Mindenki elhagyja. Alphonse lassan rá se bírt nézni a szobákra. A bútorokra, festményekre, brokátfüggönyökre, perzsaszőnyegekre. Le palais du vide, susogta maga elé, vigasztalhatatlanul. La crypte de mon âme, sóhajtozta maga elé, elhalón. Ah, gondolta immár, ki se mondta, nem is súgta, nem sóhajtotta – kinek is adjék jelt, ha csak nem a magános falaknak, bús tapétáknak, valaha oly vidáman, most oly csüggedten csillogó gyertyatartóknak, teáskészletnek.
Marie beteget jelentett, s így már, kis, nyirkos hajlékába húzódva, míg „meghűlése” elmúlik, otthonában lábadozva, átmenetileg ismételten Marcsává avanzsált. Semmi különös, d’accord, Marie, bien sûr, bólogatott magától értetődően. Ne is mondja, maradjon, amíg szükséges. De mi lesz addig a gróf úrral, sápítozott az, hát mi lenne, csitítgatta, hát nem holmi magatehetetlen enfant ő. Na de… Intett a fejével, hogy erről semmi többet, Marie szabad. A jóisten megáldja, ésatöbbi, bólogatott, bólogatott, csak hogy vége szakadjon már a hálálkodásnak. Hát persze, hogyisne. Mi az őnéki. S valóban, hát tényleg megvan ő egyedül, személyzetet inkább tart úri passionból, semhogy a szükség okán, eleve progressiste módi, szerény, minimaliste háztartást visz, de hát a világ is hol van már atyja korának fényűző pompájától, az arany évek grandiose életétől. Épp csak a szükséges, épp csak, amennyit a bon sens még előír: házvezetőnője egyszerre cselédje, komornyikja, inasa és szakácsa, míg a kertésze pedig a kocsis is egyben… Ah! S mégis mindenki elhagyja. Igyekszik nem gondolni rájuk hálátlan dögökként, être généreux, Aphonse!, mondotta mindig drága édesanyja, az a finom, halk szavú asszony – hogy aztán az is elhagyja őt egy hideg, nyirkos sírgödörért. Ah! De Jacques! Jacques, az valóban fájt.
Egyetlen „barátja”, azaz bizalmasa. Azaz, ah, még az sem, hiszen hát mi volt az, mi volt neki az a Jacques (kertésze), mi volt neki az, csupán alkalmazottja, beosztottja, cselédje-parasztja, élelmes haszonlesője, jobbágya, hát valóban. De azért mégis gyakran megesett, hogy napokon, heteken át csak azzal a Jacque-kal beszélt, örökös solitude-jében, ki-kinézegetve a kertbe, tekintetét megtámasztva a napbarnaította, erős férfin, ahogy az a sövényt metszette, füvet kaszálta, virágágyással babrált, fát oltott, szüretelt. Szerette elnézni a gróf e megnyugtató, békés tevékenykedést, hevesen verő szíve ilykor otthonos, békés ritmusra lelt e kedves, bájos idylle-ben, akár ha valamely biedermeier képben gyönyörködött volna a falon. Nagy précis gondossággal tüsténkedett ilyenkor ez a Jacque. Lehajolt szakértőn, majd felegyenesedett, s megint elölről. Akár „box”-versenyző atléta, szedte fürge végtagjait, hajladozott szálfának is beillő, vaskos, mégsem tömzsi törzse, hogy szinte sugárzott belőle az ifjonti energia – holott öregebb volt őnála. De Alphonse belül mégis vénnek érezte magát, s végtelen fatiguénak, míg Jacques-ot mindeníziglen fiatalnak, életerőtől duzzadó, jó példaképp szolgáló rayon d’espoirnak. Ah, de hát mégis semmi nem volt az a Jacques néki, ilyen barát vagy olyan rayon, pas du tout! Valóban csak egyszerű cseléd volt hát végezetül, s mégis milyen édes felüdülés volt naphosszat triste hangulatában tetszhalottaiból egyre-másra, nehézkesen, szinte recsegve és ropogva feltápászkodnia, kibámulni az ablakon, s elnézegetni ezen egyszerű, ám facile módján mégis, valamily rejtélyes szempontból oly bölcsnek ható, mindig csendes boldogságban sürgő-forgó napszámos munkálkodását, nem egyszer, ilyen-olyan okkal (egészségügyi séta, a mélakórság, hátfájás, fejgörcs ellen!), ki is lépkedve a kertbe, s megkérdezni Jacques-ot, hogy telik a napja, jól terem-é az almafa, hogy szolgál a kedves egészsége, milyennek vélelmezi a következő napok időjárását, s mi a helyzet náluk otthon, a faluban… Hogy aztán derült égből sújtson le az adversité, hogy ez a Jacques, ez már csak pár napig lesz itt, ha ő méltóztatik elengedni (D’accord! Bien sûr! Nem is kérdés. Hogyne.), mert hogy ennek a Jacques-nak menyaszonya van (Comment venir?, kapta föl a fejét, ők ilyesmikről ezidáig, úgy látszik, sosem ejtettek még szót), ki már igencsak várandós (Quels sont?! Quelle joie!), s ezért Jacques-kal gyorsan egybe is kelnek hamarosan, ahogy azt illik (Très bien.), s eztán kis, takaros telkükön fognak élni (Ah?!) kettecskén, azaz, hamarosan már hárman… Ah… Hát, ez felettébb csodálatos hír, tódította könnyeivel küszködő mosolyt eszkábálva, mint drága édesanyja annyit ugratta, arra a szomorú lóéhoz (Comme un cheval triste!) hasonlatos fejére Alphonse, s rögtön be is invitálta az ettől igencsak megilletődött, kibontott gallérját gyorsan visszagombolni igyekvő (Ugyan, hagyja csak, Jacques!), zavarba jött kertészt, áldomást inni legjobb cognacjából, s egyszersmind elbúcsúzni… ah, elbúcsúzni az egyetlen amical lénytől a világon, kihez még egyáltalában szólnia volt mód, alkalmasint. Aideu, Jacques, lapogatta meg afféle gentleman-mód kivitelezni kívánt, fél ölelésben, dézsának is beillően széles vállát a csapzott, homlokát törölgető kertésznek (Jaj, uram! A zsakettje! Oh, aucun problème!), ki mindezek közben, a grófi tekintetnek mind bánatosabb, mindinkább vizenyős egykedvűségében pislákolva egyszeriben már minden addiginál inkább Izsák volt már csupáncsak, egyszerű, nagydarab, ügyefogyott, boldog és primitif parasztlegény, bárgyún mosolygó zsellér, ki, akár ha kutyát tartott volna, amely még be is jelenti, mielőtt kezébe marva elszökik, nem érti őt, nem gondolkodik, elmélkedik vele, nem növesztett bensejében hűséget a jó tartásért, s ilyesformán haragot sem szabadna gerjesztenie egy ilyen généreuse személy szívében. Csak a csend, az indokolatlan, mert hogy méltatlanul reá pazarolt hiány érzetének visszhangzó semmije maradt utána, betöltetlen pozíciója, elvégzetlen feladatai, a mind ziláltabb, a gróf lelkének állapotát folyvást hívebben visszatükrözvén elburjánzó, vad és elhagyatott, buja kert kietlen csendje. Elhagyja, elhagyta mindenki, ah.
Szóval ne aggódjon, ismételte, egyre kétségbeesettebben próbálva visszagyömöszölni a mind aggasztóbban kifuvalkodó hálás és aggodalmas szólamokat Marie-ba, ne aggódjon, igazán, mosni-vasalni még napokig nem kell, több szett patyolattiszta, élére vasalt szett öltözéke áll rendelkezésre, melyeket még szinte nem is hordott, mióta elhozatta a szabótól, a l’art de cuisiner rejtelmeibe pedig még ifjú korában, igaz, csak mint afféle dilettante enthousiaste, betekintést nyert, hobbi gyanánt, házitanítójától, a galamblelkű, angyali türelmű monieur Tristantól, így pár egyszerűbb fogást, azért, maga is el tud készíteni, quelle aventure exotique!, kiáltott fel, kicsit tán bántón is túlzó lelkesedéssel, csak hogy a drága Marie-nak az a tyúkanyói maman-lelke megnyughassék valahára, befejezze az a drága teremtés a hálás-aggodalmas sápítozást, s végre hazainduljon hát, pár napra, egy-két hétre újra Marcsának lenni, csak ne az ő szeme (és füle) előtt zajoljék le teljes mértékben ez a méltatlan transformation, mon dieu! A termetes asszonyság megnyugtatására még elő is sorolt emlékezetéből némely ifjonti kora óta elméjében, igaz, már haloványabb contourokkal felrémlő recepttel bíró fogást, s mikor már Marie-Marcsa fője már egészen zsongott a mindenféle sole és moules és huître és bœuf és saumon és egynehány további „flincek-flancok” hallatán – nagy nehezen beteljesedett sorsa, és, „én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten”, nagyot sóhajtott, s végképp és teljességig egyedül maradt a végtelen, kongva visszhangzó, rémesen tranquille házban.
