A Nyugat 1909-es Ady-száma
Az 1908. novemberi duk-duk válság hatására a Nyugat szerkesztői elhatározták, hogy Ady Endrét a könyvein keresztül, illetve szerződésekkel is megpróbálják vállalkozásukhoz kötni; a megújított elköteleződés egyik fontos eredménye lett a költőt népszerűsítő különszám kiadása.
Az ötletek első összefoglalása Fenyő Miksa Hatvany Lajosnak írt 1909. március 20-i levelében található. Fenyő fogalmazásmódjából ezúttal is kitűnik, hogy a szerkesztők egymás között korántsem abban a tömjénező, ájult modorban beszéltek Adyról, mint ami majd az elkészült számot is jellemzi. [1] A Franciaországban, illetve Monte-Carlóban tartózkodó Ady kezdetben csak annyit tudott, hogy Fenyő kritikát ír műveiről, és ehhez egy önéletrajzra is szüksége van. Ady az önéletrajz megírását hosszan halogatta, Kabos Ede március 28-i levelében azonban elárulta Adynak, hogy a Nyugat április 16-i száma Ady-szám lesz, mire a költő az önéletrajzot hamarosan postázta. [2]
A témák sokszínűsége és a vélemény garantált szabadsága ellenére a különszám hónapokig halasztódott, az összeállítás június 1-jei dátummal jutott el az előfizetőkhöz. A késés egyik oka, hogy az Ady-hívek (-hívők) lelkesedése már nem volt oly odaadó, mint az őszi botrány előtt, másfelől, aki késztetést érzett, a duk-duk vitában elmondta nézeteit Adyról – pro és kontra.
Osvát Ernő hosszan várt olyan írásokra, amelyek nem készültek el. Révész Béla előbb a megjelenés május közepére való halasztását kérte, majd elutazott a horvát tengerpartra szanatóriumba. [3] Tóth Árpádnak Ady debreceni éveiről kellett volna írnia, helyette verssel jelentkezett, [4] Balázs Béla viszont az Adyról szóló vers helyett a líráról mint műfajról foglalta össze régebbi ötleteit. [5] Schöpflin szintén halasztást kért, ám végül érezhetően kifogott rajta a feladat; [6] Ignotus pedig a cikkét azzal a kijelentéssel indította, miszerint az Ady-képhez, amit a Vér és arany megjelenése után „megfesteni igyekezett”, már nemigen tudna semmit sem hozzátenni. [7] Gellért Oszkár 1903–1909 című, tizenöt soros cikkét – amelyben Gellért önmagát előtérbe helyezve utalt arra, hogy a Még egyszer kötet kapcsán ő már a Magyar Géniuszban méltatta Ady tehetségét – Osvát nem közölte. [8] Lengyel Géza mondani nem mondott semmit, ám azt rendkívüli körülményességgel adta elő. [9] Igaz, mint Kelevéz Ágnes rámutatott, a Nyugat úgynevezett szerzői számaiban „a résztvevők leginkább nem áttekintő, szakmai szempontú elemzéssel, hanem egyszerűen a megszólalás tényével legitimálják az ünnepelt alkotók teljesítményét mint kiemelkedő értéket”. [10]
*
Fenyő Miksa Ady Endre című esszéje nem csak a benne foglalt Ady-önéletrajz miatt került az összeállítás élére. [11] Szembeötlő, hogy a különszám fő kérdését – amelyet úgy fogalmazhatnánk meg: miként gyakorolhatott Ady ily jelentős hatást kortársaira – Fenyő járja körül a legtöbb megközelítési lehetőséget felkínálva. A lehető itt fontos szó, ugyanis az esszéről korántsem állíthatjuk, hogy megoldotta volna a kijelölt feladatot, azonban a többi megszólalónál a Fenyő által kidolgozott válaszoknak általában csak részelemei olvashatóak. Mindez azt sem zárja ki, hogy a közreműködőket Osvát vagy Fenyő valamiképpen instruálták, és talán a Fenyő által összegyűjtött szempontokat is megvitatták.
