az árvaságot is meg lehet örökölni. felbukó mondat volt ez belőlem. úgy buktam fel, mint ki annyira szomjas, hogy a víz már éhét is csillapítja. nem tudtam akkor mit jelent. hogy miből lett. mert nem szavakból. ültem egy körben, én voltam a protagonista. de valahol homályosan összefüggött ez bennem az anyák napjával. a falusi kultúrházban az ünnepéllyel, amiből rendre semmi másra nem emlékeztem, csak az áprily versre. fénytelen és különös a dallam. egyetlenegy hang dalolja. nyitva van az aranykapu, menjetek be rajta. a vers minden évben letaglózott. mindig úgy képzeltem, hogy a mesében valójában ezen az aranykapun megy át a jó és szorgos lány, és ömlik arany rá, míg a másik, akinek anyja van, csak lusta lehet. és gonosz. az, hogy van anyánk, lustává és gonosszá tesz, szurok ömlik ránk. az arany pedig még anyámnál is korábban megárvult nagyanyám és anyám összeszikrázó árvasága. valójában követ pattintó tűz. az árvaság istensors. elérhetőnek lenni: ennyi a dolgom. az elérhetetlent sóvárogni közben. elérhetetlennek lenni: ennyi a dolgom. az elérhetőt sóvárogni közben. a holt a legsodróbb női ág. a jelen tőlem mentes. nem tudom beleélni magamat a jövőbe. hacsak, a jövő nem fáradtságom hordalékszigete. halott dédanyám élő nagyanyámon át, halott nagyanyám élő anyámon át ömlött rám. halott anyák a protagonisták.