Nem gondolta végig ezt jól, ficergett gondolatai közé a kétely, mikoron másnap immáron nem függönyelhúzás és egy ezüsttálca képe, rajta pirítóssal, lágytojással, dzsemmel, vajjal, sajtokkal és libamájjal, kőzölgő kávéja és az aznapi újságok zizegése, Marie tapintatosnak szánt, imbolygó kisettenkedése ébresztette, hanem a déli harangszóval versenyt kongó gyomrának panaszos jajveszékelése. Dehogynem. Tout est au mieux dans le meilleur des mondes possibles, csitította gyomrát egy üres, kicsinyég feketés pirítóst majszolva kicsinyég túlontúl híg kávéját kortyolva, forrázott kezére vissza-visszarángatva a folyvást leeső borogatást.
Egy-két hétre elegendőnek taksált aliments- és ruhakészlete valójában két napig tartott ki. Ménage-teendői közepette ugyanis minduntalan odaégette vagy éppen hogy nyersen hagyta az ételt, mindenféle indécent pecsétekkel használta el több gardrobe-nyi öltözetét. „Tu es totalement invivable, Alphonse!”, feddte óráról órára ködösebben gomolygó gondolataiban édesanyjának csalódott szelleme. Talán igaza lehet. Talán valóban nem e kisszerű és animalier világra teremtetett, talán valóban egy, de inkább kettő-háromszáz esztendővel is megkésve született, s e durva korba ő már nem való, akár egy démodé, moly- és szúrágta szmoking. Ah! Márpedig, teremtessen bármily fragile, finom léleknek is, megmakacsolta magát Alphonse, őrajta egy holmi Marcsa hiánya, a ruhatisztitás és couisine rejtelmeiben való (egyelőre!) hiányos ismeretei nem kerekedhetnek felül! Ősi famíliájának utolsó sarja nem hervadhat el holmi dézsák és lábosok ellenében elbukott bataille-ban kapitulálva, azt már nem! Kihűlt és elcukrozott teáját éledező öntudattal szürcsölve, e sentiment-ok felerősödésével telt a délután.
Mire az alkony első árnyai ráérős macskamozdulatokkal felkúsztak az égre, már az utcán volt. A valahai Jacque-ja által a kertészlakban hagyott, egyik egység kopott-koszos ruhát öltve magára leleményes inventionnal, arra lett figyelmes, hogy akár gyermekkora meséiben az efféle gúnyát viselő Mátyás királynak, szeme előtt egy másik világ tárult fel. Ugyanazok a grise, ennuyeuse utcák és terek, kapualjak és cégérek, melyek kiábrándító látványa annakelőtte, akár a kicsorduló ecet szaga, ingerelte kifinomult bensejének összhangját, most hirtelenjében lenyűgözte. Un homme invisible-ként rótta e titkos varázsvilág zegzugait. Mind nagyobb körökben, mind elágazóbb kerülőket téve fedezte föl a következő napokban közvetlen és tágasabb környékét, akár vadregényes, buja tájakat először megpillantó explorateur, rosszabb hírű, szegényesebb utcákba is be-bekukucskálva. Akár egy bennszülöttre elsődíziglen pillantó Kolumbusz Kristóf, tekintete szinte megmerítkezett e furcsa, új világban, felmosólé és csípős szagú tájban, s a benne oly otthonossággal éldegélő, különös lényekben. Egy újszülött tekintetével szemrevételezve körükben önmagát is, s körüle, akár szemérmesen először vetkező szerelmes, a fel-feltárulni kész, monde nouvelle-t. Napjai fénysugarává e séták, azoknak origópontjává pedig a hentesbolt intézménye vált. Nézett is nagyokat, elkerekedett szemmel, a valahára szolgálatába visszaszegődő Marie, mikor délutánonként ura ezen új hóbortjával állott elébe: hagyja csak, hagyja őrá a viande beszerzését, mosáskor viszont meg ne feledkezzen a kertész pár egység szegényes, igénytelen ruházatáról. Megőrült-e vajh, vagy csak valamely újdonatúj, úri huncutságnak hódol, netán őfeléje viseltet valaminő nehezteléssel két heti kimaradása miatt a gróf úr, csillant az értetlen szorongás egyre-másra a még rákérdezni sem merő Marie tekintetében.
Alphonse azonban sugárzó, fültől fülig szaladó, innocent vigyorral lépett ki az ajtón szinte minden nap, hús, hús kell nékem!, kiálltotta, viva la viande!, rikkantotta hátra tátott szájú cselédjének, s már szökellt is tova, mint ki valamely ismeretlen tündérország rejtett birodalmának ünnepélyes balle-jába hivatott érkezni. Méghozzá időre, pontosan, ahogy Marcsának egy pár alkalom után ugyancsak föltűnt: akár a gyorsvonat, készülődött a nap bizonyos szakának bizonyos percében indulni a jó Alphonse úr.
Alásszolgája, köszöntötte a hentes, Alphonse pedig önkéntelen mosollyal biccentett. A hentes már megszokta, hogy ez a még szakadt, kopott, szegényes megjelenésében is oly elegáns személy, ki öltözéke alapján talán valamely külvárosi gyár dolgozója, netán rakodómunkás lehetne, lányos vonású kezének bőre mégis ápoltan ránctalan, körme pedig gondosan manikűrözött, udvarias biccentését követően vagy öt-tíz minutum erejéig is, egy hozzáértő ínyenc elmélyedésével tanulmányozza legkiválóbb darab hátszínjeit és bordáit, vadakat, marhát, kacsát, nyulat, „steak”-nek való szeleteket, mielőtt egy Sissi diszkréciójával, súgásnál éppencsak hangosabb tónusban közölné vele, mire esett épp a választása. Holott második, talán harmadik látogatásakor még oly meglepően viselte magát. Mit parancsol, kérdezte a hentes, e szakadt-finom úr pedig egy megzavart professzor szemének szigorú fátyolát vonva kizökkentett tekintetére nézett vissza rá csitítón, mondván még alaposabban megszemlélné az aznapi sélectiont. Hja, ha csak úgy nem…, gondolta erre még eleinte a hentes, sértett fölénnyel, míg meg nem szokta, hogy ez a, úgy látszik, minden, nehézkesen megszerzett bérét manikűrre és húsárúra kuporgató munkásember, bizony valóban nem csupán mímeli a húsfélék terén való járatosságot, hanem, mik vannak, lett rá figyelmes, szinte kollegiális hozzáértéssel mustrálgat. Azonban e kirívó alkalommal, mintha csak elfeledte volna minden szakértelmét e hústudós, újra megakaszttatott a „sélection” felbecsülésében, mikor valamely másik osztályabéli, ám még ágrólszakadtabb, szutykos képű-kezű fickó nyomta le a kilincset. Innentől a szakadt-finom „húsmagiszter”, ki lopva folyvást e másik melósra tekintgetett, zavartan és szinte szégyellősen, nem átallott végül, mindösszesen 20 dekagramm „far-hátat”, s legolcsóbb kolbászából fél rudat kérni. Elzabálta hát a megélhetését, vélelmezte szolidárisan a hentes, míg porciózott, csomagolt, s még így is valamelyes hálával gondolt e bizonyára kezdődő bolondériával terhelt fiatalemberre – elvégre egész havi jussának, talán teljes fél-egy évi megtakarításának összegészét épp őnála költi el. Azonban e furcsa szerzet ezek után is rendszeres vásárlója maradt, s kiszámíthatatlannak tűnő szeszéllyel óhajtott – hol bélszínt, birka- vagy őzhúst, hol pedig egy egér fogára sem elegendő adag pulykanyakat és egyéb efféléket, miknek kissé már szagló, eladhatatlan maradékát máskülönben pénteki záráskor a kéregetőknek szokta odaadni, szolidáris érzeményektől vezérelve. Sokadik alkalommal aztán valahogy mégis föltárult valamely érthetetlen logika e megfejthetetlen szeszélyben a hentes előtt: mintha ezen ápolt kezű, mégis ágrólszakadt, de ezenközben mégis királyi ízlés és buksza szerint vásárló úr mindiglen csak akkor folyamodnék lókolbászhoz és aprólékhoz, mikor (s ugyancsak föltűnt: egyre gyakrabban!) tér be üzletébe éppen véle egyidőben az a másik „melós”. Aztán, persze, ennek okát is megérteni vélte az ilyen összefüggésekre zárás utáni elmélkedéseiben oly érzékeny kíváncsisággal figyelmes hentes: e finom ízlésű és féltve kuporgatott pénzét ínyenc falatokra pazarló kuncsaftja majd bolond is lenne e másik, hanyagoltabb megjelenésű, koszos képű társa előtt felfedni, hogy ő itt, a hentesboltban, mikor egyedül van, akár egy Ferencjóska, fél kiló libamájakat rendel – még szép, hogy aztán majd ez a másik munkás, az utcára kilépve, leüsse és pénzét, libamáját is elvegye, rafinált egy prolidzsentri ez a húsmagiszter, gondolta végre, míg lelakatolta üzletét a nap végén, s ebben a valahára minden furcsaságot tökéletesen megindokló felismerésben, mint a világmindenség utoljára rejtve maradt kérdésére is választ lelő filozófus, bajuszán elégedetten pödörve egyet, megnyugodott.
