Életrajzi filmet készíteni egészen hálás feladat, hiszen készen kapunk egy igaz történetet; tehát nem az a kérdés, hogy mit írjunk bele, hanem hogy mit húzzunk ki belőle. Steve Jobs története reneszánsz történet. Örökbefogadott gyermekként nőt föl, otthagyta az egyetemet, 21 évesen megalapította a világ leginnovatívabb számítástechnikai cégét, holott negyed annyit sem konyított a számítástechnikához, mint mondjuk Simonyi Károly. Erről a fejlődéstörténetről Danny Boyle filmje semmit sem mesél. Persze ez sem igaz így.
Aaron Sorkin 2011-ben a Facebook-film forgatókönyvéért kapta meg az Oscart, érthető tehát, hogy a Sony Pictures rá és David Fincherre szerette volna bízni a Jobs életrajz megfilmesítését. Fincher idővel kilépett, végül Boyle kapta meg a munkát – azt állítani tehát, hogy a Steve Jobs a rendező, Danny Boyle filmje: nem lehet. Sorkin A közösségi háló sikerén felbuzdulva látszólag úgy érezte, bármire képes. Nem akart önismétlő díjnyertes író lenni, ezért új formát tervezett a történet mögé. Talán ezzel vállalta túl magát.
A film története három részre tagozódik. Azt a (talán téves) alapvetést teszi, hogy a néző betéve ismeri Steve Jobs életrajzát, ezért a három egységet három technikatörténeti pillanat, három Steve Jobs termékbemutató köré építi fel. Mindhárom jelenetsor egy-egy előadóterem kulisszái mögött játszódik. Az első az Apple Macintosh bemutatója: Jobs (Michael Fassbender), mint a cég feltalálója és arca, első zárt rendszerű design számítógépét készül bemutatni. Rögtön bepillantunk Jobs kíméletlen maximalizmusába, a munkahelyi agresszióba, amivel dolgozik és megismerjük jobbkezét és munkahelyi feleségét, Joanna-t (Kate Winslet). A két színész között végig izzik a levegő, pedig kettejük kapcsolata nem szerelmi szál — ettől a vonzalomtól válik kapcsolatuk mélyen életszagúvá, és bizony ez csakis Danny Boyle munkája. Joanna megpróbálja rábeszélni Stephen-t, hogy beszéljen volt barátnőjével és gyermeke anyjával Crisann-nal.
Sorkin azt a megoldást választja, hogy a dramaturgiát a Jobs és lánya közötti kapcsolatra, az apává válás köré építi. Így kívánja megmutatni, hogy Jobs is olyan ember, amilyenek mi vagyunk, s habár az, hogy a kulisszák mögé írja a filmet izgalmas dramaturgiai húzás, az, hogy kihagyja a fiatal zseni LSD problémáit, utazásait, a buddhizmust, az elhanyagoltságából adódó üzleti nehézségeket – kihagyott ziccerek.
Jobs látszólag nem akar a gyerekével foglalkozni, volt barátnőjében és az apaságban is csak a problémát látja. A világ tetején érzi magát: erős, sármos, arrogáns. Az őt alakító Fassbender karizmatikus karakter— a film, mintha azt mondaná: Jobs így született, míg az életrajzból az derül ki, hogy tehetsége és tettvágya mellé olyan arrogancia társult, ami mellett nehéz volt őt megszeretni, sajtóját is ennek az arroganciának és jó kommunikációs képességeinek köszönhette – a nyitójelenetben megjelenő Jobsról nehezen lehet elhinni, hogy ilyen. Egy termékbemutató előtt vagyunk, persze hogy feszült, megenged magának mondatokat, de Fassbenderről csupán a tehetség és a sárm sugárzik, a szavai elnyerhetik ellenszenvünket, de személye aligha.
A bemutatón megjelenik az apafigura John Sculley, az Apple vezérigazgatója. Egy kellemes beszélgetés a bukás előtt – a Macintosh olyan drága volt, hogy az átlagos felhasználók nem szívesen vették meg, a profik pedig a zárt rendszer miatt nem bíztak benne – megismerjük kettejük kapcsolatát és a céges felháborodás történetét a Macintosh reklámja körül. Ezt a reklámot csak részletekben látjuk, így a közte és Orwell 1984-e közötti párhuzam és az ebből fakadó feszültség elenyészik a vásznon.
Az átvezetés a második részbe a bukás adatait jeleníti meg feliratokban. Megtudjuk, hogy Jobs nem dolgozik többé az Apple-nek. Ennek a kitárgyalása a konfliktuscsomója a második résznek. Jobs új cége első számítógégét mutatja be a NeXTcube-ot. Kislánya, akivel azóta rendezettebb viszonyban találkozik, arról beszélteti az apját, hogy a gép miért nem tökéletes kocka, Jobs elmagyarázza, hogy az optikai csalódás miatt, hogy tökéletesebbnek látsszon – ezzel illusztrállja a film Jobs kitartását a felhasználóbarát design mellett. Liza anyja, Crisann ismét betoppan pénzt kérni, Jobs-szal vitába bocsátkoznak a pénz beosztásáról, a manipulációról, a gyereknevelésről, hogy Crisann miért csapkod a gyerek előtt, miért a gyerekkel ébreszteti föl magát és nem ő ébreszti a gyereket. A Crisannt alakító Katherine Waterston remekül oldja meg a váltást az elhagyott fiatal anya és a neurotikus pénzsóvár manipulátor, az első két epizódban játszott karakter között. Jelenete Fassbenderrel a film egyik emociónális csúcspontja.