Fenyő bevezetőjében felveti, hogy az Ady-líra „az irodalomtörténet hűvös távolságából” volna megközelítendő:
Pátosz nélkül kellene róla írni; a bámulat és a szánalom pátosza nélkül. […] Kémlelni kellene Sainte-Beuve-i szimatolódzással: egy-egy jelzőjének, szófűzésének, sorának távlatából visszapillantani életére; […] különválasztani benne az embert és a histriót, […] és felkutatni az életét, a biographiai adatait: őseit, barátjait, ellenségeit, isteneit, szerelmeit, adósságait, botorkálásait, botlásait, […] aztán mindezt összefogni, keményen, művészi arányokban, hogy valami symboluma alakuljon ki azoknak a sensatioknak, melyeket Ady Endre élt és írt…
A magánember és a lírai én elhatárolását segítette volna a kért Ady-önéletrajz is, ha az bővebbre sikeredik. Mindazonáltal Fenyő – indoklás nélkül – elveti az általa „irodalomtörténetinek” nevezett megközelítést: „ma csak azt nézhetjük, hogy mi közük e verseknek a mi életünkhöz, mit jelentenek a mi gondolatvilágunk számára, a jeleket betűzhetjük ki, melyeket lelkünkbe égettek, muzsikájukról szólhatunk, mellyel bennünket megejtettek.”
Fenyő Ady hatását részint arra vezeti vissza, hogy a költő „egyéni elégedetlenségének kifejezésében közelgő földrengések finom szeizmográfiai jelzéseit vélték feltalálni”, azaz Ady társadalmi változások hírnöke is egyben. Megjegyzendő, hogy ennek a megfeleltetésnek, amelyre az Ady-recepció egy része azután hosszú ideig evidenciaként hivatkozott, egyik korai népszerűsítője éppen Ady Endre volt már 1906 elejétől, vagyis az Új versek megjelenésétől. [12]
E gondolatkör fő referense a különszámban Kéri Pál, azonban nyilvánvaló, hogy Ady Endre szociális gyökerei című cikkében a legelső bekezdéstől kezdve olyan túlzó általánosításokkal, kizárólagosságra törekvő kijelentésekkel él, amelyek írását a politikai vezércikk zsánerébe utalják. Egyszerűen nem áll, hogy csak azok „az igazi nagyok művészetben, költészetben”, akik „tömegek és tömegek mozgolódásainak” kifejezői; tévedés, hogy „igazi korszakos értékek csak azok voltak, akikben egy-egy forradalom szólalt meg” (itt a forradalom nem művészi forradalmat jelent).” [13] Kéri állításai nem érvényesek az Ady felléptét megelőző évtizedekre sem – gondoljunk Arany János, Vajda János, Kiss József, Reviczky Gyula vagy Komjáthy Jenő költészetére –, mint ahogy Ady művészetére sem mondható, hogy „egész munkásságában, minden versében, minden sorában és refrénjében szociális forrongások, törekvések és elkeseredések, küzdelmek és háborgások kifejezője és terméke olyan nagy mértékben, amilyenre nálunk még példa alig volt.” [14]
Fenyő szerint az Ady-hatás másik tényezője, hogy e költészet a modern ember ellentmondásos sorsát ragadja meg. Mindazonáltal ez a „modern ember” Fenyő interpretációjában – tulajdonképpen Adynál is – meglehetősen romantikusnak tűnik: „valaki, akivel elszabadultak a vágyai és szenvedélyei, és ragadják magukkal, és nyomorékká törik, valaki, aki szemébe köp a létnek, mert föléje kerekedett és mindenéből kifosztotta, és aki a másik percben rabszolga alázattal könyörgi »piros csodáit…«” [15]
Az Ady-líra hatásmechanizmusában Fenyő szerint a legfontosabb tényező, hogy Ady teljes egészében a saját érzelmi világát fejezi ki:
Kívülről sohasem veszi tárgyát. Olvasmány, mások élménye, sőt maga a művészi, áthasonító látás (mely – novelláiból tudjuk – nála elég erős) sohasem késztetik versírásra. Csak magából merít: amit élt, amiért álmatlan éjszakákon veszekedett, amiről százszor lemondott, amihez százszor visszazarándokolt: ez hömpölyög erős árammal verseiben. (Nem kristálytisztán… szaggatja magával a partokat és felkavarja a mélységeket.) Csak magából merít, s mert jelentékeny egyéniség, minden, amit megír: jelentékeny és érdemes a megírásra. [16]
Fenyő kritikáiban többször is nagy érdemként tételeződik, ha a mű az író élményeinek, lelkének kivetüléseként érinti meg az olvasót. [17] Mindez azonban csak feltételezhető, és Ady esetében sem igazolható. Inspirációiról maga a művész sem nyilatkozhat teljes bizonyossággal. Másfelől Ady az Új versekben több költőelődjéről is vall; szembeötlő a francia szimbolisták hatása.