E másik, koszosabb-szakadtabb kuncsaftot, ki egyébiránt évek óta volt már hűséges vásárlója a hentesüzletnek, mint Alphonse, második itteni találkozásuk alkalmával, az utcára kiléptükben beszédbe elegyedve véle megtudta, Gyulának nevezték. Jules, javította ki magában a mindig oly faragatlan réalitét a gróf. Igaza volt, hiszen Jules valóban inkább tűnt fel tekintete előtt egy Jules-nek, mint holmi Gyulának. Az ilyesmikre éles szemmel figyelmes Alphonse ugyanis rögtön észrevette, hogy ha megszabadítanók Jules-t szegényes gúnyájától, megkeményedett bőrét a kétkezi munka piszkától, bizony épp oly finom, elegáns vonásokkal bír, akár az a valaha Jacques-nak keresztelt, hűtlen kutya. Mi több, mint hentesüzletbéli, accidentel találkozásaik fejleményeiként mind többet megtudott e Jules úrról, egyszersmind mindinkább, akár tökéletes szabású smoking, simult hozzá e magában hozzákeresztelt név, ahogyan megbizonyosodott róla, hogy e Kovács Jules, bizony, látszólag zord, termetes és durva külseje árnyalt gondolkodású, éloquent, tájékozott és művelt fiatalembert rejt. Quelle magnifique surprise, sikkantotta magában, ahogy mind terjengősebb hentes utáni eszmecseréik alkalmával feltárult előtte, hogy e Jules, ellentétben azzal a valahai Jacques-kal, nem csupán névből fújt, hamis cukormáz egy mégoly kedves szelet, együgyű disznósajton, hanem, mint egyik legkedvesebb verse mondotta: „az anyag rejtett lelke”. Egyre elnyúló discussionjaik színhelyévé így természetszerűleg vált a nyílt, huzatos utca helyett egy közeli kávéház, majd, a teasüteményekre és kakaóra kevésbé fogékony Jules indítványára, egy szintén közeli kis kocsma (peu exigeant, sale lebuj!) egyik billegő asztala, két „pofa” sör társaságában. Alphonse-t elvarázsolták e beszélgetések, progressif szelleme, akár örök kalickarabságban sorvadva gémberedő kismadár, hosszú, ínséges évek után tanulta újra első szárnycsapásait. Quel beau cadeau!, ujjongta magában gyermeki izgatottsággal az ekkorra már szinte egészen remetévé kövült lelkű Alphonse. Még pár évvel korábban „kopott ki” e romló, hanyatló világban már amúgy sem régi fényében pompázó és mind fogyatkozó úri társaságából. Fajankók, ostobák, idiots superficiels!, mérgelődött közülük hazaérve. Tökkelütött, üresfejű, silány siserehad, műveletlen és fajankó, igénytelen népség, csalódott unos-untalan az úgynevezett „élite”-ben. Nincs egyetlen valamirevaló gondolata egyiknek sem – egykedvűen piszkálgatta a soufflét, keseredő, apadó étvággyal csipegette, néha már azt sem tudta, hogy a keszeget vagy a rókagombát. Vízízűvé poshadt szájában a borjú, de a rákmajonéz is, ahogy ezeket a felfuvalkodott hólyagokat hallgatta, kiknek sem a politika („Hah, sacrebleu! Noli turbare circulos meos!”, kényeskedtek már csak a szó hallatán is), sem a kultúra, művészet, tudományok, sem a mindennapi élet, de még a société fontos kérdései felől sem voltak, nem hogy meglátásaik, de még valós, igazi ismereteik sem. És akkor ő ezek közül szerezzen magának barátokat, e milieu-ben találjon rá az igaz szerelemre, hol csak mindenféle fodros-bodros ruhácskákba bújtatott, affektáló, nyafka teremtésekkel, akár leánygyermekek porcelánbabáival lehet cseverészni az időjárásról, a párizsi divatról, lakberendezésről és nemesi családok történetéről? E felismerésekre már íztelenné lett szájában a parfait torta, kiszáradt nyelvén a krémes, égette torkát a cognac, önnön szivarfüstje maródta-csiklandta érzékeny orrát.
Így hát, egy idő után szegény (és ezek után csak tovább szegényedő) hentes établissement-ját találkozásaik körülményeként mellőzve is, akár száraz torkú őzgida a patak friss vízét, szomjúhozta a felpezsdítő kocsmai alkalmakat, első, igaz és mély, szívbéli barátsága szövődésének pillanatait, mely pillanatok, akár vízcseppek sokasága, egyhamar mindenesti órákká terebélyesedtek. Egy Jacque-alakú, kámzsás felhő vetett csupán múló árnyékot boldogsága tavaszi verőfényben tündöklő, belső tájára, míg újdonsült amijával a világpolitika, a nagyhatalmi szövetségek, a társadalmi ismeretek vagy akár a sport megannyi labirintusszerű ösvényén kanyargott izgatott sodrású eszmecseréjük. De ah!, komorodott el némelykor. Egy ilyen Jules-forma, ő korabeli, jóvágású, szép termetű fiatalembernek bizonyára van családja, de legalábbis valami takaros, őt hazaváró mátkája, jegyese – valaki vagy valakik, akik, előbb-utóbb, megfellebbezhetetlen réclamer-vel élnek majd, élete felfrissült csobogását visszaapasztva az örök és elkerülhetetlen désolation száradt, kietlen medrébe. Ah.
Szorongása végül felülkerekedett még az étiquette-en is, és bár Jules épp roppant érdekfeszítő eszmefuttatása közepetáján tartott valamiről, talán a népek fejlődésének jövendölhető irányairól, míg Alphonse figyelme már réges-rég befelé fordulva pásztázta anxiétéje elkomoruló egét, egyszercsak, maga sem tudja, mitől vezérelve, szabályosan kibökte a kérdést, miszerint pardon, de ilyenkor már nem várják-e haza Jules-t? Áh, legyintett azonban az, oly varázsütés erejű mozdulattal, mely, akár csodatevő forgószél, zilálja szét a vihart rejtő felhőket. Jules-nek, ugyanis, mint ekkor kiderült, „nincs ideje” ilyesmi hóbortokra, melyek családot, az otthon, tűzhely melegét hozzák a legtöbbek életébe. Egész létezését, már esztendők óta, ő bizony csupán a munkának s szabad óráit az egész emberi társadalom jobbítása szentnél is szentebb eszményének, az ahhoz szükséges tanulásnak, olvasásnak, szelleme művelésének szenteli. Alphonse szemére meghatottság és öröm könnyei feszítettek hártyavékony felületet. Ah. Micsoda gyönyörű gondolat, Jules, le plus beau! S milyen magános is lehet, mennyi lemondással is járhat egy ilyen, habár mégoly komoly és nemes, de közben, maga is tud erről egysmást, très ascétique vállalás! Talántán ugyan papnak készül, érdeklődte rögvest. Bizonyos értelemben fején találtad a szöget, elvtárs, felelte az, ez utolsó szót fél gondolatnyi szemérmes bizonytalansággal vagy tán szilárduló nyomatékkal lehelve hozzá, s erre Alphonse foszló felhőzetű lelkének egén a meghatottságnak újabb sugárnyi napsütése talált utat: milyen szép, nemes, amical kifejezés ez. És hát valóban, tellement vrai, immáron egészen alaposan, mélyen megismerve egymás gondolkodását, valóban mindenekelőtt és mindennél valóbban, igazabbul társának érzi e derék Jules-t, elveikben, gondolataikban, lelkeiknek, s personnalitéiknek minden rezdülésében. S mintha Jules lelkében is valaminő újhodó erejű fény gyúlt volna e benső szövetség, együvé tartozás, titkos eskütétel immáron, e szó kimondása és elfogadása által való, nyílt színi megerősítése folyományaképp, s egyszeriben rögvest új erőre kapva, áradó mondandójának új mederbe sodródásával kezdte, izgatottan csillogó nézéssel ecsetelni, hogy bár nem a klérusnak, de valóban szent ügynek ajánlotta az életét, mely iránt hasonló odaadással és elhivatottsággal tesz nap mint nap, mint ahogyan gyermekkorában érezte magát, mikor az ostya a nyelve hegyéhez ért. Jules, akár felragyogó világítótorony vakító fénye az éji sötétben, szinte feltündökölve kezdett végeérhetetlen előadásba, mely Alphonse számára sosem hallott harmóniák mennyei összhangzataként csendült fel, akár egy ismeretlen, új világ gyönyörű szimfóniájának taktusai, csilingeltek tovább még hosszú napokig az elhangzottak tüneményes visszhangjai. Mon partenaire!, ismerte fel, jobb szót nem találván érzelmeinek sodró rapszódiájára, e felvilágosult, nemes lelkű elvtársát, Jules-t, akinek elmondásában olyan új, szép és igaz elképzelésekről, théorie-kről hall, melyek egytől egyig az emberi faj földi senyvedéseinek, öröktől való bajainak felszámolásáról, mindenki boldogulásáról szólnak. Quelles belles idées, ujjongott magában, akár korábban idegenül, undokul sötétlő háza szobái, melyeket hirtelen fényesen világló, arany sugarak töltenek be, a kandallóból pedig egy csapásra egy valódi otthon melegét leheli a tűz békés pattogása.
