Egy dolog Pilinszkyvel kapcsolatban

Egy dolog foglalkoztat egy ideje Pilinszkyvel kapcsolatban. Pontosabban Pilinszky költészetével kapcsolatban, s valójában nem is csak egy dolog. Tehát például én nem hiszem, hogy Pilinszky költészete személytelen lenne, s ami ezzel összefügg: nem tudom tényleg misztikus-e Pilinszky? Különösen nem gondolom személytelennek a kései Pilinszkyt, mivel például a versek időnként szó szerint ugyanazt mondják (csak kicsit másként) mint az interjúk. Ami azonban most ennél jobban érdekel, az a Pilinszky-hatástörténet. Pilinszky helye a magyar irodalmi kánonban ma is igen tekintélyes, függetlenül attól, hogy egy olyan költészetről van szó, mely látásmódjában és nyelvhasználatában igen erősen kötődik a keresztény hagyományokhoz. Ugyanakkor persze az is világos, hogy Pilinszky előkelő helyét a kánonban olyan interpretációk biztosították be, melyek éppen ezzel szemben érveltek. Főként a korai Pilinszky recepciójában igen erős a megváltatlanság léttapasztalatának a kiemelése, s ez persze nem minden ok nélkül van így.

Talán nem kell különösebben bizonygatnom, hogy az irodalmi köztudatban (ha van ilyen) a korai Pilinszky van nagyon erősen jelen: a Halak a hálóban, a Francia fogoly, a Harmadnapon, a Ravensbrücki passió és persze mindenekelőtt az Apokrif. A Négysoros is, de az már bizonyos értelemben kilóg a sorból, a Négysorost már a kései Pilinszky írta.

De hogyan állnak a kortárs költők Pilinszkyvel?

Néhány éppen kéznél lévő példát idézek. Elsőként Tolnai Ottó Pilinszky Újvidéken című versének egy részletét, melyben az Apokrif textusán keresztül, a Pilinszkyre annyira jellemző paradoxont létrehozva kapcsolódik össze a verset mondó költő (PJ) hangja és a „kutyaólak csöndje”:

azt amikor pilinszky jános újvidéken
a tyirpanov (fogalmam sincs ki volt) munkásegyetemen
odajött hozzám és megköszönte hogy míg egészen közel
a mennyezethez az apokrifet mondta
(ahogyan csak babits mondta)
kapaszkodhatott a szakállamba
mert ha nem kapaszkodhatott volna mondta
elvágódik a szálkás kutyaólszerű kis színpadon
el keresztben mondta még mindig zihálva
teljesen véletlenül ültem az első sorba
tán hogy ne tűnjön olyan üresnek a terem
cirill betűvel írták a plakáton

Takács Zsuzsa Üdvözlégy, utazás! kötetében olvasható Vad hely című versében egyszerre van benne az Apokrif, a Senkiföldjén, az Introitusz és a Terek. A korai és a kései Pilinszky:

Feljött a Nap, sötétséget ontva.
A vak szem a világ minden
nézését fölissza. Vagyis:
könyörgünk, feléd fordulunk.
Az elfelejtett Könyv
most kinyílik önmagától,
és a Pokolra enged látni.
Egymáshoz verődve
függünk nézésed előtt.

Lövétei Lázár László Esetleg harmadnapon című verse Pilinszky és Petri költészetét írja össze, vagy inkább szét, s így rombolja le a Harmadnapon teológiai optimizmusát:

Nem zúgnak föl ma semmilyen egek,
se hajnalban a nyesett-szürke fák:
a gyökerek ma tényleg gyökerek,
és szélcsend van. „Ez egy ilyen világ:
na és ha meghalt? Puszi. Ennyi volt…”
S hogy semmi pánik: nem dobog a szíve? –
egyszer talán legyőzi a halált…
Credo, quia absurdum… Itt a vége.

A Harmadnapont záró Credo sorát Tertulliánus nevezetes paradoxonára cseréli Lövétei Lázár, ezzel egyszerre törli el a hitvallás eredeti textusát, s vezeti vissza a Pilinszky-életmű jellegzetes paradox beszédmódját egyik lehetséges forrásszövegéhez.

Ha Lövétei Lázár áthangolja a korai Pilinszkyt, akkor Kukorelly Endre átirata egyenes blaszfémiát követ el „ama szemérmes, szép anarchia” ellen. A vers önmagáért beszél:

Ke félj
(Ad notam: Pilinszky János: Ne félj)
Iszonyú az, hogy mit futok,
elgáncsolod a lábam,
futok előled, visz az ok
van elég kolbász nálam.
Nézem a fejed, hű, de rom!
Ha vagy, még jó hogy 1 vagy,
elfog tőled az undorom,
lemarad, leelőz, elhagy.
Én többnyire csak csillogok,
te kurvára harapnál,
az irgalmatlan ég az ok,
hanyatt dőlnél és falnál.
Lehallgatom a füledet,
lebeszélem a szádat,
csinálnál inkább küretet,
utód marad utánad.
Még jó, hogy mindjárt megfagyok,
menekülök, ha jönnél,
bevertem, látod, csillagot
látok, a könyökömnél.
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza,
megalvadt zacskómban a tej,
látod, te szajha.

Tévedek-e, ha azt gondolom, hogy a kortárs lírában is – néhány erős és a költő által is szavalt kései verset leszámítva ‑ inkább a korai Pilinszky él tovább? Tolnai Ottó és Takács Zsuzsa versei alapján a válasz igen. De mit jelent Pilinszky a fiatalabb generáció számára? Mit rejt a versek ironikus áthangolása Lövétei Lázár és Kukorelly verseiben? Ezekben mintha inkább Pilinszky költői arcának fotónegatívja válna láthatóvá. Mit jelent az átírásoknak ez a nagyon is beszédes gesztusa? Kijelöli-e azt, ahogyan Pilinszky a következő évtizedben tovább tud élni? Vagy már azt jelzik ezek a versek, hogy ez a nagyon is komoly és patetikus líra is kezd időszerűtlenné válni? Vagy megmarad mint referencia, mint hivatkozási és viszonyítási pont?

Egy dolog, sok kérdés. Válasz(ok)? Talán majd egyszer.

Szénási Zoltán