Fenyő lírizál, metaforaláncokat hoz létre, a versek értelmét prózai átfogalmazásban adja (például: „Ugyanezzel a lágyan simogató, babráló gyöngédséggel szól a falujáról, melynek erős vállára szereti lehajtani megszépült szatír arcát.” [18]) Kedveli a felsőfokot, az abszolút érvényű megállapításokat, főbb tételeit többször elismétli. [19] A reá jellemző iróniának e cikkben alig-alig találjuk nyomát. Ady mesterségbeli tudását többször nyomatékosítja, ám valódi elemzésekbe nem bocsátkozik, elhárítja, hogy a költő „titkait” kutassa: „A legegyszerűbb, a leghétköznapibb szavakkal dolgozik, de az a titokzatos erő, mely az írót költővé avatja (s amely semmiféle analysissel meg nem közelíthető), a szárnyára veszi ezeket a szavakat és mélységek fölé emeli őket.” [20]
Művész és befogadó érzelmi rezonanciájára, szerző és mű azonosságára épít Én, mámor-fejedelem című írásában Móricz Zsigmond is. Kijelenti, hogy Adyval soha nem találkozott, sem életrajzi tényeit, sem a róla szóló pletykákat nem ismeri, ám kétségtelennek tartja kettejük rokonságát, hiszen érzése szerint Ady az őbenne „elsorvadt” magyar messiási sorsot éli. [21] Móricz a magyar vidéket tematizáló Ady-versek miliőjét a szerző lakóhelyeként állítja elénk:
Mi van a hét szilvafa alatt?… Látjátuk feleym, van ott egy terpedt udvarház, jó tágas, üres, lomos szobák, nagy asztal, öreg almárium tele boroskupákkal, az ablakokban mályva, rozmaring, hónapos rózsa, és kívül udvar, kert, tágas mezők, ahol dolgozik az emberállat, de az élet, az igazi emberélet idebent folyik ebben a nagy szobában, a nagy asztal körül, a boroskupák mellett.
És egyszerre csak a hét szilvafák alatt folyó emberélet megistenült, költőjére talált, és lőn nyolcadik nap: Ady Endre. [22]
Móricz visszahelyezi Adyt a magyarság-versek világába – még „sírva vigadó szittyákat” is rajzol „a boroskupás asztal” köré –, vagyis az Ady-jelenség „törzsökös” vonásait emeli ki: Ady „tisztán s megnemesítve” szólaltatja meg a „búsuló magyart”, a nemzet „keserűségét, csüggedését, mámorát”. A cikk jelen, rövid kivonata alapján még arra is gondolhatnánk, hogy a szöveg a konzervatív irodalomtörténet-írás fordulatait, toposzait parodizálja… Mindez ma már kideríthetetlen, azonban a vallomásos-emelkedett hang nem bicsaklik meg, a biblikus és vallási motívumok adaptálása nem látszik travesztiának. Inkább arról lehetett szó, hogy Móricz víziók, érzelmek, fogalmak hatásos felvonultatásával, mondhatni, vegyítésével kívánt tanúságot tenni az Ady-líra értékei és főként nemzeti jellege mellett.