Jules pedig innentől, mint ki maga is felismerte újdonsült barátjában, e különc, csuda emberben a cinkos, lelki-eszmei társat, ugyancsak mind bensőségesebb nyíltsággal és részletesebben mesélt Alfonznak e világjobbító eszmék, tanok, titokban terjedő igazságok mibenlétéről. Majd, idővel arról is, amiképp mindezen eszméket majd a világ proletárjai, ezen egységbe szerveződő mozgalom, a gyakorlatba ültetik át. A javak egyenlősítéséről, a termelés és a tőke elkerülhetetlen újraelosztásáról, a kizsákmányoltaknak járó jóvátételről. Magnifique, fantastique, sikkantotta közbe időnként, kipirult hevülettel a gróf, sűrűn bólogatva a levezetett összefüggések, logikai láncolatok különböző pontjain. Egy pár alkalommal, magáról megfeledkezve, tenyerét össze-összeütve tapsikolt is a gondolatmenetek egyik-másik, különösen izgató pontjain! Vrai, vrai, valóban!, ujjongta. Hogy is nem látta odáig magától mindezen összefüggéseket, merengett el beszélgetéseik alkalmával. Csak úgy, szelídült erre válaszul méginkább intime, lágy hangúvá Jules vigasztalása, ahogyan korábban ő sem, ahogyan (most még!) oly sokan. Ahogyan a kisded is, felsírva, első lélegzetét veszi, szemét először kinyitva, orrával elsőt szippantva a körülötte létező világból, csak úgy. Egyet se bánd, elvtárs, ami fontos, hogy most már valóban látsz, gondolkozol és lélegzel. Most már valóban élsz.
Alphonse sem mondhatta volna plus précisément vagy líraibban, valóban. Nem győzte helyeselni Jules mondatainak tanításait, e bizonyos „socialisme” mozgalom elképzeléseit és céljait, törekvéseit és terveit. Folyvást megvilágosodva vette végig esti eszmecseréik után, magában, az elhangzottakat. Hiszen hát nem úgy volna, hogy minden ember egyenlőnek születne? Két keze, füle, lába van, ahogy két majom, kacsa vagy rigó közt sem fedezhetni fel, évolutivement, különbséget. S aztán meg mi végett légyen jobb az egyiknek, mint a másiknak? Mert persze, vitatkozott, csupán a játék kedvéért, magával, az egyik valóban lehet szebb, kedvesebb, derekasabb vagy jámborabb a másiknál – de a másik meg eszesebb vagy erősebb, rátermettebb vagy ügyesebb. Senki sem érdemtelenebb hát a boldogságra, boldogulásra, a bőség kosarából, lám, mindannyiuknak egyenlő porciók járnak, très bien, très bien. A bőség kosara!, kiáltott fel üdvözült mosollyal, mikor a reá mind értetlenebbül, furcsállón, aggódón néző Marie bebicegett a tízóraijával. Mind egyenlők vagyunk, nemde?, lepte meg egy másik alkalommal felrikkatnva éltes cselédjét (Jézusom!) oly váratlan betoppanással, hogy az mindjárt rosszabbik lábára is ejtette a vizes dézsát.
Fennen szárnyaló, szabadságát trüffelként habzsoló lelkét csak néha riasztotta meg, akár Marie-t a dézsával, Jules egyik-másik, extrêmement agressif ideája. Lelkes bólogatásának szinte alábbhagyni sem volt ideje, mikor Jules már szavalt, „Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat – Akasszátok föl a királyokat!”. Mert meglásd, elvtárs, tódította hozzá, ez lesz! Forradalom! Lógni fognak, mind, a királyok és hercegek (Jaj!, sikkantott egy susogó hang Alphonse lelkében), a bárók (Mon dieu!) és grófok…! Alphonse, mint kinek egyszeriben torkán felfelé cigányútra ment a szíve, fulladásnyi nagyot nyelt. D’accord, szólalt meg pár pillanat múlva, valóban. Úgy kell nekik. Le a kizsákmányolókkal, sújtott le a riadtan reccsenő asztalra Jules, magából kikelve. Számolatlan korsó sörtől imbolyogva, egymásba karolva tántorogtak ki a lebujból, arcukon torzzá szélesedő, meghitt mosollyal.
Mutatok neked valamit, cimbora, csillant fel Jules nézésében másnap valamely szokásosnál is cinkosabb bizalmasság. Oh! Quelle excitation! Alphonse egy ideje már másik életet élt. A kertész ruháit szinte gyakrabban hordotta, mint nagy műgonddal szabatott, szakajtó ruhátáranak darabjait. Első beszélgetéseik során magát, jó érzékkel, munkásként mutatta be, elvetvén e mostani bizalmasság első magvait. Munkájáról ritkán árult el részleteket, „pakol s rakod”, „ezt-azt” – discours-jaik javarészt úgyis théorique keretek közé terelődtek. Egzaltált lelkének, titkát féltve őrző aggodalmának tudta be többnyire, de bizonyos alkalmakkor mintha valaminő gyanakvás, de legalábbis fürkészés vegyült volna Jules nézésébe. Csuda egy szerzet vagy te, Alfonz!, rikkantotta némelykor Jules, Alphonse pedig tudta, ilyenkor benső dictionnaire-jéből előkeresnie szükséges egynémely, törött-kopott kacatként megőrzött szavakat, melyeket szolgálóktól, kocsisoktól, Jacques-tól hallott élete folyamán. „Az anyját”, „ember”, „eridj a csudába”!, tódította ilyenkor. Hát hiszen, ha tehetnénk, nem plus élégamment ruházkodnánk? Nem jobbat ennénk-innánk? Ilyen ivóban vizitálnánk akkor is? Jules elismerő döbbenettel hagyta magát meggyőzni. D’accord. Hát akkor a műveltségben, beszédünkben legalább ne légyünk tehetősek, választékosak? Jules ilyenkor karcosabban-lágyabban elnevette magát, s orcájának mosolygödreit felfedni engedve ingatta elfogódott-elismerővé lágyult tekintetét, immáron magának mondogatva bajusza alatt, mily csuda szerzet, de egyszersmind „remek fickó” is ez a derék Alfonz elvtárs. S még igazat is adott neki, hiszen valóban, tromfolt reá az érvelésre, a kizsákmányolók és elnyomók, a mindenféle királyok és hercegek és baronessek (kiköpött gyakran asztaluk mellé e szavaknál – Mon dieu!) nem csupán a termelés eszközeit, az azokkal, keserves munkával, vérrel, verítékkel termelt vagyont, a munkások idejét és erejét veszik el tőlük, hanem, mi tagadás, valóban, a műveltség, az „elakkenc” (éloquence, suttogta szelíden a gróf) javait is maguknak tartják meg, a tudás, az oktatás is közkincs kéne legyen, nem pedig kiválasztott tolvajok martaléka, a büdös istenit! Oh jaj, hagyott ki egy lélegzetnyit Alphonse mind izgatottabb zihálása, amint Jules, akár holmi városiasított majom-ember, durván, nyers erővel ismét férfiasan az asztalra csapott, majd, rögvest észbekapva, maga is így tett. A frász törje ki! Elvtárs! Estéjüknek e pillanatában csillant fel Jules nézésében az a bizonyos, a szokásosnál is cinkosabb bizalmasság. Mutatok neked valamit, cimbora. Oh! Quelle excitation! Bemutatlak a többieknek, súgta kiürült korsója fölébe hajolva.
