K. Varga Bence 2022-ben megjelent debütáló novelláskötete, a Repedések könyve bátor vállalkozásnak tekinthető. Az elsőkönyves szerző ugyanis meglepően közel merészkedik Krasznahorkai László életművéhez: a Kossuth-díjas író Kegyelmi viszonyok című, 1986-ban megjelent novelláskötetéből származik K. Varga könyvének mottója, majd a Repedések könyvének elbeszéléseiben is újra és újra a Krasznahorkai-regények világára emlékeztető elemek bukkannak fel. Különösen igaz ez a kötet első elbeszélésére, az Éjféli vonatra. Ebben az írásban a vasútállomáson átrobogó, megszámlálhatatlanul sok vagonból álló szerelvény a Báró Wenckheim hazatérben felbukkanóautók végeérhetetlen sorát idézi meg, a váróteremben hányódó újság pedig Az ellenállás melankóliájában szereplő cirkuszt juttathatja az olvasó eszébe. Ismerős motívum K. Varga könyvében a víztorony is, amely fontos igazodási pont Az ellenállás melankóliájában és a Báró Wenckheim hazatér záróképében is megjelenik – ahogyan a Repedések könyvében szereplő utolsó novellában is, bizonyos szempontból hasonló körülmények között. A Báró Wenckheimben Hülyegyerek, a katasztrófa egyetlen túlélője a víztorony tetején ülve figyeli a várost elpusztító tűzvészt, K. Varga könyvében pedig a víztorony tartalma zúdul alá a településre. Már, ha igazat beszél a novelláskötet utolsó elbeszélésében szereplő szennyvíztisztító telep kiöregedett dolgozója.
Hiszen K. Varga, bár első látásra ismerős tájakra kalauzolja az olvasót, mégis inkább egy olyan geográfushoz hasonló, aki, miután elvetődött az óceánnak abba a szegletébe, amelyet a térkép szerint csak baljós tengeri szörnyek laknak, új felmérést készít a környező vizekről és végül a térképen szereplő fenevadakat leradírozza, hogy a helyükre odakanyarítsa saját szörnyeit.
És valóban, a Repedések könyvében hemzsegnek a különleges lények. Találunk a kötetben Hany Istók-szerű mocsári halembert, egy kisvárosi szirént és emberi testrészeket elragadó bozótot is. A Repedések könyvére tehát tekinthetünk akár úgy is, mint a darabjaira hulló világon keletkezett repedésekből előbújó lények bestiáriumára.
A hétköznapiság és a fantasztikum váltakozása jellemzi a Repedések könyvében szereplő írásokat. Talán ennek következménye, hogy – a szövegek nyelvét illetően legalábbis – K. Varga időnként elmerészkedik a giccs határáig is: „Odakint gyönyörű idő volt, a város korareggeli csendjét csak az utcában zötykölődő tejárus autó csilingelése verte fel.”
A kötet szereplőinek meghatározó közös vonása – a magányosság mellett – a fáradtság. Az elbeszélések főhősei életkoruktól függetlenül mind olyan, az életbe belefásult figurák, akik sokszor utolsó erejüket összeszedve döntenek úgy, leszámolnak a világgal, hogy aztán a novellák végén rendre saját múltjukkal találják szemben magukat. Ennek köszönhetően K. Varga novelláskötetének szinte mindegyik szövegében felbukkan egy-egy olyan szereplő, aki átéli azt a lélektani folyamatot, amely során a terhessé váló titkok fokozatosan bűnné növik ki magukat.
Jóllehet, a kötet novellái egységes alaphangulattal bírnak, a Repedések könyve bizonyos tekintetben mégis heterogén válogatásnak bizonyul. Talán a Hályog című elbeszélés áll a legközelebb ahhoz a kilátástalan világhoz, amelyet a novellák díszletei és a szereplők fásultsága sejtet. Ebben a novellában nem bukkannak fel különös lények és rejtélyes eseményekre sem kerül sor, a történet kisnyugdíjas főszereplőjét maguk alá gyűrő magányosság és kiábrándultság válnak a sötét erők „képviselőivé”.
A kötet harmadik elbeszélésében, A hullatologatóban is egy szürke, kilátástalan kisváros az események helyszíne, azonban ebben a szövegben mintegy babonává szelídülni látszik a többi írásban megjelenő „varázslat”, inkább hrabalinak nevezhető képek váltakoznak a nagyobbrészt egy kisvárosi kocsmában játszódó novellában. A hullatologató más szempontból nézve is rendhagyónak számít: jóformán ez az egyetlen olyan írás a Repedések könyvében, amelynek fontosabb történéseire négy fal között kerül sor. K. Varga ugyanis a kötetben sorakozó tíz elbeszélés többségében a cselekmény döntő részét a szabad ég alá helyezi: az erdőbe, egy település utcáira vagy a kertbe. Ha pedig a novellák főhőseinek otthona mégis megjelenik a szövegben, az rendszerint külön jelentéssel bír.