Írásában Babits Mihály sem érvel, bár írását analízisnek mondja. Az Ady-személyiség fő vonása a dac – ami „magyar vonás” –, mindez „ősmagyar”, egészséges naivsággal, büszkeséggel, nagyravágyással és újító szándékkal egészül ki (utóbbira Babits a „másravágy” kifejezést alkalmazza). Babits a többi szerzőnél is feltalálható megállapításokat színezi a dac motívumával:
Olyan magából táplálkozó lélek, mint Ady, sohasem tud elszakadni önmagától, sem semmitől, ami önmagának egy része. A dac új dacot szül magzatul és ellenségül; s ez fájdalmas tragikum. Nincs ma fájdalmasabban, tragikusabban magyar költő, mint Ady. A magyarság kérdése lelkének örök, égető problémája. A kétféle dac kétféle büszkeséget teremt – s mind a kettő fájdalmas büszkeség: a fájdalom büszkesége. […] Így, aki büszke arra, hogy nem akar magyar lenni, nem tud nem lenni büszke arra, hogy magyar, s fáj neki, hogy nem fogadják el jó magyarnak. [23]
Különálló megállapítások sorakoznak, amelyek között a látszólagos koherenciát a kulcsszavak ismétlődése adja. Ám gondolatmenetről mégsem beszélhetünk, amit olvasunk: prózaköltészet. E retorikai konstrukció alapjai – miként azok az állítások, amelyeket Fenyő sorolt el a különszám elején – ingatagok. Azonban tudható, hogy a többször ismételt egybehangzó kijelentések egy ponton kvázi igazsággá válnak. „Ady naivul és ősmagyar egészséggel hipermodern”, „naiv dac diktálja az erős magyar és gyakran túlzottan erős szavakat érzelmei kifejezésére”, különcnek mondható életfelfogása is a naiv dac terméke. „Nyelve dacos nyelv, sokszor dacosan pongyola, máskor dacosan erős és néha tökéletesen tömör”, a verselése dacos verselés, „A magyar költészet örök karaktere, valami kifejezhetetlen, még leíratlan erős pattogás van meg ebben a nyelvben.” Babits hozzáteszi: „Hoznék mindenre példát: de minek?” – és nem hoz példákat. [24]
Babits – Taine nyomán – Ady „uralkodó tehetségét” kereste, és nem nehéz észrevennünk, hogy Móriczot amolyan egyszerűsített-félreértett miliőelmélet vezette. Ám a Móricz által megrajzolt versmiliő az Ady-költészetnek csak egy hányadára érvényes. A különszámban alig esik szó Párizsról, a tengerről, Dél felszabadító hatásáról, Adynak a magyar történelemhez és költőelődeihez való viszonyáról semmi lényegeset nem olvashatunk. A közreműködők Ady szerelmi költészetét feltűnő diszkrécióval kezelik, a költőn kívül más alig-alig említi. A legtöbb megszólaló a maga sablonját illeszti Adyra. Kéri Adyt a szociális forrongás dalnokaként mutatja be, Lesznai Anna fákból, virágokból és fényből szőtt allegóriában jeleníti meg a költőt [25] – ez az esszé is gyermeteg, de miként Osvát Ernő szokta mondani, jól van stilizálva. Lengyel Menyhért a kisvárosban készülődő művész sorsát mutatja be Ady ürügyén, [26] míg Móricz a világmegváltással küszködő „derék magyar emberét”. Erőlködés, fontoskodás, érzelmi megközelítés – olykor demagógia –, stiláris rémségek. Karinthy Frigyes figyelmeztet arra, hogy Adyról általában „a zavaros, misztikus rapszódia réveteg mű-dadogásával” beszélnek [27] – ezt összességében a különszámban sem sikerült meghaladni.