Alphonse egy dohos, nyirkos, penészes szagú pincébe érkezett egynehány utcányi kanyargás után, egy aggályosan keskeny, ingatag érzetű lépcsőn, akár forrásban lévő vízbe eresztett répa. Ilyen érdekes, egyben riasztó, félhomályos és baljóslatú helyen nem volt még szerencséje megfordulni. Mostanság annyit izgatott szíve akár ha a torkán kalapált volna ki. Alulról élénk beszélgetés, horkantó közbekiáltások, heves, de nem haragos vita hangfoszlányai nyaldosták a fülét, akár gőzölgő víz párája a szál répa sertéit. Izgatott, nerveux borzongással markolt a lépcső korlátjába, Mon Dieu, aide moi, fohászkodta hangtalanul.
„A fiúk”, kik között (Quels sont?!) három fiatalasszonyt is számlált riadt kismadárkénr ide-oda csapkodó tekintete, zömében biztató, barátságos, mégsem egyöntetűen üdvözlő morajjal fogadták. Jules „kezeskedett” érte, és jóeszű, jó szándékú, új elvtársukként adresszálta. S ha Alphonse lelkében aggályos rianásokat keltettek is korábban Jules egynémely fürkésző tekintetei és puhatolózó kérdései, azokat mostani érzeményeivel összevetve már legyintve ki is nevethette volna. Néhol talpig kormos, olajfoltos s a setétségben eleve setéten gomolygó, inkább csak sejthető, tagbaszakadt alakok szempárjai méregették – nem kihívó idegenkedéssel, de a szemek sarkából azért némely sérieuse bizalmatlansággal. Ezen kívül viszont, incompréhensible, semminő különösebb megütközést avagy akár csak néminemű figyelmet nem váltott ki jelenléte, egy, legfeljebb két minutum múltával, akár csak az olcsó dohány testes, maró füstje, a medrében tovafolyó morajlás zajos egyvelege is körbefonta. Inhabituel, de legalábbis részint kellemes csalódás is volt a különböző inasok és komornyikok által, mindenféle csarnokokban és báltermekben rendre bejelentett Alphonse-nak a kirívó apparence ezúttali hiánya. S akik végül beszédbe elegyedtek vele, számtalan elhangzó neveiket lehetősége sem lett volna átlátható système-be foglalni, valamely József, Béla és Ferenc s legalább egy Judit is bizonyosan akadott közöttük, hadaró érveléssel vonták be, akár ha mindig is része lett volna e homályos-tarka compagnie-nak, okfejtéseikbe és vitáikba, melyek, akár csak Jules-lel, nem brokátfüggönyökről, kelmékről, díjugratásról és lófajtákról, terrier kutyák bundázatának ápolásáról és nemesi famíliákról, hanem világpolitikáról és gazdasági kérdésekről, a társadalom mibenlétéről, a teljes civilisation sorsáról szólottak! Szinte megszédülve a ritkás levegőtől és gyorsan pergő szótól, az egyik sarokba vonulni vágyott, hol egy kis, rozoga asztalon régi, ütött-kopott írógépre, mellette sűrűn teleírt papirosokra és igen megkopott indigólapokra lett figyelmes. Mint megtudta valamely Pétertől vagy tán „Pistától”, a pincének e sarkában afféle secret „röp-iratok” productionja folyik, illégal jelleggel. (Ah!) A papiros tetején, csupa nagy betűvel, vélelmezhetően cím gyanánt, az UJRE EL OSZTÁST! felszólítás állott, mellyel kapcsolatosan Alphonse nem átallotta megjegyezni, hogy az UJRE végén betűtévesztést vélt, malheureusement, pardon!, felfedezni. Erre, akár ha asztal alatt gyülekező macskák közé zsíros falat hull, a morajló, fel-felzúduló vita újabb hullámokban erősödött. Megvizsgálhatna-a egy példányt, érdeklődte selyemérzetű tapintattal, a gróf. Cvikkerét, „munkás-gúnyájában”, nem volt tanácsos magánál hordania, így kicsinyég hunyorogva, de corriger alapossággal áttanulmányozva az UJRE EL OSZTÁST! kezébe nyomott példányát, további hét sajtóhibát is felfedezett benne, a gyorsírással foglalatoskodó, bizonyos Nusi nem különösebben kicsattanó, ellenben a körüle vitatkozó urak annál jelentősebb örömére. Ebből még csak néhány készült, kezdjen hát neki újra Nusi elvtárs, „legyen szíves”, tették hozzá a körötte toronyló, kenyerüket talán szereléssel, de mindenesetre, ránézésre, valamely mécanique munkálkodással kereső urak. A gróf, kinek feladata a fogalmazvány korrigált, kiigazított újradiktálása lett ezek következtében, ezeken felül még pár helyen a hangsúlyok, szórend, szinonimák és a grammaire egynémely további, finomabb kérdéseiben is hasznosnak bizonyuló javaslatokat tett, a jelenlévőknek nem csupán háláját, de jelentős respectjét is kiérdemelte.
Jules-lel azért a következő napokban, hetekben is jó pár occasion adatott, mikor újfent kettesben találkoztak szokásos ivójukban, azonban mind gyakrabban tért be s huppant le, kérdezés nélkül (Quelle grossièreté!) egyik-másik „Pista” avagy Andor, Dániel és Kálmán, ki éppen csak arra vetődött a société secrète tagjai közül. Evégett s amúgy is mind sűrűbben és mind több időt töltött Alphonse e hűvös, nyirkos és homályos pincehelyiségben. Gondolatait azonban mégsem csupán csak Jules-lel való, bizalmas beszélgetéseiknek növekvő hiánya zilálta folyvást nyugtalanabbra.
Az esztendő ugyanis éppen újra azon szakába ért, mikor a jó, kedves Papan megbízható időzítéssel rendszeresített levele érkezett, melyben rendre, miután kedves fia hogyléte felől érdeklődött, valamint saját ügyeiről fegyelmezett terjedelemben beszámolt, rendszerint abbéli sürgetésének adott hangot, miszerint Alphonse immáron „emberelje meg magát” s vessen véget irresponsable (unverantwortlich!) életvitelének, s feje lágyát valahára, „wie ein Mann!”, benövesztve találjon maga mellé megfelelő, korban s rangban hozzáillő társat, kivel „valahára” megállapodva biztosíthatja nobel vérvonala megszakítatlan továbbörökítését. Alphonse-nak szeme sem rebbent – volna az elmaradhatatlan atyai feddés olvastán, mióta üldözte már ezzel az oly restera gondolkodású Papan!, hogy ha meg nem látja az utolsó sorok záradékát, mely szerint a kedves Papan, ki immáron évek óta kizárólag Geschäftsangelegenheitból kifolyólag hagyta el a kényelmes távolba eső családi birtokot, a következő szerdán, Früh am Morgen érkezik. Mint zaklatott beszélgetésükből, Früh am Morgen, mindenféle, mint Jules mondaná, „kec-mec” nélkül, s mint conservateur atyja már a tömör köszöntés után elő is irányozta, mit militärischer Präzision fogalmazva az instructionokat, kiviláglott: a kedves Papan unendliche Geduldja immáron elfogyott, s mivel Alphonse „romlott”, auseinanderfallen életvitele, a róla terjedő, riasztó hírek, úri társaságából, akár valami Menschenfeind remete, elmaradása, valamint mindenféle kétes alakokkal, „Bettler” öltözetben való flangálása is fülébe jutott, immáron vége a kibúvóknak, mindenféle kifogásoknak. Alphonse ezek hallatán, akár ha félrenyelt libacomb falatkája táncolna a garatján, csupán csak zihálva hőkölni volt képes, majd, nagy nehezen visszanyerve még e feldúltságában is rhétorique képességének legalább valamily csekély hányadát, akár mint enfant korában, mikoron zord dadája csokoládét majszolva lelt rá az éléskamrában, összefüggéstelen mondatfoszlányokkal próbálta elnyámmogni, valójában minő aventure de conscience-ben volt része az elmúlt időkben, miképp ismerkedett meg e tout neuf eszmével, a bizonyos socialisme rendkívül avancée gondolatával, mely a legszebb idée-ket hivatott képviselni, minden ember nem csupán a jóisten színe előtt való, hanem juridique, social és vagyoni egyenlősé… Idáig jutott, mielőtt oly súlyú és erejű atyai pofon csattintott vörösen felnyilalló kéznyomot hozzá veresedő egész orcáján, melynek nyomán akaratlan is eleredtek fegyelmezetlen könnyei. Skandal! Mein Sohn! A kedves Papan immáron a méregtől és felháborodástól zihált szabályos kánonban egyetlen fiával. Még jó, hogy a drága édesanyja, az a gyenge idegzetű, angyali lélek nem érte meg, diese Schande! Majd ad ő neki szocializmust! Ki hallott már ilyet! Miután a felgerjedt indulatokból valamelyest ismét a cultivé discours keretei közé csillapodtak a kedélyek, valamint némely, a reszketéstől már-már ájuldozó Marie jóvoltából reá helyezett, kamillás borogatás folytán Alphonse orcája is visszanyerni tetszett szokásos, sápatag rose árnyalatát, a fojtott indulatát még mindig épp csak alig fojtani képes, kedves Papan valahai militaire rangjához igazodó, kimért, ellentmondást nem tűrő tömörségű kijelentő mondatokban vázolta elő Alphonse közeli és távoli jövőjének soron következő eseményeit. Keine weiteren Entschuldigungen, nincs több „nyafogás”, kényeskedő válogatás, hogy egyik avagy másik jelölt leány akár intellektuell vagy külsődleges vonásaiban ezért, azért, amazért ne volna Alfons ínyére. Akár enfantként, csokoládédézsmálás bűntettéért lakolva a sóskafőzelékkel: eszi, nem eszi, nem kap mást. A kiszemelt Kandidatin már meg is van, pökte szinte a szavakat, poroszosan, a kedves Papan. Alphonse, akár hétévesen az émelyítőn gőzölgő sóskára, mint mondották is nevelői, „bakfisos” daccal, szótlan is mindennél többet mondó, dühödt-sértett, „têtu” nézéssel bámulta szülőatyját. „És ha nem?”, kérdezte szavak nélkül, újfent fellángoló tekintettel. Az erre minden addiginál vészesebben megszédülő Marie révetegen megtámaszkodott a kandallóban, épp csak elvétve egy egész élete, sok évtizedes szolgálata összértékénél is jócskán többet taksáló, kínai váza végzetes leverését. A kedves Papan nem feltétlenül volt a szavak embere, de még kevésbé a szótalanságé. Mint diktátuma conditionjaiból bárminő kétértelműséget kerülendő kiviláglott: ha egyetlen megmaradott fia teljesen abnormal, s als unfähiger mutatkozik a megfelelő életvitelre, úgy örökségére is unwürdiggé válik. Gyors, határozott döntést vár, még a héten, sürgönyben. Zeit ist Geld. A Jóisten megáldjon, emelte kalapját, s mint egy rossz álom, már ott sem volt. S mint egy igazán rossz, lidérces álom, a conséquences tekintetében voltaképpen ott maradt, valahol a kínai váza s egynémely biedermeier festmény között, szemmagasságban, Alphonse lelki prisonja legkényelmesebb fauteuiljében kísértve, mindörökre.
