David leendő szülei 1956. október 22-én kigombolt lódenkabátban álldogálnak a Boráros téri kiskocsmában, az ötvenes évek kényszerű divatjának kötelező darabját viselik, mint mindenki; a lódent posztószerűen szőtt durva gyapjúszövetből varrják, anyaga nem ereszti át a vizet, tehát esőkabátként is beválik, a téli hónapokban pedig jó meleg viselet. Nincs helye az egyénieskedő öltözködésnek, az emberek ősztől-tavaszig ebben a puritán szabású kabátban járnak-kelnek az utcákon, ha a hosszúlépésükre várakozó pár lódenjének címkéjét jobban megvizsgálnánk, megbizonyosodhatnánk arról, hogy mindkettő az 1951-ben Rákosi Mátyás ajándékaként átadott zalaegerszegi ruhagyárban készült. A férfi András édesapjának a testvéröccse, a legzordabb időben is hajadonfőtt mászkál a szabadban, hátrafésült, erősszálú fekete haja nem tűri a micisapkát, a belekaroló nő kontyba tűzött, szőke fürtjeit piros svájci sapka alá fésülte a gyári öltözőben. A kék kötényes pultos a többi papírfecnihez tűzi blokkjukat, két deci szódát spriccel a takarékosan kimért, többek szerint kukoricából készült fehérborba, a férfi kezébe nyomja a csap alatti gyors öblítéstől vizes poharakat. A fiatalok a gyöngyöző fröccsökkel az előre kiszemelt üres ablakmélyedésbe húzódnak, látszólag elmerülten hallgatják a kocsma duruzsoló zsivaját, pedig valójában mindkettőjük fejében az jár, hogy albérletükben alaposan befűtenek a cirádás öntöttvas kályhába, hogy összebújhassanak az ágyban. Most szabad a vásár, a főbérlő házaspár délutános műszakban dolgozik, a nagyobbacska gyerekeknek, ilyenkor hétfő késő délután, úttörőfoglalkozásuk van az iskolában; siethetnek a kocsmától három villamosmegállóra lévő gangos sarokház ötödik emeleti lakásának cselédszobájába. A férfi a dunántúli Tébából, a nő egy tiszántúli kis faluból, Sápról költözött Budapestre, ha közhelyes fordulatot használunk, a sors akaratából mindketten a Lampartban kaptak munkát, a 2×2 néha 5-öt, Ferrari Violettával és Zenthe Ferenccel már együtt nézték meg a Lenin körúti Vörös Csillag moziban. A soroksári fegyverüzem az államosítással lett hivatalosan lámpagyár, de mindenki tudja, a változás valójában csak annyi, hogy ezentúl a Frommel karabélyok helyett Kalasnyikov géppisztolyokat gyártanak; munkahelyük elődjét: a Fegyver és Gépgyár Részvénytársaságot 1889-ben alapították, az országban elsőként itt foglalkoztak nagyüzemi fegyvergyártással, akkoriban a Mannlicher-típusú puskákat szállították a császári és királyi hadseregnek. David szülei 1956. október huszonharmadikán este hat óra környékén sodródnak a lelkes tömeggel a Sztálin-szoborhoz, hogy milyen körülmények között kerültek ide, arról nem esik szó a harrerei ház szombatonként megtartott kerti partiján; a zimbabwei főváros magyarjai az erős angol söröktől egyre szilajabbul, századszor is elmesélik, miként sikerült végre-valahára elég helyet biztosítani a felvonulási téren, hogy a teherautókat beindítsák, és a nyakba kötött drótkötelekkel lerántsák túlméretezett talpazatáról a gyűlölt dromedár szobrát. Egyszerre, megint és megint, húzd meg, vigyázz, a szobor nem moccant, a drótkötelek egymás után szakadtak el, az emberek mérgükben és tehetetlenségünkben a sírás szélén álltak, de azt mondták, ember tette oda, ember le kell tudja onnan venni. Az egyik közeli gépipari technikumban találtak gázhegesztőt- és vágót, a tömeg ujjongott, ahogy dolgoztak, de ahelyett, hogy fogytak volna, egyre csak többen lettek az emberek, így akadt segítség bőven, sokan értettek hozzá, mert az ipari iskolában vagy a munkahelyeken kitanulták ezt a szakmát. Nagy hozzáértéssel szinte percek alatt elvágták a térd alatt a szobrot, de a legnagyobb probléma megint csak az volt, hogy a segíteni akaró tömeget miként tudják hátrébb kényszeríteni, mert ott nem volt főnök vagy beosztott, tanuló vagy tanár, ott mindenki egyenlő volt, és mindenki segíteni akart. A tömeget végül sikerült hátra könyörögni, a teherautók a most már meggyengített szobrot nagy recsegések és ropogások közt le tudták húzni a posztamensről. A gyűlölt szimbólum hatalmas robajjal lezuhant, ott hevert földön, az emberek diadalmasan felmásztak rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust