9.
a falubelieknek nem kenyere a megbocsájtás
elgörbül velünk a tér
holnaptól minden a felebarátunk
egy az életünk
borzongunk nevünk hallatán
zavarba jövünk mértékletességünktől
a vágta a földet hajtja, a kerékben maradtunk
ahogy közeledünk, az éhezés lett az ima
kialszanak a toronyban a reflektorok
a dróton túl csak egy árnyékunk lesz
a csírák visszabújnak a földbe
fejünkben már ősi zaj rivall
a szükség törvényt ír
vízmosásban állunk
a vér kilép az érpályából
felázik a magzatmáz
élet előtti vákuumba léptünk
feljön a háborítatlan mély
kitüremkedik belőle a tudattalan
a mérlegre törünk és kigyomláljuk az alantast
ez a józanság megrészegít minket
lélegeztetjük a tetemet
bevégezzük és mi küldjük a rontást
a kozmosz, amelyből vétetett kenyérmorzsás
ebben a malomban kenyeret őröl a molnár
mindannyian az ő fejében vagyunk
prézlit hord a szél
megidézünk foglyokat, határőrt
valamiből kést kell faragni
ez az első dolog, amit megtanultunk
párnát szorítunk gyávák fejére
derekunkon a körhinta láncai
ez lesz a világ búcsúja
meztelenre vetkőzik bennünk a vihar
várjuk, hogy az úr
ebédet hozzon
nem vagyunk egyedül
itt a belső szemtanú
11.
színpárokat gyűjtünk fénytörésben
a sétáló csapása mélyre taposva
messzire menekülnénk innen
de a sínpárokat felszedtük
belőlük fegyvereket kovácsoltunk
a talpfákkal fűtöttük a kazánt
szívünkben a szent háború
egy szűk barlang, benne sújtólég
ha a parazita hízni kezd
megmutatja magát a hit
a munka minket felszabadít
a bánya mélyén sújtó a lég
a levedlett kígyóbőrök
mint élettelen artériák, a csörlőkről lógnak
a csillék üresen járnak
eltévedt lidércek viszik a tant
a prófécia teret hódít
csak egy tan van
egyetlen parancsolat, miénk a világ
ez csak egy nyelvi csapda
nem tudják, hogy bennük a világ
születés előtti létformából figyelünk
mi hívtuk életre, tudjuk a dolgunkat
mire lemegy a nap megszületünk
sejtjeink tele vannak emlékekkel
olyan messzeségről beszélünk, hogy beleszédülünk
egy a keringésünk, tudjuk amit tudtok
egy tisztáson szakadunk el
a megváltás is ott ér minket, ahol szégyenülünk
szembesülünk és elkábulunk
lemaradunk és kétségbeesünk
a fák közül az kérdik van-e nevünk
innen egyedül mennénk tovább
valakik visszaszámolnak bennünk
mi leszünk a folyó a halban
a madarakban az ég
12.
eltüzeltük a szükségtelent
tárgyaink létünk szolgálatában
megmutatja magát a hit
felbátorít minket az egyformaság
nem vagyunk jók semmire, de bármit megteszünk
meg kell tanulnunk harcolni és veszíteni
csak így győzhetünk
parányi formák szalagot csévélnek
isten az akarat ellentéte
ha múltunk végre ránk cáfol, elérjük őt
miatta ébredünk, ő a váratlan
a lángoktól aranyló borostyán
ropogva felfut a falakon
ugyanúgy ahogy a megtértek füleiben
fűszálak az apokalipszis igéi
szavaink ornamentikaként folynak ki belőlünk
újra a folyásban állunk
testünk szűrökkel van tele
lépünk újra kopoltyú
bőrünk alatt a színtelen plazma széndioxidot köt
ha atomokra bomlunk
helyet cserél bennünk az éter
a szellem az ózon alatt marad
pitypangmezőben szunnyadunk
szalmaszín hajunk a medenceűr vénafonatai
a bélkacsok a táncoló Siva
13.
csak egy tanítás van
a szabadság megmunkál
a falka bízik bennünk
mi önzetlen alfák vagyunk
a mindenhol jelenlévő kóboráram
a fehér zászlót kitűztük
rúdjával szíven szúrtuk apánkat
a karantén idejére kinyitnak templomaink
a szenteltvizes kád pengékkel tele
kik megbocsájtanak maguknak
bőrükbe vágják, mi hiányzik boldogságukhoz
mind ugyanazt a szót karcoljuk
most – ezek vagyunk mi
keskeny uszályon csorgunk lefelé
a forrástól indultunk, nem irányítunk
mozdulatlanul háton fekve
szemeink mögött vagyunk
az egyetlen napot bámuljuk
az stroboszkópként vibrál
felettünk suhanó ágaktól
a folyó a híd alá ér
a partról kórusban hangzik a hiszekegy mantra
a mi müezzinünk a mértékadó gázló
a mederteltség, a folyamkilométer
időnként legurul közülünk valaki
lerakódik a szent hordalék
így változik a vízállás és a müezzin tovább zakatol
ahogy fedélzetről az apadó vízbe fordulunk
a mederben pergő homokszemekké válunk
víz alatti dűne mezők, mint határtalan sivatag
a fenék mintázata lassan rögzül
miközben a dűne központi teste vándorol