Alphonse-t már a közönséges, moyenne feltételezés is piruló dühbe, szégyenteljes felháborodásba hajszolta, még akkor is, ha a korábbi évek során ismertetett érvein felül, való igaz, maga sem talált további kibúvót arra nézvést, hogy miért is kaphatna további haladékot a l’amour vrai megtalálására. Mint a következő napokban emésztve csillapodva fortyogó lelkét, s analytiquement vizsgálgatva a körülményeket és lehetséges következményeket, be kellett lássa, jó ideje már maga sem hitt e csupán csak ifjonti olvasmányokból, szépen rímelgető, ámbátor távolodó emlékezete színe előtt mind bárgyúbbnak tetsző, charmant eszményben. Akár ha egy kád fürdővízben kutatna rántott ponty után, szívének megfelelő, kellően csinos és eszes, kedves és jó modorú, valamint, még mindezeken felül, kényes ízlése számára kellőképp intéressant jegyesnek még elképzelt idéalt, még ahhoz haloványan hasonlatosat sem talált, nőttön növekvő kétségbeeséssel méregetve minduntalan reménytelenebb magányosodó tekintettel az oly kiábrándító jelöltek mind szűkösebb körét. Alphonse, akár a döntő ütközetre valaminő tétovaság vagy egyéb bagatelle malheur okán eleve oda sem érkező, így rögvest, eredendően le is győzött sereg ereje végső elfogytán, meggyötörten kapitulált.
A valahára megenyhülő tónusú, újabb atyai levelekben figyelmébe ajánlott Lottika baronesszel eltöltött, fokozatosan, akár csésze alján a zacc, növekvő mennyiségű idő hamarosan már a Jules-lel, illetve a további elvtársakkal való társasági érintkezés rovására ment. Valamint azonban be kellett látnia, hogy a kedves Papannak, ki legfrissebb levelében immáron vagyonuk gyarapodásának legújabb (igen kedvező) fejleményeit ismertette hosszú évek óta hanyagolt, legnyájasabb modorában, némiképp talán igaza lehetett, még ha oly sértő félreértések által vezérelve is bélyegezte meg az ő állítólagos „ifjonti bohóságait” s mindenféle kicsapongásait (melyek tekintetében, próbált méltányosabb lenni az ifjú gróf, talán ugyancsak valamely mértékű igazsága van a kedves, bölcs Papannak). A bon sens növekvő erővel előrenyomuló, legyőzhetetlen hadtestként vette át az uralmat egyaránt elméje és szíve növekvő összterületű gyarmatai fölött. Jó neveltetése, származása és az azzal járó, social kötelezettségek, erkölcsi nézetei s legfőképpen születésétől fogva ezekkel járó, roppant responsabilitéjé; tehát jóformán egész korábbi élete követelte vissza, mit volt mit tenni, ezt is belátta: jogos és jócskán megkésett jóvátételét a contrôler terén.
A Lottika baronesz, bár rém unalmas és, nem volt mit szépítenie első, második, de még sokadik felőle alkotott impressionján sem, rendkívül ostoba és külsődleges vonásait tekintve is legfeljebb moyen teremtés volt, mindazonáltal azért visszaszolgáltatta a normalitének valaminő kellemes, szobahőmérsékletű érzetét Alphonse lelki értelemben oly sokat és sokfélét nélkülöző, egykedvű és utóbb már egyszersmind oly zaklatott életébe. Hallgatta, hallgatta csak hát, séta közben, hangversenyre menet és jövet, teázva és biszkvitet rágcsálva e Lottika végeérhetetlen, fejhangon sipító, affektált fecsegését, mely, úgy tűnt számára, hogy szinte enciklopedikus igénnyel és mértékben, a világ összes érdektelen és figyelemre számot nem tartható dolgáról egyaránt s mintha egyidejűleg is szólott volna, s bámult, bámult csak fittyedő, jólnevelt unalommal. Si vrai, exactement, pottyant ki a száján párszor, ványadt, száraz korrektséggel.