legyőzték volna, örömmámorban úsztak és csak ölelgették egymást. A szobordöntés másnapján, szerda kora délután sokan kászálódnak le a Csepel teherautóalvázra gyártott Fakarusz autóbuszból a tébai Öreg-telepen, a munkáskolónia hatajtós házainak kéményei olyan kedvtelenül füstölögnek, mint a szénporos arcú bányászok szájában az 5 Éves Terv cigaretta; az emberek vállán lécekkel összeszögelt klecnik billegnek, a támfák ácsolásakor megmaradt gömbfadarabokat hazavihetik tüzelőnek. A nyitott csatornájú utcákon spontán kialakuló kisebb csoportokban vérmérsékletük szerint morgolódnak, szitkozódnak az újabb normaemelés miatt, hangosan nem merik kimondani, amit gondolnak, jelen esetben azt, hogy elegük van a kommunista műszakokból, a rendkívüli túlórákból; nem tudhatják, hogy a bányavállalat vezetőit a pártközpont és a nehézipari minisztérium folyamatosan sanyargatja a szénkitermelés növeléséért, de ez egyébként sem érdekelné őket. A főnökség, hogy megfeleljen a felső szintű elvárásoknak – teljesen szokatlan módon – a kiemelkedő munkateljesítményekért negyedévi prémiumot ígér a dolgozóknak, ráadásként hízott sertést ajánl fel a termelésben élen járó munkásoknak. A mérgelődő férfiak a konyhai mosakodás közben erről dohognak az asszonynak, aztán a viaszosvászonnal letakart asztalra tett krumplileves és grízes tészta fölött már azon méláznak, hogy milyen jól jönne az a disznó a családnak. A tébai laktanyában a pesti forradalom hírére – első intézkedésként – megerősítik az őrséget, a rendőrkapitányságon riadókészültségbe helyezik a teljes állományt, de a bányákban még zavartalan az éjszakai munka, a front alacsony vágataiban a bányászok rövid nyelű csákányaikkal, izzadtan, szótlanul fejtik a szenet, tolják a csilléket. Két ilyen dolgos napnak kell eltelnie ahhoz, hogy harmadnapon a hajnali műszakváltáskor a VI-os aknára kihívott rendőrök letartóztassák a sztrájkra felszólító röplapokat osztogató pesti fiatalokat. Az eset híre futótűzként terjed el Tébában, és olyannyira feldúlja a közhangulatot, hogy a déli órákban a bányaipari technikum tanulói az eset miatti tiltakozásul otthagyják a tanórákat. A diákok a borús ég alatt tüntetni vonulnak, a hatóságok meglepetésére a reggeli műszakból hazafelé tartó munkások is csatlakoznak hozzájuk. A többszáz főre gyarapodott menet a pártbizottság rideg épületénél a ruszkik hazát skandálja, amivel alaposan ráijesztenek az ablakfüggönyök mögül riadtan leselkedő hivatali apparatcsikokra, azokra, akik ahhoz is maflák voltak, hogy a párt városi vezetőihez hasonlóan, még időben kiosonjanak a hátsó bejáraton. A tüntetők olyan hevesen követelik a röplapokat osztogató pesti fiatalok szabadon bocsátását, hogy erélyesen fellépő küldöttségüknek a városi rendőrkapitány személyesen mutatja meg az üres fogdát. Az események ilyetén fordulatára az éjszaka folyamán már vészjóslóan zúgnak az aknák légvágatai, miközben a laktanya parancsnoki tanácstermében ingerült katonai-, rendőri-, tanácsi- és pártvezetők arról vitatkoznak, hogy milyen lépéseket tegyenek a tébai munkáshatalom megvédésére, de budapesti központi irányítás híján, semmiben nem jutnak dűlőre. A helyiségben vágni lehet a cigarettafüstöt, ami a nyitott ablakokon kiszivárog a szabadba, és mérgező felhőként terül szét a nyugtalan álmoktól gyötört Téba fölé. David leendő szülei a Kelenföldi-pályaudvaron szállnak vonatra, nincs különösebb okuk az ország elhagyására, tétlen szemlélői voltak a forradalomnak, de a kalandvágy és a jobb élet reménye arra sarkallja őket, hogy a szakadó esőben csatlakozzanak ahhoz a húsz-huszonöt emberhez, akik a győri vasútállomás forgalmi irodájához közeli mellékutcában gyülekeznek, a hidegtől és a nyomasztó kételyektől Rajkáig vacognak az ütött-kopott Csepel teherautó ponyvája alatt, miközben az jár a fejükben, vajon helyes döntést hoztak-e azzal, hogy elpártolnak hazájuktól. A középkorú birkabőrbekecses férfi Győrben szedte össze tőlük az illegális határátkelésért kialkudott pénzt; hogy az egyik kukoricatábla latyakos dűlőútján a lelkükre kösse, ne toporogjanak itt sokáig, gyorsan induljanak el a mutatott irányba, nehogy belefussanak a határőrökbe, nem sok jót hallani felőlük, a