Az adott irodalompolitikai helyzetben taktikus lépés volt Ady modernségének és magyarságának (sőt „ősmagyarságának”) együttes hangsúlyozása, és a különszám, miként Boka László rámutatott, fontos szerepet játszott az új kánon formálásában. [28] Ugyanakkor az összeállításból egyedül Karinthy cikkéről éreztem, hogy a ma olvasójának is mondhat valamit. Adyt és rajongóit, illetve a rajongás lelkiállapotát vizsgálja, miközben fontos dolgokat árul el az általában vett művészi érvényesülésről. Karinthy különvéleményt jelent be, mégsem elfogult. Álláspontja szerint Ady rátermettsége vitathatatlan, azonban pályája művészi szempontból szerencsétlen fordulatot vett: „egész tehetségét az önmaga kultuszának szenteli; nem közvetve, művekkel bizonyítva zsenijét, hanem közvetlenül azzal, hogy folyton az önmaga csodálatának mámorát írja”. Ez persze ily kizárólagosan ismét nem igaz, azonban kétségtelen – és erről aztán sokan írtak –, hogy az Ady-lírában a költői én, mondjuk így, öndicsőítése az évek során egyre inkább előtérbe került. És a siker részint ebből fakadt: Ady elementáris hatást gyakorolt azokra, akik művészlétről ábrándoztak. „(M)egbolondított, összezavart, szuggesztív erővel magába szédített egy csomó versfaragót, éreztette az erejét”, [29] a követők lelkesedése önbizalmát erősítette, mámorát fokozta, és ez visszahatott rajongóira, aztán az erősbödő mámor a költőre. Egy modern sztárokra vonatkozó tipológia szerint [30] Ady 1909-ben a maga táborán belül már példaképként mutatkozott meg: értékrendszerét szinte teljes egészében átvették a követők, pályatársai pedig elismerőleg nyilatkoztak róla; politikai csoportok hivatkoztak üzenetére, mások a tanításainak szakrális jelleget tulajdonítottak.
Karinthy a művészi érvényesülés korszerű módszertanát ragadja meg: valamiféle tehetség többnyire szükséges, de a valódi legitimáló tényező a rajongótábor nagysága és odaadása, majd idővel csak a „csillogás” számít, a jelenlét, nem a tartalom. Ha a produkció talmi, kiüresedett is, a rajongó még hosszú ideig rajongó marad, hiszen a kiábrándulással mindenekelőtt önmagában csalódna. A Nyugat összességében (ez csak közelítés, hiszen roppant korpuszról van szó) a nyilvánosság előtt Ady feltétlen tehetségét hirdette, ám a „sztárkultusz” működtetői levelezésükben gyakran szkepszissel, kritikusan, vagy éppen kiábrándultan nyilatkoztak a költőről.
*
Hatvany Lajos a Vér és arany című Ady-kötettel vált rajongóvá. A Huszadik Század számára írt vallomásában nem csak felvonultatta „a misztikus rapszódia” eszköztárát, de szemléltette is azt a – kritikus önfeladásáig fokozódó – alélt hangulatot, amely azután Ady számos népszerűsítője számára követendővé vált. [31] A kiábrándulás azonban fél év múlva bekövetkezett. Hatvany a duk-duk botrány hatására szakítani akart itthoni irodalompártoló tevékenységével: „Nékem az egész dolog igen hasznos. Német és magyar írói vacillálásomnak véget vet. Megyek szépen Berlinbe” – közölte szemrehányóan éppen Ady Endrével, illetve bejelentette, hogy a „nyilvánosság előtt soha többé” nem fog szólni róla. [32] Az árultatás felett érzett keserűséget pár hét után mesterkélt, de nagyvonalú megbocsátás váltotta fel, azonban amíg Ady élt, Hatvany a Nyugatban a költészetét érdemben nem méltatta.
