John Dowland dalai

Jer újra! Édes szerelem szólít
(Come again, sweet love doth now invite)
 
Jer újra, édes szerelem szólítja
Bájaid, mik tartózkodnak
Gyönyör jussom nyújtani:
Látni, hallani, érinteni, csókolni,
Ismét édes vonzalomban veled halni.
 
Jer újra, szűnjön gyászom
A mostoha kicsinylés miatt;
Elhagyatva, búsan, sóhajtozva
Ülök, sírok, enyészőn halok
Gyilkos kínba, örök nyomorúságba.
 
A nap, mi ragyogását nyújtja
Fintorával imígy lankaszt
Gátat emel utamba.
Mosolya forrás, hizlalja gyönyöröm;
Gyötrelmem télvize a fintora.
 
Éji szendergésem álommal teli,
Árad szemem patakként.
Szívem nem örvendezteti
Mások lelte siker és kéj.
Jussom szélvész: ezt jelzi.
 
Hűségem bár örök igaz lehet
Szíve mégsem enyhül,
Bájából mit se kínál nekem.
Szeme lángol, szíve gránit
Se könny, se igazam nem érinti.
 
Édes Szerelem, vedd sebző nyilad
Ő szívét nem járja át;
Hisz’ annak, kit átjárt,
Vessződnél tüzesb könnyes jaján
Ő diadallal kacag.
 
 
Láttam Hölgyem zokogni
(I saw my lady weep)
 
Láttam Hölgyem zokogó
Bánatban, büszke-messze
Szép szeme tökélye ágya.
Orcája színig fájdalom,
De elhidd, ily bú több szívet hódít
mint vígság csábvarázsa.
 
Erénnyé vált a keserűség
Bölccsé a Láz, a könny gyönyörré.
A csönd bármi szónál ritka elmésebb.
Sóhajtásból szövi énekét,
Melynek mindent lágyít bánat-édese:
Bút szerelemmel együtt tölt szívembe.
 
Ékesebb bárminél,
Mit e világ mutat, időben szűnj, bánts!
Elég, elég, örömtelt orcád túlragyog.
Tudd: könny a szívnek gyilkosa;
Küzdj, ne légy bajnoka búnak,
Mi szépséged bukását szaporítja.
 
 
Megbocsájtja-e vétkem?
(Can she excuse my wrongs?)
 
Erény köpenyében vétkeim megbocsájtja?
Nevezzem jónak, ha bizton szívtelen?
Tiszták a tüzek mik füstbe vesznek?
Dicsérjem a levéldíszt, hol gyümölcsöt nem lelek?
 
Nem, nem! Hol árnyak állnak test helyett
Sebződsz, ha látásod homályos.
Hűlt szerelem: homokba írt szó,
Vagy buborék, mely tova úsz a vízen.
 
Sebzeni hagyod magad bár
Látod: jóvá semmit se tesz?
Ha nem győzöl akaratán
Sose hoz gyümölcsöt szerelmed.
 
Volnék oly alant, hogy nem várhatok
Égi gyönyörre, mit eltart tőlem távol?
Mert fennkölt, vágyam is ily magas:
Ha megtagad így, bárki is mit várhat?
 
Bár az értelemnek hagyna utat
Minek szándéka: szerelem igaza!
Édes, tégy boldoggá, nyújtsd ezt nekem,
Vagy szűnj késlekedni, ha halnom kell!
 
Ezerszer könnyebb halni,
Mint élni ily kíngyötörten:
Emlékezz, Édes: én voltam ki
Derűvel hunytam ki érted.
 
 
Hullj könnyem
(Flow my tears)
 
Hullj könnyem, hullj forrásodból!
Örökkön száműzve, hadd gyászoljak,
Hol éji, sötét madár zengi bús hírét
Ott engedj élnem elhagyatva!
 
Hunyj ki hiú fény, ne ragyogj tovább!
Éj sem lehet olyannak elég sötét,
Ki utolsó esélyét keserűn bánja.
A fény csak kitárja szégyenét.
 
Keservem sosem könnyül,
Hisz a szánalom elszökött.
Könny, sóhaj, nyögés fosztja
Bágyadt napom minden örömét.
 
Boldogság legfentebb tornyából
Jósorom levetették;
Jussom félés, bú s fájdalom;
Járna, mi elhagyott: a remény.
 
Hallga! sötétben lakó árnyak,
A fényt tanuljátok megvetni!
Boldog, mily boldog, ki pokolban
a világ utálatát nem érzi.
 
 
Vívjak-e szókkal lágyítani?
(Shall I strive with words to move?)
 
Vívjak-e szókkal lágyítani
Ha tettem se kíséri méltó figyelem?
Beszéljek, bár örömöt nem fog okozni,
Se szíves hallgatásra nem lelek?
Ó, kín, bárha hasztalan,
De zaklatott bánatát felfedi:
Sebem egyedül Ő ismeri csak
Bár Ő se fogja gyógyítani.
 
Minden kín végez egyszer, ha
lassan próbázta tűrésünket.
Bárcsak az idők fura útja
Elhozná Őt e szerelemnek.
A vihar elül végül mind,
Mért ne hagyná Ő is oda fintorát?
Édes Szerelem, kezét segítsd:
tegyen vonzalmamra koronát.
Fájlaltam s szerettem Őt
Senki mást nem imádtam.
Jer, drága öröm, teljesítsd vágyam.
 
 
Hadd, lakozzam éjsötétben
(Dowland–Byrd: Queene’s Alman – In darkness let me dwell)
 
Hadd, lakozzam éjsötétben, fájdalmam talaján,
keservem tető a boldog fényt elzárni tőlem,
körbe könnyes, márványfekete fal zokog,
dalom csikorgó pokolhang, elűzze jótét álmom.
Síromnak búmmal párban vetem ágyam
Élőn engedj halnom, míg a vég meglátogat.

(Fordította: Villányi G. András)