Nagy prüszkölve emelte ki a fejét a vízből, és miközben levegő után kapkodott, vadul kereste tekintetével a telefonján futó számokat. 1:05 – az már nem rossz –gondolta, majd pár mély sóhaj után, az órát újraindítva visszadugta a fejét a kádba. Mikor újra kivette, a kijelzőn a számok helyett a hívó neve villogott: Anya. Megtörölte sebtiben az arcát, majd nyúlós hangon szólt bele:
– Igeen?
– Szia kisfiam, nincs semmi különös, csak elég sok leveled jött már, valami az önkormányzattól is, és van valami a bíróságtól is… Szóval…
– A bíróságosat felbontod? – mondta és távolabb tartotta a készüléket, ne legyen vizes. Némi szöszmötölés után szólalt meg az anyja:
– Ez valami idézés, hogy jelenj meg november 11-én délelőtt 9-kor náluk.
– Az milyen nap?
– Hétfő talán, igen hétfő, 3 hét múlva.
– Ok, köszi. Na, leteszem mert dolgom van..
– Amúgy minden rendben? – próbálta az időt húzni az anyja. – Régen láttunk már…
– Persze, minden, majd akkor, a tárgyalás előtti hétvégén lenézek, puszi! –mondta türelmetlenül és megnyomta a telefont ott ahol kell. Mélyeket lélegzett, elindította a stopper funkciót, és betette a fejét a vízbe újra.
Másnap , vasárnap, korán kelt, még elérte a távolsági buszpályaudvaron a kora reggeli buszt, és háromnegyed óra múlva már gyalogolt is ki a kisváros széléről az erdő utánig, ahol az a nagy kettős kanyar indul, aminek a végén szombaton hajnalban eltűntek a többiek.
Ha tudja mi lesz a vége, nem száll be, de mikor lefékeztek, hogy elvigyék, és hát kiugrott a kocsiból az az Olgi, és rögtön a nyakába vetette magát, hogy menjen, ezzel váratlanul jó irányba kanyarodni látszott az este, tetszett neki a lány, és amúgy is elege volt már a sötétben gyaloglásból.
Az Olgiról aztán rögtön kiderült, hogy van barátja, sőt ő vezeti a kocsit, és elnézően mosolyogva tűri, hogy Olgi néha a nyitott tetőablakon felállva ordítja az éjszakába, hogy: – Mélyvíz! –, majd lehuppan mellé és futtában megölelgeti, amivel némi nehézséget okoz a gépjármű úton tartásában.
– Zsolt –talán ezt mondta bemutatkozáskor a sofőr, de csak épp hátrafordult, és a zene miatt sem volt benne biztos. A Mosoly szólt jó hangosan, abban az évben mindenki azt szerette. A karját nem nyújtotta, az ott maradt a sebváltón, ami finoman remegett a keze alatt.
– Péter –mondta ő is csak a keresztnevét, és próbálta úgy mondani ezt a Pétert, hogy magabiztos legyen, ne is kérdezzék, mit keresett hajnali kettőkor baktatva a városon kívül, az út szélén, tök egyedül.
Aztán a hátsó ülés sötétjét fürkészte, ott ült a másik lány, ő volt a Zsuzsa, vele bemutatkoztak egymásnak rendesen. Zsuzsa nem volt olyan mutatós, mint az Olgi, de ő is próbált bulizni, valahogy úgy, ahogy a félénk kiskutya próbál csatlakozni a rutinos falkához, és a baljában neki is lötykölődött valami sötét színű maradék a hétdecis üvegben. Nevetett, ha volt min, amúgy egy várakozó, merev mosoly volt az egész nő. Remóra – osztályozta rutinosan Péter.
Minden jó nőnek van egy remórája, aki elkíséri a buliba, ő a remóra mellett szebbnek, csillogóbbnak tűnik, és a kevésbé mutatós pasik, akik lepattognak a széplányról, ott maradnak a remórának, mindenki megtalálja a számítását. Ezt az elméletet még a kezdeti csajozások idején dolgozták ki egy gimnazista haverjával. Persze az azóta eltelt évek sorra igazolták vissza az elképzelés helyességét, ezzel számos, csak a beavatott haverok számára kódolható vicc forrásvidékét találták meg akkor. Ma már csak kurta félmosollyal nyugtázta az elmélet működésének újabb és újabb gyakorlati igazolódását, amiben általában ő jutott a remóráknak.
Talán kétszer ha igazán szerelmes volt az óvodán kívül. Mert ott végig az volt. Na jó meg az általánosban is, és ott is végig. De akkor még könnyű volt, szerelmes volt, és kész, nem kellett csinálni ezzel a dologgal semmit, olyan volt mint bármi, amije egy gyereknek lehet, volt például indiános kése, meg lézerkardja, meg szerelme, mondjuk a szerelme nem volt a szobában mindig kéznél, de az indiános késsel se tudott sok mindent csinálni, csak ott volt szükség esetére, ha meg kéne skalpolni valakit.