Ignotusék fontosnak tartották, hogy a kibékülés jeleként Hatvany is írjon az Ady-számba, mintegy végleg elsimítva a duk-duk affért. Hatvany közben több száz koronát utalt át a meginduló Nyugat-könyvkiadás finanszírozására, és Ignotus helyesen feltételezte, hogy ebben az érdeklődésben ennél több rejlik. 1909 kora tavaszán Hatvanynak címzett leveleiben többször körvonalazta a továbblépés módját: egy nagyszabású, magyarországi Moderner Verlagot kell alapítaniuk. Komoly tőkebefektetéssel ők is létrehozhatnák a maguk üzletét: és ebben a pártfogói szerep a Deutsch Ignác és Fia cégnek jutna.
Hatvany – hiába kapacitálta Fenyő Miksa – nem Adyról írt a különszámban. Indulás című esszéje azonban kardinális jelentőségű a Nyugat-vállalkozás szempontjából, hiszen továbbgondolva az 1908-as Egy olvasmány és egy megtérés történetében megjelenített vágyálmot („Be jó volna megérni kortársaink között zseni vagy legalábbis nagy tehetség kifejlését” [33]) Hatvany most egy egész írónemzedék diadalra juttatását hirdette meg. A saját szerepét illetően még tétovázott, de írói társulások, felolvasások, újságkritikai pozíciók megszerzésével „publikum és íróság” között közvetlenebb viszonyt akart kialakítani, és ehhez nélkülözhetetlennek látszott az üzleti alapon működő modern magyar kiadó megalapítása.
Talán ez az Ady-szám legfontosabb eredménye.
Jegyzetek
[1] „Nehány nagyobb, több kisebb czikkről van szó: »Ady Endre«, »Ady magyarsága«, »Ady stylusa«, »Ady nyelvezete«, »Ady az irodalomtörténetben«, »Hatte Ady im Jahre 1909 Syphilis?« stb. stb. Mindenki ír: Jómagam, Ignotus, Babits, Kabos, Laczkó, Kéri Pál, szoczialisták, kommunisták, darabontok sőt némely outsider is. Természetes, hogy ön is írni fog.” In Belia György és Hatvany Lajosné, vál., szerk., Levelek Hatvany Lajoshoz (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967), 67.
[2] Kabos Ede – Ady Endrének, Budapest, 1909. március 28., in Ady Endre, Levelezése, szerk. Hegyi Katalin és Vitályos László, 3 köt. (Budapest: Akadémiai Kiadó–Argumentum Kiadó, 2001), 2:174–175.
[3] Révész Béla – Osvát Ernőnek, Budapest, 1909. április 21. előtt, illetve 1909. május 10., in Kosztolánczy Tibor és Nemeskéri Erika, szerk., Tessék színt vallani: Osvát Ernő szerkesztői levelezése, 2 köt. (Budapest: Gondolat Kiadó–Országos Széchényi Könyvtár, 2019), 1:327–328, 339.
[4] Tóth Árpád, „Ady Endrének”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:542.
[5] Balázs Béla, „A versről”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:538–541. Lásd Balázs Béla – Osvát Ernőnek, Szeged, 1909. április 4., in Kosztolánczy, Nemeskéri, Tessék színt vallani…, 1:319–320.
[6] Schöpflin Aladár, „Levél Osvát Ernőnek”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:546–547. Lásd Schöpflin Aladár – Osvát Ernőnek, Budapest, 1909. április 20., in Kosztolánczy, Nemeskéri, Tessék színt vallani…, 1:326–327.
[7] Ignotus, „Könyveinek összhangja”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:536–537.
[8] K: OSZK Kt. Fond 253/1002. Az idézett cikk: [Gellért Oszkár] Gt. O., „Ady Endre”, Magyar Géniusz 12, 40. sz. (1903. október 4.): 13–14. – A különszámban hét Gellért-vers jelent meg – témáját tekintve egyik sem kapcsolódott az alkalomhoz, tehát feltételezhető, hogy Osvát ezeket a verseket „ellensúlyként” szerepeltette.