Lottika, akár egy habcsókból megformált, fodros-bodros pincsikutya, csillantgatta szemét szolgálatkészen, mind több idejét s figyelmét követelve, és, en retour, a maga végtelen készletéből egyszersmind fel is kínálva a grófnak. Mi több, egy ideje már, amennyire ennek kinyilvánítását az étiquette csak megengedni hivatott, folyvást nyíltabban fejezte ki egy csók iránt való, bosszantó mód apadhatatlan igényét, s ez által egyben jelképesen találkozásaik rendez-vous jellegének nyílt színi és visszavonhatatlan megpecsételését is. Egy idő után Lottika már az étiquette legvégső végvárvonalára felsorakoztatva assiégeant haderejét, publique tartózkodásuk során, a nyílt utcán fészkelte magát padon ültükben oly indécent közelségbe a grófhoz, lopta orcáját, hangyalépésnyi araszokban, oly scandaleux milliméterekre Alphonse-éhoz, mely távolságból, immáron évek óta csupán Jules vonásait figyelhette meg, akár az előző, oly csúf, boldogtalan estén. Mikoron is, egyetlen „pofa” sörüket elfogyasztva, az italmérés ajtaján kilépve, plus diplomatique suttogását véve elő, valóban csak oly közelről hallhatták egymást, hogy akár, ha a discret, éji sötétség engedte volna, szájról is olvashatták volna a szavakat. Azon szavakat, melyekre talán, azoknál többet kifejező tekinteteik bús pislákolása mellett, nem is lett volna szükség. Szikla, mit szikla, hegyoldal nehézségű sóhaj szakadt föl, ki tudja, hány elnyomott sóhaj fojtogató szünetének véget vetve, Alphonse lelkéből, hogy aztán annak hajtóerejével súghassa meg leghűbb társának, elvtársának, magánosságában tán pókhálók, repkény, penész által is belepett szíve egyetlen explorateurének, egyes egyetlen addigi bizalmasának ezen a kietlen, estéjükhöz hasonlóan hűvös és nyirkos világon, a maga által sem elhinni akart, gyors hatású, de a vénákban lassan terjedő méregként szétoszló vallomást. Miszerint bár néki valóban mind „Gyula” barátsága, mind e socialiste eszme eddigi élete legkedvesebb, aranyló szépséggel fénylő beau momentjait adták, sajnos, „peches” módon, privée életének és travailler kötelezettségeinek az utóbbi hetekben alakult fejleményei miatt, ezektől, mi tagadás, megválnia szükségeltetik, avec un coeur douloureux, fájó szívvel. Fájó szívvel, hazudták úri salonok szavait magukon, akár megbokrosodott csődör kegyetlenül ostorozó lovast, megtűrni sehogy sem akaró, mégis muszáj, mert erre idomított mondatai. Fájó szívvel, hagyta el ajkát a milliméterekről oly gyorsan Jules-éhez érő, meleg, söraromájú lehelet – micsoda dégoûtant, otromba hazugság! Alphonse nem is értette, hogy nem szakad reá menten az egész, oly mázsás súllyal fölébük nehezedő, csillagtalan, ködös égbolt: ha egyszer e comme il faut használt kifejezés, melyet nem csupán az úri salonok és báltermek hazug csilingeléssel visszhangzó csarnokai, nem csupán a littérature bárgyú rímei és románcmondatai, de az akár viseltes lábbelit, minden szép és tiszta érzeményt szétrongyoló langue commune is elszakított éppen attól, amit eredendően kifejezni volt hivatott. Azt a felfoghatatlan érzékelést, hogy úgy a kimondottaktól, mint egyszersmind azok kimondásának puszta tényétől is, valóban és szó szerint, physiquement megfájdult Alphonse egész mellkasa, mint amiben egyszeriben szűkössé vált az odáig oly tágas, bálteremnyi csilingelésű tér, mint amiben a bordák ketrece immáron egy szívnyi kis területet sem hagy gondtalan létezni, túlélni. Akár ha tulajdon kezével szorítaná ki a maradék szuszt egy kis, verdeső madártestből, mint gyermekkorában egyszer meg is figyelte, vertigineux émelyedéssel, mikoron kertjükben az egyik ifjú bárótársa törött szárnyú madarat talált, s játszódva véle megfeszült karizmaival reápresszionálta teljes gyermeki súlyát e védtelen csapkodó, tenyérnyi állat torkára – ezt tették most bensejével önnön szorító bordái. Hát elmondani mindezt, még oly legbensőbb bizalmasának, très cher amijának is, ahogyan ő ebben a mintha örökkön tartó, fulladásos pillanatban érzékeli mindezeket – tudva jól, árulását, e titkos, soha correctement szavakba nem foglalt esküjük megszegését, ennyi mindent s ily pontosan mégis hogyan, miképp, a nyelv milyen hangképzésével, a végtagok milyen mozdulatával, gesticulationjával, a test milyen aktusával volna mód? Mit ért ezekből, mit tudhat, mit érezhet mindezek mián Jules? S ha azt, épp azt, amit ő is, vajon az-e, avagy, ha e soha meg nem fogalmazható bűntudatot, haragot, szégyent s fájdalmat nem, hát az-e a gyilkosabban ható, mérgező főzet? Leszegett tekintetét, akár butuska dajkamesék megszeppent, félénk királykisasszonyai, kiket hét fejének tizennégy rettentő szemével méreget az őket klastromba záró sárkány, alig merte Jules-re irányítani. Nem is tudta korábban, hogy lehetséges egyáltalán ilyesmód nézni, s azt sem, hogy lehetséges ilyesmód nem nézni, nem merni reánézni bárkire.
Meglepetést, de haragot is hiába várt Jules arcán megjelenni. Megmagyarázhatatlan, megnevezhetetlen fajta nézéssel fürkészték egymást, mint akik átlátnak a másik koponyáján, egyszerre mint egy kóros elváltozást kereső és már meg is találó, elkomorodó docteur. Orruk majd összeért, Alphonse nézése vizenyőssé lágyult, Jules-é ki tudja, mit tükrözhetett – egyszerre milliméterekről és mégis, furcsa mód, mintha városok, országok, egész világok, egy egész univers távolából az övétől. Rendben, Alfonz, megértettem. Alphonse szólásra nyitotta ajkait, de elfogytak hazug szavai. Más milyenjei pedig már, vagy tán soha még eleddig, nem is voltak. Csak belül az a beszélhetetlen, kimutathatatlan, általa sem teljességében értett, csupán csak sensuellement palpable szorítás, fojtás és verdesés. Egy utolsó erőfeszítéseket tevő, menekülni képtelen, gyorsan hideggé dermedő élőlény utolsó észlelései. Jó szerencsét, instálom, préselték Jules egyszeriben mintha lassú, nehéz kövekké keményedve csikorgó ajkai a búcsút, milliméterekről előbb centikre, majd méterekre, folyvást növekvő méterekre, egy egész universnyire távolodva az övéitől.
Lottika orcája, immáron újra ezek másnapjának oly délicat pillanataiba visszarángatva a kicsinyég minduntalan, még hosszú-hosszú ideig ebben az előző napba beborostyánozódott grófot, épp ilyen millimètre közelségből bandzsított, számonkérőn felhúzott szemöldökét, akár megfeszített íjat őfelé mutatva, félreérthetetlen egyértelműséggel. Scandale, quelle scène gênante, mégiscsak arcátlanság, futott át az actuellement történő pillanatba épp csak visszatévedt Alphonse lelkének halkuló visszhangjai között, mielőtt, megadva magát, szemét behunyva, elsődíziglen megcsókolta hát kipirult jegyesét. D’accord, nyugtázta magában, mint ki régóta esedékes, officiel teendőjét még épp határidőn belül teljesítette. Innentől, a következő hetekben, Lottika megszeretését tűzte ki fő céljaképp. Szeretni, mondogatta magában, mit talán egykor, oktalan gyermekként a kedves Papantól hallhatott, bár igazán sosem értett, szeretni sokféleképp lehet. Das Wichtigste ist die Liebe, ráncolta gondterhelt szemöldökét a kedves Papan. Bizonyára Lottikát is lehet. Es ist möglich, jeden zu lieben (il est possible d’aimer n’importe qui), szeretni mindenkit kell, pontosítgatta magában az atyai bölcsességet. Liberté, fraternité, égalité. Et l’amour! Nézegette, vizsgálgatta hát, eltökélt, szinte scientifique érdeklődéssel a leányzót, aki mindezt, a jelek szerint, az ez idáig oly timide gentleman immáron
valahára felkorbácsolt érdeklődéseként nyugtázta, elégedett, önfeledt mosollyal. Lottika, Alphonse erre jutott, korántsem csúnya teremtés. Mi több, assez correct, tetszetős és approprié. Atyja mindenre kiterjedő, figyelmes és bénin választását dicséri. Kissé „plat” alakja, „fiúsan” rövid hajviselete, a kedves Papan becsületére váljék, nem a passé múlt századi, hanem a legújabb módi divat szerint való. Egy bizonyos ízlés számára, mérlegelt impartialement, kifejezetten tetszetős. Az övé, hát, talán akkor éppen ilyen lehet, állapodott meg Alphonse. S immáron megnyugodva a nagy nehezen megszületett döntés okozta exaltation elmúltával, higgadt objectivitével törekedett felfedezni Lottika további vonásainak szóba jöhető ékességeit, orcájának mutatósabb vonásait. Őszinte meglepettségére nyugtázta járomcsontjának és álla görbületének mintha haloványan Jules-re emlékeztető, s ily mivoltában már eleve ismerős, barátságos mivoltát.
Két-három esztendő leforgása, jegyességük, majd egybekelésük ideje alatt egészen megbékélt, megbarátkozott Lottikával. Elnézegette, mint véletlen megörökölt kristálycsillárt, mely ugyan némiképpen elüt a körültekintően berendezett otthon vue d’ensemble-jától, azonban inkább felfelé kerekíti, semmint devalválná annak egészében vehető értékét. Hitvese arcán végigsimítva a kedves Papan mozdulata jutott eszébe, amivel újonnan beszerzett lovait illette, aggodalmas édesanyja pazarlásra vonatkozó panaszait csakis e mozdulatokkal tudhatva végképp elhessegetni (Es ist möglich, jeden zu lieben!) a pillanat erejéig elbizonytalanított tudatából, bonne affaire, bonne affaire, mondogatta az istállóból kifele, mind erőteljesebb meggyőződéssel. Lottika érkeztével, persze, vége szakadt Alphonse modeste és moderne életvitelének. Mértéktartó háztartása újabb és újabb szolgálókkal, berendezésekkel, kis és jelentősebb accessoire-okkal terebélyesedett. Nem bánta. D’accord. Bien sûr. Sétáikat nem hagyták el, kedves és immáron nostalgique szokásukká vált délutánonként, újabb és újabb, le plus élégant öltözékükben járkálni a városban.
