Milyen Veszprém valójában? „Kicsi, intelligens város” (Cholnoky Jenő), „Veszprém szerethető város” (Brassai Zoltán), „túlságosan nyitott”, „felnagyított szamárállkapocs-alakú” (Kilián László), „süteményillata van” (Balassa Gellért), „halk szavú öreg város” (Gutheil Jenő), „kitűnően rendben van ez a város” (Móricz Zsigmond), „kultúrában élő város”, „a nyelvészek városa”, „a szelek városa”. Egy városról szóló antológia elkészítése azért nehéz feladat, mert a szerkesztőnek nagyon jól kell ismernie a település történelmét, irodalomtörténetét és azokat a szerzőket, akik ott alkottak, vagy akik az adott városról írtak. Egy városi antológia aligha törekedhet a teljességre. Sebő József válogatása a szerkesztő tájékozottságáról, alaposságáról és alázatos munkájáról tanúskodik. A kötetben felállított egy lehetséges Veszprém-kánont: a szövegek mindegyike, azon kívül, hogy Veszprémről, a veszprémiségről beszél, rá is mutat valós helyekre, terekre, utcakövekre.
Sebő József 271 oldalon válogat régi szerzők és kortársak műveiből, összesen 72 szerző 110 szövegét vonultatja fel a kötetben. A válogatás ezer év irodalmából közöl szövegeket. A legkorábbi részlet Szent István intelmeiből származik, a legfrissebb, Balogh Elemér írása 2021-ből. A könyv hét fejezetre tagolódik. Az előszót két nagy fejezet követi, melyekben az irodalmi szemelvények olvashatók. Régi szerzők fejezetcímmel 73 szöveg szerepel a legkülönbözőbb műfajokból. A rövidpróza és versek mellett hírek, tárcák, regényrészletek, tudósítások is helyet kaptak a könyvben. A Kortársaink című fejezetbe 37 szöveg került. A kötet végén önálló fejezetként jelenik meg két rövid összeállítás: az egyik Veszprém nevének eredetéről, a másik a város frazeológiájáról szól. Ez utóbbi tizenhárom különböző szókapcsolatot mutat be, amelyekkel Veszprémet emlegetni szokták. Rövid magyarázatot is fűz hozzá, miért hívják a „királynék”, a „szelek”, vagy éppen a „nyelvészek” városának. Végül a kötet szerzői és a szemelvények forrásjegyzéke szintén két önálló fejezetben került a kiadvány végére.
Figyelemreméltó a kötet szerkesztése, két nagy fejezetét fellapozva (Régi szerzők, Kortársaink) az olvasó párhuzamba állíthatja, hogy mit gondoltak a régi korok szerzői Veszprémről és mit írnak róla ma. Elgondolkodtató analógiákat fedezhetünk fel a régiek és a maiak gondolkodásában.
A szerkesztő azt a célt tűzte maga elé, hogy egy olyan válogatást adjon a veszprémi diákok kezébe, amely egyszerre nyújt számukra történeti és irodalmi áttekintést. De azonnal szembe is nézett a kérdéssel: van-e veszprémi irodalom? A múltban – és erről is szó van a kötetben – volt. Hiszen az irodalom szigetkultúrákba szerveződött, és az elmúlt századokban Veszprém egyike volt ezeknek a szigeteknek. Hogy ma van-e, arra – azt gondolom – maga a kötet adhatja meg a választ és a bizonyítékot is. Veszprém kétféleképpen jelenik meg a kötetben, egyszerre az alkotás és az emlékezés tere. Vannak írók, akik emlékezni járnak a városba, számukra a város terei az emlékezet helyei. És vannak, akik dolgoznak, élnek a városban, nekik ihletet jelentő forrás, műhely, éltető szellemi közeg. Az itt élő és az ide látogató írók tollából, miközben mindenki a maga módján beszél a városról, mégis megragadhatóvá válnak bizonyos vissza-visszatérő témák. Az egyik ilyen a veszprémiség kérdése, amely ebben a városban, úgy tűnik, elválaszthatatlanul összekapcsolódik a menni vagy maradni kérdésével, vagy akár a „Sehol otthon nem levés” Kemény István-i kérdésével is. A legtárgyilagosabban Brassai Zoltán teszi fel a kérdést, amely több régi és kortárs szerzőt foglalkoztat: „Mi tartott itt? Miért van az, hogy a Veszprémben születettek jelentős hányada elment, másutt kereste a boldogulást, mi pedig, az idetelepülők, »bebírók«, ahogy a megyében itt-ott mondják, maradunk.”
Ugyancsak visszatérő mozzanat a kötetben, hogy van valami abszurd a városban, valami megfejthetetlen titok. Márpedig, ha az ember valamit nem ért a körülötte lévő világból, akkor megpróbálja a természetfeletti erőkről szőtt mesével, legendával, mondával megmagyarázni azt. Így önálló témaként bontakozhat ki előttünk a veszprémi irodalomnak a transzcendens oldala, amelyhez hozzátartoznak a mesék a szélről (Hordós Csaba) éppúgy, mint az abszurd álhírek (Zatkalik András) vagy a lírai vallomások (Garai Gábor: Veszprémi képeslapok, Kanyár Eika: A veszprémi vár utcakövein).
A kötetben számos portré rajzolódik ki. Az egyik legélesebben körvonalazódó az idős Eötvös Károlyé, akit mint anekdotázó urat ismerhet meg az olvasó. Anekdotáit rendszerint úgy kezdi: „veszprémi fiskus koromban történt…” Eötvös Károly népszerűsége csúcsán volt, amikor 1882-ben védőként beállt a korabeli Magyarország egyik legnagyobb közéleti küzdelmébe, a tiszaeszlári vérvád perébe. Eötvös írása mellett Páldy Róbert tanulmánya, valamint Krúdy és Kosztolányi Eötvös Károlyról írt memoárjai elevenítik fel „a vajda” egykori alakját. A veszprémi könyvtár névadója méltán szerepel hangsúlyosan a kötetben.
A könyv hívogatja az olvasót, hogy lépjen be az igazi Veszprémbe és az utcákon járva, rábukkanva az épületekre, kapualjakra, amelyekről olvasott, belső képeit illessze hozzá az épített valósághoz. Talán ebben a találkozásban születik meg bennünk az igazság, hogy milyen is a város valójában.
(Veszprémi Szemle Várostörténeti Közhasznú Alapítvány, Veszprém, 2022)