[9] Lengyel Géza, „Versek és képek”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:548–549. – Tanulmányunkban nem tértünk ki Laczkó Géza nyelvészeti elemzésére, illetve Biró Lajos és Miklós Jenő írására.
[10] Kelevéz Ágnes, „A Nyugat jubileumi és emlékszámainak üzenete” in Nyugat népe: Tanulmányok a Nyugatról és koráról, szerk. Angyalosi Gergely, E. Csorba Csilla, Kulcsár Szabó Ernő és Tverdota György, 60–73, (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009), 66.
[11] Fenyő Miksa, „Ady Endre”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:511–523.
[12] Lásd Kosztolánczy Tibor, „Gyulai Pál utolsó nyilatkozata: Kontextus, újságírói morál, homály”, Irodalomismeret, 1. sz. (2018): 13–14.
[13] Kéri Pál, „Ady Endre szociális gyökerei”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:524.
[14] Uo., 524–525.
[15] Fenyő, „Ady Endre”, 515.
[16] Uo., 516.
[17] Fenyő Miksa, „Ambrus Zoltán: Giroflé és Girofla”, Nyugat 1, 14. sz. (1908): 1:770–771.; Fenyő Miksa, „Kaffka Margit: Tallózó évek”, Nyugat 4, 16. sz. (1911): 2:318–319.; Fenyő Miksa, „Strófák Babitsról”, Nyugat 17, 7. sz., (1924): 1:495–498.; Fenyő Miksa, „Kassák Lajos új könyve”, Nyugat 20, 23. sz., (1927): 2:787–789.
[18] Fenyő, „Ady Endre”, 519.
[19] Például: „Soha még magyar költőnél úgy nem éreztem, hogy egész gazdag élete költészetébe ömlött át, mint Ady Endrénél. […] Ady költészetében az ember teljesen benne van. Közte és versei között nincsenek distanciák. Verseinek kiváló kompozíciója – ez a legbelsőbb, legrejtettebb, legművészibb kompozíció – tisztán azt a célt szolgálja, hogy az embernek és költőnek ez az egységessége érvényesüljön. […] Minden verse mintegy megváltás azoktól az erős érzésektől, melyekhez ezer finom gyökérszállal tapad.” Uo., 519.
[20] Uo., 522.
[21] Móricz Zsigmond, „Én, mámor-fejedelem”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:530.
[22] Uo., 531.
[23] Babits Mihály, „Ady (Analízis)”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:565–566.
[24] Uo., 565, 567. – Babits az „Ady-analízist” egyetlen későbbi kötetébe sem vette fel (lásd Babits Mihály, Esszék, tanulmányok, kritikák (1900–1911), szerk. Hibsch Sándor, Pienták Attila, Babits Mihály műveinek kritikai kiadása [Budapest: Argumentum Kiadó, 2010], 235–240, 584–585.
[25] Lesznai Anna, „Adyról”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:543–545.
[26] Lengyel Menyhért, „Debrecentől Párisig”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:587–589.
[27] Karinthy Frigyes, „Ady Endréről”, Nyugat 2, 10–11. sz. (1909): 1:560.
[28] Boka László, „Az Ady-jelenség kanonizációs stratégiái a Nyugat 1909-es Ady-számában”, Látó 10, 1. sz., (1999): 64.
[29] Karinthy, „Ady Endréről”, 561.
[30] Povedák István, Álhősök, hamis istenek? Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban, Szegedi vallási néprajzi könyvtár 28 (Szeged: Gerhardus Kiadó, 2011), 80–83.
[31] Hatvany Lajos, „Egy olvasmány és egy megtérés története”, Huszadik Század 9, 3. sz., (1908): 234–244.
[32] Hatvany Lajos – Ady Endrének, Budapest, 1908. november 19., in Ady, Levelezése…, 2:96–97.
[33] Hatvany, „Egy olvasmány…”, 235.