Leleplezzük Indiánert! Szabó Imola Julianna meséjéből megtudhatjuk, ki az az Indiáner, és, hogy hol találhatunk rá…
Egy maffia-bandával élünk együtt
Indiáner: Hogyan kell szép napot csinálni a szomszédnak?
Imola: Ha fáradt vagy, bármi megtörténhet, még az is, hogy az anyatejes zacskóidat bekened kék krémmel, majd a nagy szellőztetésben elfeledkezel erről és kisétálsz a gangra a szemeteszsákkal. Általában sokat mosolygok a szomszédokra, így hátha megbocsájtják, hogy nagy család vagyunk. Az alattunk lakó néni szerintünk vagy angyal, vagy buddhista, vagy szegény irdatlan rosszul hall. Még egyikre sem sikerült bizonyítékot találnunk. De meggyőződésünk, hogy csak valami csoda folytán nem kopog fel óránként.
Melyikkel van több gond? A kutyával, a macskával vagy a gyerekekkel?
Mindegyikkel máskor és máshogy nehéz. Akkor a legnehezebb, amikor egymásra találnak valami csintalan összeesküvésben. Egy maffia-bandával élünk együtt, komoly bűnszervezet. A macska megszerzi, a kutya megrágja, a gyerek szétpakolja. Néha nem tudom, hogy tárgynak/ételnek vagy szülőnek lenni a nehezebb az otthonunkban.
Melyikben van több öröm?
Amikor együtt nőnek fel akkor valami pótolhatatlan és egyszeri varázslat részese leszel. Ahogy a macska vigasztalja a síró gyereket, ahogy a kutya tanítja járni. De a legnagyobb öröm talán amikor együtt alszanak. Az egyszerre éteri és álomszerű. Én amúgy a lélekben hiszek. A többi csak szőr, csont és forma, és meg kell hagyni, hogy néha az emberi anyag sokkal ócskább.
Vannak emberek, akik a saját megvalósítatlan álmaikat a gyerekeikkel akarják megvalósíttatni. Neked erről, mi a véleményed?
A beposhadt álmok fullasztóak. Én csak attól félek, hogy nehogy túl sok álomfelhőt örököljenek. A saját fraktál pöffeneteimet igyekszem az ablak előtt terelgetni és nem árnyékolni vele a családot.
Mi az a mozaik család? Mitől jó? A tiétek milyen?
Rugalmas családnak becézném. Sok tartozék, számos kaland és folytonos történés. Mi dupla mozaikék vagyunk, így külön izgalmas. Lilus csoporttársa azt mondta egyszer: „Neked sok családod van, szerencsés vagy“ Erre Lilus csak annyit felelt: „Igen, és mind olyan édes nekem, hogy becukrozzák az életem.“ Hát ilyen.
Nyári tervek?
Lenni. Semmi mást csak pár napig nem napi 20 órát dolgozni. Az ég köldökét bámulni egy pocsolya mellett, vagy a bringán ülve. Délutáni aludni, és sört inni a férjemmel valami giccsesre festett ég alatt. Már ez is elég egy tökéletes nyárhoz.
Szabó Imola Julianna
Egy barát
Lalajan összeszorította a kezét. Már-már puhán lila lett. Máminka most sem kérdezett. Várt. Minden ajtó kinyílik egyszer. Lalajan nem is bírta sokáig csendben. Suttogni kezdett. Egy kisfiúról, akit álmában látott. Rézsárga volt a bőre és fekete a haja, akár a kabátbélés. Indiánernek hívta a Mamája, akinek kétfelé font haján megcsillant a fény. Álmában látta, és tudni akarta, hogy miért. Hol láthatta ezt a furcsa és kedves arcú kisfiút? Máminka odatotyogott a könyvespolchoz. Minden könyv gerincére rákoppantott egyet az ujjával, majd a tízediknél megállt, és lekapta a bőrkötésest. Tele volt képpel. Lovakról, bölényekről és mosolygós arcú nőkről. Tűz és sátrak között táncoló férfiakkal. Hiába lapozott egyre gyorsabban, az ő Indiánerét nem találta sehol. Értetlenül nézett Máminkára, aki már percek óta a plafont bámulta.
– Hol van a barnaszemű kisfiú az álmomból?
– Azt nem tudom. – kacsintott Máminka. De azt tudom, hogy valaha itt élt. Volt lova, vágtatott folyókon és földeken át. Bátor volt és erős. Jeleket küldött a felhők fölé és sokszor a csillagos ég alatt merült álomba. A csillagok, mint a virágok, úgy bomlottak, zuhantak az arcába. Kért tőlük titkos-kívánságot.
– Te ismerted az Indiánerem? – kérdezte gyanakodva Lalajan.
– Nem, kincsem. Téged ismerlek. – nevetett fel Máminka. Álmunkban olyan zsírkrétával színezünk, amivel csak szeretnénk. Olyan helyekre utazunk, ahova talán soha nem jutunk el. Olyan barátot álmodunk magunknak, aki valódibb, mint a valós.
– A kisfiú a barátom?
– Az lesz, ha minden este álmodsz vele. – mosolyogott Máminka.
Lalajan nem értette. Utálta néha, ahogy Máminka úgy mond valamit, hogy semmit sem mond. Csak a könyv maradt. A gyönyörű és illatos könyv. Varázslatokkal, békés harcosokkal és a természet titkaival. Lalajan nem bírta letenni. Órákon át csak olvasta, nézegette. Oda akart menni. Kicsit ott élni velük. Vizet hordani, tollat fonni hosszú hajába. Játszani, a kisfiúval. Az Indiánerrel, aki azóta minden este meglátogatta álmában, és egy másik világról mesélt.
Diós-tekerék (részlet)
Változás
Ott lakott régen a nyugalom
aztán beleharapott
a felhők lábába
a karjukba
a szájukba
és azok elfutottak előle
a dombig
ahol már évek óta nem esett az eső
és most olyan csend lett a városban
az epres kosarakban
diónagyfamama kontyán
és diónagybélpapa botján
ült a csend a városon
ott lakott régen a nyugalom
aztán belekarmolt a nap arcába
a szemébe
a szívébe
és az elbújt előle
a dombig
ahol már évek óta nem sütött a nap
és most olyan sötétség lett a városban
az ablakokban
a házakban
a parkban
hogy már nem lehetett egymásra ismerni.
“Imolának sok mindent köszönhetünk, én meg különösen :)”
(Az Indiánert szerkeszti: Acsai Roland)
Discussion about this post