Szóval inkább csak hagyta, hogy megtörténjenek ezek a dolgok vele meg a remórákkal, sokszor gondolt is rá utána, hogyha ők se nagyon akarják, meg ő se, akkor ki akarja ezt az egészet valójában. Persze ezt dugás után gondolta, akkor sokkal okosabb az ember. Akivel meg jól elvolt, mittudomén jó szaga volt a bőrének, nem volt idegesítő a hangja, és nem fonta túl gyorsan a hálót, azzal volt, hogy együtt maradt. Sőt leginkább velük maradt együtt. Egy darabig.
Közben lassan odaért, ahol az erdő kezdődik. Mintha gyilkos lennék egy krimiből, aki mindig visszatér a… Idáig jutott, mikor tompa puffanással földet ért valami mögötte. Ijedten fordult a hang irányába.
– Csak egy nagyon idős vadkacsa – szólaltam meg, illetve halkan dünnyögtem, de abban az univerzumban ahol Péter lakott, én eléggé mindenható voltam még akkor, és a dünnyögésem égi sóhajnak is tűnhetett, mert szegény térdre esett, és már estében felfelé nézett a felhők között fürkészve a hang forrását. – Sehol semmi – mondta magának némi várakozás után, mert én mozdulatlanná merevedtem, várt még kicsit, aztán elindult a puffanás irányába.
– Tényleg az – mondta fennhangon, mikor megtalálta a halott madarat.
Amikor szombaton hajnalban felébredt a mezőn, először nem tudta kinyitni a szemét, nem tudott megmozdulni, de az agya szélsebesen járt. Nem pánikolt, valahogy természetes volt, hogy megbénult. Várt egy kicsit, pár másodpercig még érdekes is tud lenni az ilyesmi. Aztán erősen koncentrálva megemelte a kezét, és lassan a test egyéb részei is hadra foghatónak tűntek.
Lassan feltápászkodott. Mikor körbenézett a többiek után kutatva, már tudta, hogy baj van. Illetve azt már előbb tudta, hogy lesz, miután hiába próbálta ordítva lebeszélni Zsoltot arról, hogy a fordulatszámmérő mutatóját folyamatosan a piros tartományban remegtesse, Zsolt harsányan röhögött csak, hozzá persze Olgi is vonyított – Mélyvíííííz! –, de ő legalább deréktól felfelé kint állt a tetőablakban, Zsuzsi aggódó madárhangja is csatlakozott a kórushoz, nem beszélve a már említett Mosoly című szerzeményről, ami már vagy harmadszorra ment körbe, csak mióta ő beült a kocsiba. Szóval elég nagy volt a kakofónia a kocsi belsejében, és akkor lett hirtelen csend, mikor a kis Skoda (pedig alig pár hónapos) a dupla kanyarba ért, és a második ívet figyelmen kívül hagyva lerepült az útról. Megszűnt a motor sikoltása, a kiabálások, még tán a Mosoly is lehalkult, csak a szél surrogott Olgi haja körül, aztán csattanás, és kizuhant a kocsiból.
Ahogy kinyitottam az ajtót, már tudtam, hogy baj van. – Hello – mondta egy gúnyos férfihang, és már nyomult is befelé egy lábfej alul, majd a másik lábhoz tartozó térd középen és végül egy kéz, ami rögtön torkon is ragadta e sorok íróját. A másik kezével hátul fogta meg a hajam, azzal hátrahúzta a fejem, és miközben én a plafont néztem, táncoltunk nagyjából az íróasztal felé, majd lekényszerített a székembe, és maga felé fordított.
Zsolt volt az, az Olgi barátja.
– Megjöttünk – mondta csúfondáros-nyávogósan. – Ez meg mi? – vett fel egy teleírt lapot. Öt perc alatt elolvasta, amit addig írtam.
– Mégis, mi a faszt gondoltál, Istent játszol itt velünk, te fasz? (Elég sokat faszozott később is, de nem terhelném vele az olvasót, tehát tessék odaképzelni a mondataiba mindig pár faszt.) Kb így:
– Diszkóbaleset, mi te f…sz? Céltalanul sodródó fiatalok, mi f…szikám? Kibaszott reality show vagyunk? Még jó, hogy a Csernus doktort nem írtad bele, te bágyadt pöcs. És az Olgival mi bajod volt?
– Mért, mi van az Olgival? – kérdeztem rekedten.
– Meghalt, az.
– Nem értem, nem az volt, hogy felemelkedtetek az autóval együtt az égbe? És ott elvileg kellett volna találnotok egy olyan égi diszkót ahol minden klappol, vörös szönyeg, hatalmas fény… Ez most jönne még csak, ez volt a terv… Én ezt akartam.
– F…om beléd, Olgi kiesett a tetőablakon, hisz ott kalimpált, nem te találtad ki így? – ordított az arcomba,és a becsapódó nyálcseppeket nem mertem letörölni.
– Ööö, én ezt nem… – kezdtem, de tovább ordított.