Jung elmélete szerint az álmunkban feltűnő ház az álmodó pszihéjét jeleníti meg. Hasonló szerepet kap az otthon szimbóluma a kötet két írásában (Asszonyok, Elgazosul) is. Mindkét esetben az elbeszélés fontos mozzanatává válik a ház elhagyása, majd az eltérő kimenetelű novellák főszereplőit egészen a történetek legvégéig elkíséri az otthonukhoz fűződő viszony, mintegy leképezve a főhősök sorsát. Így az Asszonyokban Ágnes, miután elrendezte magánjellegű problémáit a Teremtővel, hozzákezdhet a ház rendbetételéhez és feltehetően új, boldogabb szakasz kezdődik életében, az Elgazosul Jóskája azonban nem tud megbirkózni hirtelen előtörő emlékeivel, ezért elburjánzó gyomokkal benőtt kertjében ragad. Ebben az – egy idős férfi tudatának szétporladását ábrázoló – elbeszélésben Csernobilnak a magyar irodalomban meglepően kevéssé feldolgozott tragédiája is megjelenik: „néhány évvel azután, hogy az asszony majáliskor bőrig ázott abban a lidérces, vibráló esőben, amelyet »odafent elhallgattak…«” Különösen izgalmassá teszi mindezt, hogy ugyanabban a novellában bukkan fel az atomkatasztrófa és a magyar irodalmi folklór egyik nagy klasszikusa, Hany Istók. Az Elgazosul egyébként vitán felül a kötet legsűrűbb szövegei közé tartozik: a már említett ház és a kert szimbólumai sem hiányoznak a főszereplő nyugodt hétköznapjaiba visszasettenkedő sötét emlékek hatásáról szóló írásból.
A Repedések könyvének izgalmas kettősségeit jól jellemzi, hogy az egyik, hétköznapibb eseményeket elbeszélő novellában (Füst) jelenik meg talán legkoncentráltabban a könyv világa, mindössze egyetlen mondatba sűrítve: „Undorítóan rövid az élet – mondta Péter, majd behunyta szemét, és körmével a téglákra tapadt koromba a nevét kezdte kaparni.” A K. Varga elbeszéléseiben a személyes sorsokon keresztül megjelenő általános pusztulás ugyanis már-már természetesnek hat. Ezt az érzetet erősítik az olyan vidámnak nevezhető epizódszereplők, mint a Hullatologatóban megénekelt Holdfény bisztró nagyhangú törzsvendégei, és azok az elbeszélések is, amelyekben, bár a tragikus esemény nem marad el, végül mégis helyreállni látszik a világ rendje. Így például a Jöjj, kedvesem-ben Ferkó, a szemétszállítók vezetője meghal ugyan, ám éppen ezen a napon egy talpraesett fiú csatlakozik a kukásokhoz. Ennek köszönhető, hogy a Repedések könyvének történetei nem az egyetemes összeomlás képeiként jelennek meg, inkább csak azt jelzik, csiszolódik körülöttünk a világ, ha akarjuk, ha nem.
Barnás Ferenc a kötet borítószövegében úgy jellemzi a K. Varga által megörökített folyamatot, mint „nyugtalan vonulás egy minket egyre inkább bekerítő és behálózó világban, melyről nem igazán akarunk tudomást venni.” A Repedések könyvében azonban szép számmal találunk olyan elemeket és epizódokat is, amelyek Barnás értékelésének némileg ellentmondva inkább azt sejtetik, hogy nem egy elpusztuló, sokkal inkább egy átalakuló világ képei jelennek meg K. Varga novelláiban.
Talán ezen a ponton érdemes visszakanyarodni a kötetzáró elbeszéléshez. A Szenny egyik szereplőjének szavai segíthetnek meghatározni a könyv világát mozgató szabályokat: „Ez nem a vég, ez csak a folytatás” – közli a szennyvíztisztító telep dolgozója. Ezután a könyv utolsó oldalain szörnyű események leírása bontakozik ki: a szennyvíztelep idős alkalmazottjának és rejtélyes társainak összeesküvése célt ér, így a közeli víztornyok tartalma elárasztja a környéket (a novella főhőse, egy megyei hírlap újságírója is csak azért menekül meg, hogy tudósíthasson a tragédiáról).
Az apokaliptikus képek mögé pillantva azonban az elbeszélés egy jóval ironikusabb olvasata is megteremtődik. Ugyanis az egész novellában mindössze egyetlen szereplő veszi komolyan az öregembert: a vidéki hírlap újságírója, akinek elege van abból, hogy folyamatosan „megyei lapokba való tipikus marhaságokat” kell írnia. Elképzelhető tehát, hogy egy többezer embert elpusztító vízözön előidézéséhez nincs is szükség másra, csak egy idős férfi kusza megjegyzéseire és egy könnyen meglóduló fantáziával megáldott újságíróra? Az mindenesetre korántsem lehetetlen, hogy a Repedések könyvének novelláiban megörökített baljós események mögött nem is annyira a lassan, de feltartóztathatatlanul munkálkodó gonosz erők állnak, hanem sokkal inkább az az emberi hajlam, amely arra késztet minket, hogy drámai szenzációvá duzzasszuk életünk eseményeit.
A novelláskötet témáját adó, első pillantásra baljós rendszertelenséggel működő folyamatoknak ritmusuk van, K. Varga Bence pedig képes arra, hogy elkapja az események ritmusát. Vélhetően ennek köszönhető elbeszéléseinek iróniája és humora. Írói működésének terepét több világ határmezsgyéjén jelöli ki, hogy aztán jó arányérzékkel egyensúlyozzon témái között, legyen szó akár a mágikus lények régi téeszépületekbe költöztetéséről, akár annak megörökítéséről, hogy a társadalom legelesettebb tagjai a materiális veszélyeken túl mennyire ki vannak szolgáltatva a mentális problémáknak. (FISZ–Apokrif, Bp., 2022)