Egy dolog foglalkoztat egy ideje Pilinszkyvel kapcsolatban. Pontosabban Pilinszky költészetével kapcsolatban, s valójában nem is csak egy dolog. Tehát például én nem hiszem, hogy Pilinszky költészete személytelen lenne, s ami ezzel összefügg: nem tudom tényleg misztikus-e Pilinszky? Különösen nem gondolom személytelennek a kései Pilinszkyt, mivel például a versek időnként szó szerint ugyanazt mondják (csak kicsit másként) mint az interjúk. Ami azonban most ennél jobban érdekel, az a Pilinszky-hatástörténet. Pilinszky helye a magyar irodalmi kánonban ma is igen tekintélyes, függetlenül attól, hogy egy olyan költészetről van szó, mely látásmódjában és nyelvhasználatában igen erősen kötődik a keresztény hagyományokhoz. Ugyanakkor persze az is világos, hogy Pilinszky előkelő helyét a kánonban olyan interpretációk biztosították be, melyek éppen ezzel szemben érveltek. Főként a korai Pilinszky recepciójában igen erős a megváltatlanság léttapasztalatának a kiemelése, s ez persze nem minden ok nélkül van így.
Talán nem kell különösebben bizonygatnom, hogy az irodalmi köztudatban (ha van ilyen) a korai Pilinszky van nagyon erősen jelen: a Halak a hálóban, a Francia fogoly, a Harmadnapon, a Ravensbrücki passió és persze mindenekelőtt az Apokrif. A Négysoros is, de az már bizonyos értelemben kilóg a sorból, a Négysorost már a kései Pilinszky írta.
De hogyan állnak a kortárs költők Pilinszkyvel?
Néhány éppen kéznél lévő példát idézek. Elsőként Tolnai Ottó Pilinszky Újvidéken című versének egy részletét, melyben az Apokrif textusán keresztül, a Pilinszkyre annyira jellemző paradoxont létrehozva kapcsolódik össze a verset mondó költő (PJ) hangja és a „kutyaólak csöndje”:
azt amikor pilinszky jános újvidéken
a tyirpanov (fogalmam sincs ki volt) munkásegyetemen
odajött hozzám és megköszönte hogy míg egészen közel
a mennyezethez az apokrifet mondta
(ahogyan csak babits mondta)
kapaszkodhatott a szakállamba
mert ha nem kapaszkodhatott volna mondta
elvágódik a szálkás kutyaólszerű kis színpadon
el keresztben mondta még mindig zihálva
teljesen véletlenül ültem az első sorba
tán hogy ne tűnjön olyan üresnek a terem
cirill betűvel írták a plakáton
Takács Zsuzsa Üdvözlégy, utazás! kötetében olvasható Vad hely című versében egyszerre van benne az Apokrif, a Senkiföldjén, az Introitusz és a Terek. A korai és a kései Pilinszky:
Feljött a Nap, sötétséget ontva.
A vak szem a világ minden
nézését fölissza. Vagyis:
könyörgünk, feléd fordulunk.
Az elfelejtett Könyv
most kinyílik önmagától,
és a Pokolra enged látni.
Egymáshoz verődve
függünk nézésed előtt.
Lövétei Lázár László Esetleg harmadnapon című verse Pilinszky és Petri költészetét írja össze, vagy inkább szét, s így rombolja le a Harmadnapon teológiai optimizmusát:
Nem zúgnak föl ma semmilyen egek,
se hajnalban a nyesett-szürke fák:
a gyökerek ma tényleg gyökerek,
és szélcsend van. „Ez egy ilyen világ:
na és ha meghalt? Puszi. Ennyi volt…”
S hogy semmi pánik: nem dobog a szíve? –
egyszer talán legyőzi a halált…
Credo, quia absurdum… Itt a vége.
A Harmadnapont záró Credo sorát Tertulliánus nevezetes paradoxonára cseréli Lövétei Lázár, ezzel egyszerre törli el a hitvallás eredeti textusát, s vezeti vissza a Pilinszky-életmű jellegzetes paradox beszédmódját egyik lehetséges forrásszövegéhez.
Ha Lövétei Lázár áthangolja a korai Pilinszkyt, akkor Kukorelly Endre átirata egyenes blaszfémiát követ el „ama szemérmes, szép anarchia” ellen. A vers önmagáért beszél:
Ke félj
(Ad notam: Pilinszky János: Ne félj)
Iszonyú az, hogy mit futok,
elgáncsolod a lábam,
futok előled, visz az ok
van elég kolbász nálam.
Nézem a fejed, hű, de rom!
Ha vagy, még jó hogy 1 vagy,
elfog tőled az undorom,
lemarad, leelőz, elhagy.
Én többnyire csak csillogok,
te kurvára harapnál,
az irgalmatlan ég az ok,
hanyatt dőlnél és falnál.
Lehallgatom a füledet,
lebeszélem a szádat,
csinálnál inkább küretet,
utód marad utánad.
Még jó, hogy mindjárt megfagyok,
menekülök, ha jönnél,
bevertem, látod, csillagot
látok, a könyökömnél.
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza,
megalvadt zacskómban a tej,
látod, te szajha.
Tévedek-e, ha azt gondolom, hogy a kortárs lírában is – néhány erős és a költő által is szavalt kései verset leszámítva ‑ inkább a korai Pilinszky él tovább? Tolnai Ottó és Takács Zsuzsa versei alapján a válasz igen. De mit jelent Pilinszky a fiatalabb generáció számára? Mit rejt a versek ironikus áthangolása Lövétei Lázár és Kukorelly verseiben? Ezekben mintha inkább Pilinszky költői arcának fotónegatívja válna láthatóvá. Mit jelent az átírásoknak ez a nagyon is beszédes gesztusa? Kijelöli-e azt, ahogyan Pilinszky a következő évtizedben tovább tud élni? Vagy már azt jelzik ezek a versek, hogy ez a nagyon is komoly és patetikus líra is kezd időszerűtlenné válni? Vagy megmarad mint referencia, mint hivatkozási és viszonyítási pont?
Egy dolog, sok kérdés. Válasz(ok)? Talán majd egyszer.
Szénási Zoltán
Discussion about this post