– És miért kellett annyiszor lejátszatni a Mosolyt? Kurvára untam már, és ki volt az a stoppos, akit beültettél hozzánk, a te kis beépített gecid, vagy ki?
– Most, ahogy olvastad is, épp ott tartok, hogy ő keres benneteket a baleset után, de… – De, de, mit de? – azzal felkapta a teleírt papírlapokat, és olvasni kezdte újra. Eközben valaki bejött az ajtón, arra sandítottam a vállam fölött, a hátsó ülés szende Zsuzsája volt az, aki most határozott járással odajött hozzánk, megcsókolta alaposan a Zsolt nevűt, azzal húzott magának egy széket és leült velem szemben, úgy hogy a támla köztünk volt, és előredőlve arra könyökölt.
– Szóval, te vagy? – nézett a szemembe.
– Szóval, én – mondtam fáradt hangon, magamban csodálkozva, milyen jól sikerült ezt mondanom, semmi remegés, elvékonyodott hang, aztán rájöttem, hogy miért. Annyira szürreális volt az egész, hogy már nem is féltem, és arra gondoltam, milyen klassz, életszerűek a figuráim.
Pénteken este 10 után, mikor odaért, senki sem volt a Vegaszban, ahová szokott járni, furcsa volt, a péntek erős nap, de most se csajok, se a haverok, csak kábé harminc ismeretlen férfi ugrált össze-vissza a csapkodó fények közt, a számok is mások voltak, amik szóltak, biztos zártkörű a buli, gondolta Péter, de hát simán beengedtek a bejáratnál, akkor meg mi a fene lehet itt, hol vannak a többiek? Odament a DJ-hez, ő az volt, aki általában, és a fülébe ordított:
– Zártkörű? – az meg vissza:
– Nem!
– Akkor?
– Nem tudom ezek maradtak, de fasza csávók, jó a pult is, és… – közben megtekert egy potmétert –, és kurvára ugrálnak mindenre.
– Furcsa, hogy egy nő sincs…
– Voltak páran, de leléptek már… – azzal elfordulva feltette a fülesét, jelezve, hogy most dolgoznia kell.
Kifordult a tánctérre, átment a termen, egyenest ki az utcára. Szemben volt a presszó, ahol még lehettek a többiek, de most nem arra ment, valahogy most nem is volt kedve a szokásos péntek estéhez, bandukolt tovább az út szélén, kifelé a csillagos ég alá.10 perc baktatás után már a helységnév áthúzva-tábla mellett is elhaladt, kiért a városból, ment tovább bele a sötétbe, csak néha húzott el mellette valami, de ő ügyet sem vetve rájuk, ment tovább. Úgy érezte, hogy ez az éjszakai gyaloglás most az egyedüli dolog, ami illik ahhoz a speciális szomorúsághoz, amit érez, vagy inkább érezni akart. Nem is tudja végül, hogy szakítottak-e, Juli mondta, hogy próbálják meg akkor most egy hónapig külön, hogy talán sokat voltak együtt, és…, igen, hogy majd így látják, mennyire hiányzik a másik vagy mennyire nem, és akkor tudnak dönteni a továbbról. Jó, mondta és elhozta a két sporttáskáját az albérletből. Ez volt múlt szerdán, azóta a kis Fordjában lakott, ami az albérlet előtt állt a parkolóban, megvárta míg Juli reggel elmegy, akkor felment, megfürdött, közben gyakorolt is, majd aludt egy kicsit délelőtt a régi ágyukon.
Ha akkor felnézett volna az égre, mikor eljött a Vegaszból, láthatta volna a megszokott törzsközönséget, ott keringtek némán a magasban a Vegasz felett, mintha egy láthatatlan ringlispílben ültek volna félig hátradőlve, billegve, néha összekapaszkodva és nevetve, mint megannyi Soós Imre meg Töröcsik Mari, és nem tudták, hogy még órák hosszat forognak majd az ég alján, fent valami láthatatlan ponthoz szegezve. A hajnal közeledtével egyre többen lesznek, egyre gyorsabban forognak, fehér szederjes arccal tűrik a szédülést, a hányingert és a néha fel-feltörő hányást, majd száját megtörölve megszólal az egyikük, egy Olgi nevű:
– Azt hiszem nem lehet sokáig úgy repülni, hogy közben nehéznek érzem magam. – Ezt valamiért mindenki hallja, ahogy mondja, pedig nem is kiabál, és kikapcsolja maga előtt a láthatatlan láncot, és először lebeg, majd lassan bukdácsolva ereszkedni kezd, de lehet, hogy egyből zuhan, csak lentről, ami abban a magasságban történik, minden lebegésnek tűnik először, még a zuhanás is, mindenesetre a földbe tompa puffanással csapódik be a test, kb. 10 méterre attól a helytől, ahová majd vasárnap reggel egy elaggott vadkacsa is esni fog.
A többiek, az egész éjjel forgó, örvénylő tömeg, hajnalra nyom nélkül tűnt el az égről.