Uri Asafnak
(az ő motívumaitól inspirálva)
A táj úgy áramlik bennem,
mint vezetékben a víz,
melyet elzárhat az ember,
ámbár hagyhat nyitva is.
Azon múlik, hol a csap.
Döglégy zúg be a kamrába,
a nő nyomban odacsap,
konyhakendője bánja.
Meg a csuklója. Erek,
inak, sziklás hegységre
látni, ha csukva a szemed,
s a filmnek nem szakad vége.
Torkomban erjedést érzek,
mikor önnön magammal
a torkodból beszélek,
melynél lehet-e nyíltabban.
Világosan, mint a vakolat,
mikor eszi a penész,
mert tenni nem teszek olyat,
amit az ész elemészt.
Semmit sem teszek, ha nem félre –
kamrámba besüt a hold;
félelmem oldja a fénye,
melyről szerelmünk dalolt –
állkapcsom ameddig bírta;
majd beállt köztünk a front;
csuklódra kézzel írva:
„Gyászold a vágyat, mely rád ront.”