Egyik ilyen alkalommal azonban furcsa, nehéz zajra lettek figyelmesek a távolból. Alphonse már fordult is volna az ellenkező irányba, de a neje megszorította karját. Mint elkényelmesedett kuvaszt a játéknak hitt méhkas, kíváncsivá tette a kiabálás, felzúdulás forrása. Talán ugyan majális volna készülődőben? Milyen izgalmas! D’accord, törődött bele a gróf, s folytatták útjukat. Túl közel értek hozzá, mire megmásítatlanul kiderült, hogy nem majálishoz, utcabálhoz vagy a fronton hősiesen küzdő magyar bakákat éltető tömeghez közelítenek. A csőcselék fenyegető hordái, amint egészen közel értek hozzájuk, már jól kivehető haraggal és létszámban hömpölyögtek irányukban. Terrifiant, szakadt-koszos, durva népség. „Melósok”, fagyasztotta egy félénk sóhaj Lottika ajkaira a csak félig megformált, durva kifejezést. A szembejövők mindenféle ütött-kopott táblákra erősített feliratokat tartottak, bármilyen kezük ügyébe kerülő tárgyat ráztak dühödten. ÚJ-RA-EL-OSZ-TÁST! Jóvátételt! Igazságot, egyenlőséget! Le az elnyomókkal!, kiáltották, akár ha az állatkertbéli ketrecek tűntek volna el varázsütésre, chaotique, apocalyptique és riasztón grotesque purparlét teremtve. Föltámadott a tenger, a népek tengere, ijesztve eget-földet, szilaj hullámokat vet rémítő ereje, borzongta levegőért kapkodva Alphonse, míg Lottika, kisujját kecsesen eltartván feledve, reszketős keresztet vetett, mely mozdulat gyémántnyakékéhez érve állapodott meg felizzó orcája, füle és nyaka árnyalatához igazodva kipirult mellkasán. Egy hangosabb üvöltéstől megriadva (Lógni fogtok, kizsákmányolók!) még az ernyője is kiesett másik kezéből, amitől egyszeriben (Mon chéri!), akár ha begyakorolt cabaret-páros lennének, Alphonse sétapálcája is szófogadón ugyanígy tett. Mire párat pisloghatott az ifjú pár, már köréjük is sereglett pár marcona vandale. Alphonse egész testében reszketett, az imént még rákvörös Lottika pedig, bárminő átmenet nélkül, egyszeriben ruhájánál is fehérebbre sápadt. Nézzétek a rohadékot! Tetű cvikkeres! Ingyenélő! Kizsákmányoló! Az egyik kormos képű oly sugárban köpte le (Sacrebleu!) Alphonse-t, hogy még cilinderére, inggallérjára, zsakettjére és valamelyest még a nadrágjára is fröccsent a koszos, bűzös, ragadós nyálból. Fogsz te még kapálni, földet túrni, éhezni, féreg! (Milyen földet? Én? Hol?, nyöszörögte volna Alphonse, ha tulajdon nyelve, mint évekkel korábban, egy végtelenül bús estén, meg nem bénul ezúttal is, menthetetlenül.) Félkegyelmű!, Nyavalyás gigerli!, rivallták. Még hogy kapálni, inkább lógni fogsz, te is és ez a rühes szuka! (Alphonse! Ce sont sauvages!) Alphonse magában elsuttogott egy miatyánkot, s épp mint uniójukat megerősítő, első csókjuk előtt Lottival, mindenre készen, lemondón behunyta a szemét.
Hátrább az agarakkal, fiúk, lökdöste át magát a rémalakokon egy ismerős járomcsont és áll gazdája. Én ezt ismerem, ne bántsátok! Honnan ismersz te ilyet, elvtárs? Napszámosa voltál, sofőre? Ez nem olyan, öblösítette hangját, hogy túlharsogja társait, akár valaminő angyali jelenés, hogy nem is lehet elsőre hinni a szemnek, az egyszeriben odafurakodó Gyula. (Jules!) Az igazat megvallva ez úr (Büdös kékvér! Le az elnyomókkal!), ügyünk elkötelezettje, titkos szövetségesünk. A munkásoknak Alphonse-ékéhoz hasonlatosra kerekedett a szemük, torkukon akadtak szitkaik. Ez a kiváló úr maga is haladó nézetű, tájékozott ember, valamint a szocialista ügynek elkötelezett híve évek óta! Na, azt meghiszem, horkantotta egy gorilla méretű, szőrös-bozontos alak, roppant csavarkulcsot hadonászva bal kezében. Pedig, ha mondom, az, elvtárs. Ez az általatok inzultált úr még a röplapjainkat is fogalmazta. Velem volt a pincében. Aki tovább merészeli fenyegetni, velem gyűlik meg a baja. (Jules ezek hangsúlyozásaképp megfeszítette a legutóbbi találkozás óta még tovább növesztett, kabátján át is egészen vas keménységűként feltűnő muszklijait.) És biztos vagyok benne, hogy ügyünket jelentős összeggel támogatná is, ha nem rémisztenétek halálra, a jóvátétel jegyében. Jóvátételt!, vonyította egy hátrébb álló, töpszli alak, sapkáját lóbálva a még mindig riasztón tornyosuló behemótok feje fölött. Vagy tán nem így volna, báró úr? G… gróf. Oui… Igen! Valóban! D’accord. Merci, igen. Rögvest. Alphonse reszkető kezéből kétszer is kiesett a csekkfüzete, Lottika pedig egy ponton, akár eleresztett rongybaba, csuklott össze a reszketegen felírt összeg láttán. Két megtermett, hozzá hasonlóan zavart ábrázatot vágó gyári munkás segítette talpra, akár első próbálkozásaik közben igyekvő bábjátékos-tanoncok. Ne szarjál be, kisanyám, jó helyre megy, horkantotta fülébe az egyikük, duruzsolónak szánt nyugtatással. D’accord, nyújtotta feléjük a csekket Alphonse, szintúgy szédülős, bizonytalan mozdulattal. Örülök, hogy segíthettem, e… elvtársak. Apád-anyád idejöjjön!, kurjantotta a csavarkulcsos alak, Gyula pedig elvette tőle, majd zsebébe süllyesztette a csekket, s utoljára még oly közel hajolt Alphonse-hoz, mint annakelőtte csupán csak egyszer. Merci, Jules! Merci, hebegte a gróf. Részemről a szerencse, susogta a tavaszi szellőnél is halkabban amaz, Alphonse füléhez még ily discrétion mellett is utat találva, majd visszaegyenesedve, micisapkáját egy centire megemelve. Kvittek vagyunk, gróf úr, hajolt még vissza Gyula, borostájával épphogy csak nem súrolva Alphonse arcán a parfüm hártyavékony permetét, kiismerhetetlen hangsúlyokkal szűrve át még pár szót fogai közt. Vigyázzon magára, tette még hozzá ugyanazzal a lehelettel, immár némi parfümaromát tán magára is kenve. Kisztihand, naccsága, hajtotta meg magát kicsinyég, valahára gyorsan végigtekintve Lottikán.
A munkástársaság még aznap, a hirtelen jött, jelentős összegű jóvátételi támogatás igazságos és legmegfelelőbb elosztása ügyében rögtönzötten összehívott tanácskozásának hosszas és indulatoktól sem mentes, részletes vitája eredményeképpen megrendezett, a szocialista ügyet ünneplő díszvacsorára érkező, végeszakadhatatlan fogások sorának illata estére elvegyült a füstös pince dohszagával. Rákok, kacsa- és libamáj, vadak és pástétomok, kaviár, mindenféle desszertek, sörök, borok, likőrök és rumok, valamint a támogatás megmaradó részéből még némi pezsgő is jutott. Igaz, utóbbiból végül a társaság által előirányzott mennyiségnél csupán egy üveggel kevesebbre futotta.
Kovács Gyula pohárköszöntőjéhez így már csak sherry jutott, azt emelte hát pezsgőspoharában, hogy fátyolos tekintettel emlékeztesse szaktársait, hogy ezzel a szimbolikus pillanattal egyszersmind el is kezdődött a forradalom, a proletárok harca a történelmi igazságtételért, melyben, lám, még az úri osztály bizonyos tagjai is szövetségeseik lehetnek. Eljött a mi időnk, megkapjuk hát valahára generációk óta elcsalt, méltó jóvátételünket. Könnybe lábadt a szeme. A jóvátételre!, kiáltott, vivát!, visszhangozták a megjelentek, s poharát emelve fürkésző tekintete megtorpant egy kicsinyég az írógépet még épp csak elbíró, rozoga asztal tövében Alphonse gróf elvtárs tiszteletére üresen hagyott székre tévedve. Eljön az igazság, elvtársaim, s egy jobb, egyenlőbb, új világ kezdete. Az utolsó szavaknál meg-megbicsaklott a hangja, megtörölte szívogatott orrát, s kifürkészhetetlen, egykedvű tekintettel bámulta tovább még hosszú időn át az ingatag asztal mellett árválkodó, üres széket.
(Borítókép: Fortepan / Péchy László)