésre a korábbi Én-nel kapcsolatban az élet nagy fordulópontjain, miközben a férfiak, bár talán már kopaszodnak is, de önfeledt gyerek módjára társaloghatnak világmegváltó gondolataikról.
Hogy az egykori Én és a mostani Én mennyire nem egy és ugyanaz személy Tóth verseiben sem, azt a kötet címadó darabja, a Világadapter érzékelteti talán legjobban. Megint csak egy apró, banális hétköznapi jelent révén: az egykor volt fiatal nő egy sálat vett meg inkább, mint azt az eszközt, ami a jelenbeli szereplő számára hasznos volna. Csupán az utolsó két sor – ahogy írja: „fiatal voltam és jól állt / az a sál” – kell hozzá, hogy áthidalhatatlan szakadékot képezzen egykor és most között.
Az idő lehet a hiány metaforája is, egy kirándulás során a meglátogatott város főterén látott díszes óra „mérte a veled nem töltött / időt” (Turista). Lehet az életnek az a szegmense, amivel a vers alanya sosem tudott bánni, hiszen az iskolában a napközis tanárnő is tudta, „én vagyok ott az egyetlen, / aki képtelen, hogy az időt leolvassa, / s ha kérdez, csak bámulok rá meredten” (Háromnegyed). Vagy jelentheti az idő magát az életet is, ami egyszerre olyan, mint egy csöpögő csap („Hogyha sokáig nem vagy itt, észrevétlenül elfolyik csak”, Ház) és egyben mégsem, mert nem lehet úgy megjavítani, ahogy a valós csapot a szerelő.
Másféleképpen jelenik meg az elmúlás a kötet utolsó ciklusában: az apa haldoklása, majd halála válik az elsődleges motívummá. Hétköznapi mozzanatokból építkezik megint csak a Magnak jó lesz című vers is, gazgyomlálás, tévé kapcsolgatása, gyógyszerek rendezgetése a fiókban, s csak a legvégén az elhallgatva kimondott utalás arra, hogy mikor ősszel a magokat el lehet vetni, már nélküle kell azt megtenni. Tóth Krisztina egyszerre írja bele ezekbe a versekbe a test elsorvadását (az imént említetten túl például még a Szobák, vagy a Fügefa) és hogy akkor is meghal (még egyszer) valaki, ha egykori háza új lakói kivágják kedvenc fáját és átrendezik a kertet. Eladni az ágyat, amiben meghalt, elosztogatni a ruhákat, amiket hordott – a téma ismételten a rutinszerűsége által, hogy mindenhol így vagy hasonlóképp megy ez, válik megrendítővé.
A Tanítvány címet viselő harmadik ciklus alkalmi szövegeket tartalmaz, mint például az Inferno letterario, avagy a költő Paul Virilio kíséretében alászáll, ami a Litera portál 10. elő-szilveszteri partijára készült. Ez a szöveg ugyanúgy az irodalmi világ gúnyirata, mint az Egy (vagy két) gonosz bácsi, aminek ajánlása „A százéves Kálnokynak” szól, és a sértődött idős szerző prototípusáról szól, aki sérelmezi, hogy egy díjat „helyette kaptam meg, puszta / létezésemmel is kétségbe / vonva / érdemeit, korát satöbbit.” A versben groteszk jelenet bontakozik ki egy, pályatársa temetésén saját tiszteletpéldányait adó és másokét begyűjtő figura főszereplésével. A ciklusban akadnak olyan szövegek, amelyek a 4-5 éve újra trenddé váló közéleti költészet kategóriájába sorolhatók, s közismert szövegelőzményekkel dolgoznak (A koravén cigány, Bánk, magában). Ugyancsak parafrázis a titokzatos című tisölök (József Attila: Tiszta szívvel) és A házitündér, ahol a női szerepkonfliktusok (takarítás vagy versírás) jelennek meg Weöres Sándor Bóbita című versébe szőve. Idegennek hatnak ezek a szövegek a kötet többi részének érzelemvilágához képest, de nem igazán bosszantó a jelenlétük, vagy mondjuk úgy, épp csak a megfelelő mértékben.
Ami zavaró lehet – a könyv egészét tekintve –, egy-egy nehezen felfejthető jelzős szerkezet („az oroszlánarcú, foltos csecsemő”, Hogy vagytok?), túl patetikus zárlat („a PIN-kód: kettő, nulla, egy, négy”, Memóriakártya), vagy egy-egy a giccsbe átcsúszó versszak-kezdet („Hatvanmillió évig vártalak”, Zsarnokgyík).
A Világadapter megrendítő kötet – ismétlem meg legszívesebben még egyszer az első bekezdésben már említett jelzőt –, katartikus zárlattal. A Hosszúalvó (milyen szép metafora a halálra!) címet viselő látomásos költemény olyan lenyűgöző képekkel dolgozik, mint „óriási felhőtüdők rózsái”, „a fény hogyan gurguláz habot”, „ónos, örvényes álmok” „tűzzel földbe karcolt, füstölgő sebhelyek”, „lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe” stb. Nem előzmények nélküli, úgy vélem, rokonítható a könyv olyan korábbi darabjaival, mint a Menyegző, („Minden csecsemőt kezek tolnak / fekete vízből a vak világra. / Minden születés ingó csónak / minden vőlegény sötét bárka.”) vagy a szintén a kötet végén található Felejtő („Kering a Föld, álmában nem érti meg a végtelent.”) s Lék („Fekete víz szülötte, süket álom. / Lassan ússzon feléd: / felbillent tankhajó az óceánon”) Ilyen előzményekkel válik igazán a Hosszúalvó a kötet egészét megkoronázó alkotássá. (Magvető, Bp. 2016)
Pethő Anita
Discussion about this post