Koszos a ruhája, cipője elhordott, kinyúlt nejlonzacskó vágja a csuklóját, fehér botjával körbe-körbe kalimpál a járda közepén – a tömeg kikerüli, senki nem néz rá, tétovaságát senki nem akarja észrevenni. Egy nő közelít felé, az is biceg, talán épp vízhólyag pukkant el a talpán, egyébként jól szituált, cipője szép; de hadonászik a füle körül, talán egy lódarazsat igyekszik elhessenteni, vagy a belső hangot, mely azt sutyorogja neki („Állj meg!”), mert megáll. Valamit mond a férfinak, körbenéz, figyeli-e őket valaki: senki. A nő megemeli a könyökét, felajánlja – látszik, tudja, hogy hogy kell, mit kell ilyenkor –, de a férfi máshogy akarja, s máris úgy kulcsolják egymás kezét, akár a szerelmesek. Lassan lépnek előre, egyszerre, mert a férfit nem csak szeme csalta meg, két lába is vérmetlen, vergődnek alatta kínosan, mint az ásóval kettévágott giliszta: saját ereje fogytán, teljes súlyával a nőre támaszkodik, annak is görbül a gerince a súly alatt.
(A villamos elindul.)
A nő melle, ahogy támasztja, hozzáér a férfi pókhasához, aki próbálná magát emelni, állát a nő vállába fúrja, de így nem megy; a nő inkább mögé lép, hónalja alá nyúl, s térdhajlatába préseli saját csontos térdét, úgy tolja-taszigálja a szegélyre fel, fel-fel-fel, a nehéz embert, kis híján hanyatt esnek, s mikor végre megállnak a járdaszigeten, hallom, a férfi azt mondja: „Ne haragudj, hogy ilyen béna vagyok!” A nő rámvillantja a szemét, orrán, homlokán izzad nagyon; én elkapom a tekintetem, felhangosítom fülemben a zenét, és míg várunk, kedvenc játékomba kezdek: az elrobogó autók rendszámtábláinak három betűjéből szavakra asszociálok: KKU, kukkol; DJU, déjà vu.
(A lámpa zöldre vált.)
Beleköpök szép bőrébe, észre sem vesz, mert épp egy padra ülteti, leguggol mellé, a sarka köré igazítja a rothadó bélésű cipőt, melyből az erőtlen láb az imént kilépett, milyen finom, édes a vére, masnira köti a fűzőt, aztán felhúzza a gyenge testet, csak még néhány falat, arcára néz, és kérdez valamit a napjáról, vagy a jövőről, nem értem, („zenét hallgatok”), mondja a mély hang, szája sarkában kis gubónyi, megkeményedett nyál…
(Egy gyilkos tenyér árnyékot vet.)
Végre megvakarhatom a halántékom, amikor a korlátnak támaszkodik, a piros postaláda mellé – ez volt a közös végcél –, aztán felszegi az állát, hunyorog, és kinyújtja két karját, ahogy egy anyját váró kisgyerek. Megöleljük egymást, megsimogatom a hátát, további jó utat kívánok.
(Egy sötét felhő kúszik a déli nap elé.)