Jobs Apple alapító munkatársával, Steve Wozniakkal ejti meg a következő kulcsfontosságú beszélgetést. Jobs sérelmezi, hogy Wozniak hátbatámadta a sajtóban, Wozniak azt magyarázza, hogy dühös volt Jobsra, mert kilépett és mert nem tisztelte eléggé és a többi, és a többi.
A beszélgetés végül egy jól elhelyezett kulcsmondat köré épül: „Naponta tízszer olvasom, Steve Jobs egy zseni, de mégis mit csinálsz te?” „Én játszom a zenekaron. Te egy remek zenész vagy. Te itt ülsz, te vagy a legjobb a sorodban.” Még a hatásvadász felvezetéssel együtt is ‒ amelyben Wozniak bemutatja a szerinte piachódító nixicsöves óráját, aminek az átállításához csavarhúzó kell és leginkább egy detonátorra hasonlít ‒ porba alázva ezzel Wozniak kompetenciáját a „jövő meglátásá”-val kapcsolatban, ez a jelenet pontosan ábrázolja kettejük kapcsolatát és Jobs szerepét a technikatörténetben.
Az epizód harmadik beszélgetése Sculley-val kissé zavaros párhuzambavágással igyekszik bemutatni a Jobs menesztése körüli eseményeket, ahogyan Sculley figyelmezteti, hogy engedelmeskedjen a befektetőknek, mert a Macintosh megbukott és ha maga ellen szavaztatja a vezetőséget, ki fogják rúgni. A szituáció az élethez talán nem, de a filmes ábrázoláshoz túl összetett, a jelenet után inkább a kettejük közötti feszültség marad meg a nézőben, mint a történtek ok-okozati láncának tisztázott summája. Kiderül, hogy a NeXT magas ára miatt már a bemutató előtt gazdasági bukás, viszont a kifejlesztett grafikus, felhasználóbarát operációsrendszer miatt mindenbizonnyal Jobs-szal együtt felvásárolja az Apple. Így is történik.
A harmadik, az utolsó epizód az iMac bemutatásáról szól. Az arrogáns zseni ekkorra már szinte koravén jóságos nagypapa. Legalábbis a nagyközönség előtt. Joanna-val, Wozniakkal és a Andy Hertzfelddel, egykori mérnökével hallgatunk végig veszekedéseket, amelyek új irányból világítják meg a főszereplőt: a konfliktusok kétélűek, nem csak Steve hibázik, őt is félreértik legalább annyiszor. „Én mindig is utáltalak”— mondja Andy, „Tényleg? Sajnálom. Én mindig szerettelek.” – mondja Steve.
A film (mint minden zseni-film) akörül a kérdés körül forog, hogy kié a megérdemelt dicsőség, azé aki zenél, vagy azé aki vezényel. S habár az életműből tudjuk, hogy nem Steve Jobs találta fel a grafikus operációs rendszert, az egeret, az érintőképernyőt vagy a táblagépet, de jóeséllyel ő volt az aki megmondta, mit, mikor, kivel és kinek kell gyártani. A film bemutatja a nagyívű pálya buktatóit, de homályban tartja a legizgalmasabb részeket, az indulást, az ezredfordulót, az iPodot, az iPadet és az iPhone-t, melyek szintén korszakalkotó találmánynak bizonyultak a közelmúltban.
A film az elmúlt évben ezen rovaton belül is tárgyalt kérdéskör újabb kérdésfelvető alkotása: a multimédiás eredeti tartalmakkal telezsúfolt dokumentumfilmek mellett (mint amilyen az Amy, a Montage of Heck stb.) mi a feladata az életrajzi filmnek?
Talán hogy illusztrállja a memoárt, és ami nincs médiumra rögzítve, azt újra elmesélje egy remek színművész eszköztárának segítségével. A Steve Jobs-film az érzelmek nyelvén mesél, családtörténetet csinál a technikatörténetből, de hiába kaphatunk meg minden információt az eddig elkészült dokumentumfilmekből, interjúkból és visszaemlékezésekből, ennek a filmnek a láttán joggal maradhat bennünk hiány.
(Steve Jobs; rendezte: Danny Boyle; írta: Aaron Sorkin főszereplők: Michael Fassbender, Kate Winslet, Seth Rogen, Jeff Daniels, Michael Stuhlbarg, Katherine Waterston; fényképezte: Alwin H. Küchler; vágó: Elliot Graham; látványtervező: Guy Hendrix Dyas; jelmeztervező: Suttirat Anne Larlarb; zeneszerző: Daniel Pemberton)
Szabó Márton István
Discussion about this post