szovjet katonákkal megerősített járőrök képesek lelőni bárkit, aki nem áll meg a felszólításukra. David leendő szülei sorstársaikkal együtt nehéz sóhajjal vágnak neki a veszélyes vállalkozásnak, minél előbb szeretnék elérni a zöldhatárt, de bakancsaik elnehezülnek a szántóföld esőáztatta földjétől, lábukon koloncként vonszolják magukkal a szülőföld marasztaló sarát. A sötétszürke felhőkből hidegen égető esőcseppek peregnek az arcukba, de fáradságos gyaloglással végül baj nélkül sikerül kiszabadulniuk az aratás nélkül maradt kukoricatáblák fogságából. A Deutsch Jahrndorf táblától osztrák önkéntesek kísérik őket a hajdani Németjárfalu templomkertjébe, ahol a vöröskeresztes sátorban fával fűtött dobkályha ontja a jóleső meleget és a fehér kötényes osztrák asszonyok az udvari gulyáságyúból zománcos pléhtányérokba merik az eperlevél tésztabetétes forró zöldséglevest. Az időugrás mechanizmusát nem ismerjük, de az elmélet hívei szerint egy előidéző faktor indítja be a folyamatot, fogadjuk el ennek azt a veterán harci repülőgépet, ami a vidéki autóbusz-végállomásra emlékeztető Port Elizabeth-i repülőtér terminálja előtt hívja fel a figyelmet a repülőgép-múzeumra. A típusát illetően sem titokzatoskodunk, a masszív kőposztamensen negyvenöt fokos szögben beállított, ha tetszik: égbetörően, egy kiöregedett Impala Mk1-es kapott helyet; az olasz gyártmányú kétüléses gép a dél-afrikai légierő oktatórepülője volt, de fedélzeti gépágyújával, géppuskájával valószínűleg harci bevetéseken is használták. A Venegono Superiore Aermacchi prototípusa először 1957 decemberében szállt fel Varesében, abban a hónapban, amikor David leendő szülei még az osztrák menekülttábor lakói, akik nem sejthetik, hogy Olaszországnak milyen jelentős szerepe lesz az életükben. Egyelőre ott tartunk, hogy társaikkal együtt a traiskircheni lágerbe szállítják őket, a tízezer lakosú kisváros Bécstől húsz kilométerre fekszik, magára hagyott, düledező iskolaépülete, a Bundesbetreuungsstelle für Asylwerber a magyar menekültek egyik központi állomáshelye. A komódfiókban fennmaradt családi dokumentumok szerint David apja innen írja meg aggódó édesanyjának, hogy azonnal elutaznak a legelső országba, ahol befogadják őket, de amikor bedobja a gondosan megcímzett levelet a tábor postaládájába, még nem tudhatja, hogy milyen megpróbáltatások várnak rájuk. Az Egyesült Államok bécsi nagykövetsége indoklás nélkül elutasítja a bevándorlási kérelmüket, a baj nem jár egyedül, mert kitartó próbálkozásaik sorra kudarcot vallanak, hogy miért, ennek okát soha nem tudják meg, évtizedek múlva is valami titokzatos büntetésnek érzik az események akkori alakulását, amit hazájuk hűtlen elhagyása miatt mért rájuk a sors. A lélekben évekkel mérhető lágerhónapokban Ausztrália jelentette számukra a felcsillanó reményt, ehhez Olaszországba kellett vonatozniuk, a Rómától ötven kilométerre lévő Civitavecchiaból fut majd ki tengerjáró hajójuk a távoli földrész felé, de mégsem kapaszkodhatnak fel a fedélzetére, mert az ausztrál hatóságok az utolsó pillanatban törlik vízumukat. Emiatt keserű szájízzel várják az olasz fővárosban helyzetük jobbra fordulását, mígnem a kilátástalan napok valamelyikén bekopogtatnak a dél-rhodéziai követség kapuján, jókor és jó helyen zörgettek ajtót; két hét múlva elrepülnek Afrikába. A négymotoros gép Líbiában, Nigériában, Belga Kongóban is leszáll üzemanyagért, az új élettől aggódó emigránsokat Léopoldvilleben, a mai Kinshasában, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosának repülőterén az ott élő magyarok fogadják, akik afrikai alapanyagokból főzött gulyáslevessel vendégelik meg őket, és szellős nyári ruhadarabokat ajándékoznak honfitársaiknak. Három nap múlva David apja az örökké sziszegő lángvágóval darabolja a kiselejtezett tehervagonokat a Rhodesia Railway harrerei vasúti remízében; esténként kimerülten bóbiskol a baptista egyház ingyenes angol nyelvtanfolyamán, de az első fizetésből futja a bútorozott lakás bérlésére, feleségével ott hagyhatják alkalmi szálláshelyüket, majd amikor David – évek múlva – hosszú vajúdással világra jön az anglikán kórházban, szépen berendezett kertes házukba térhetnek haza az újszülöttel.