Egy átlagos mandulaműtét negyven perc alatt megvan, egy szívátültetés négy–hat óra. Mégis mindkettőre több éven át készül az orvos, egyetemen és rezidensként. A Hozsánna és a vének rövid kötetének megírásához – és értő olvasásához – szintén éveken át tartó munka szükségeltetik. A cím és a fülszöveg egyszerre vezet a görög múzsák világába és az Ószövetség késői műveibe. A méne tekel, ufarzin és a cím ötletét adó Zsuzsánna és a vének története egyaránt Dániel könyvéből valók.
Dániel könyve az egyetlen szentírási könyv, amely három nyelven íródott. És, akárcsak a Hozsánna és a vének, kultúrák találkozásának termékeny talajából nő ki. Az előbbi a héber, az arám és a görög nyelvű irodalom összefonódása, az utóbbiban a skála az Ószövetségtől a perzsa és arab meséken, Shakespeare-en, Dantén, Thomas Mannon, Prouston át a magyar kultúráig ér, József Attilával, Babitscsal, Móka Mikivel, Macskafogóval. Ráadásul Mezősi előszeretettel nyúl olyan történetekhez, melyek többszörös átdolgozás után értek el hozzánk: Pyramus meg Thisbe babiloni története Ovidiuson keresztül érkezik hozzánk, Shakespeare is csavar rajta, nem is egyet. Vergilius Dantén és Babitson át kerül a kötetbe.
Az első kérdésem az volt, hogy működik-e Mezősi Miklós kötetében az, ami Dániel könyvében. Születik-e valami új, valami egyedi a különféle világok találkozásából, vagy megmarad azon a szinten, mint gyermekkorom kedves játéka, a kaleidoszkóp, mely változatos formákat mutat valódi művészeti érték nélkül? Van-e olyan szinten Mezősi, mint a görögül is verselő Ungvárnémeti Tóth László, vagy a reformáció korának héber nyelven görög versformákat alkalmazó peregrinus diákjai? „Körmöd – meglásd – lerágod majd tövig”, ígéri az Expozé.
A második kérdésem a nyugtalanító borítóképpel kapcsolatos. Zsuzsánna vénei ugyanis nem platánfák árnyékában békésen sakkozó öregurak, SZTK-ba reggeli első vizeletet vivő, légynek sem ártó nagypapák, hanem két undok kukkoló, akik eleinte csak hálni akarnak az ártatlan Zsuzsannával, később ki akarják végeztetni. A méne tekel, ufarzin sem ígér nyugodt, ágyban, párnák közti halált (ha már Mezősi behozta Petőfit). És a nyugtalanító, kegyetlen szereplők végigvonulnak a köteten, Médea, Phaidra, Marduk és Tiámat, a Kékszakállú vagy a frissen defloráltakat kivégeztető Sahrijár szultán, és a nagy lázadók, mint a nőstény Prométheusz vagy Lucifer. A nyugatalító vonulathoz tartozik a kötetet a groteszk felé mozdító állatvilág: a baljóslatú varjú, Csehov lova, a Tatjánát üldöző medve, az állati és emberi lét határán lévő lények, a Szirén és a beszélgetőpartnereit megölő Szfinx.
A harmadik kérdésem a kötetben vissza-visszatérő Paradicsomra vonatkozott. A menny felé vivő Beatrice, a Lépcsőházi gondolatban megjelenő „saját kertemben fölnevelt Paradicsom”, az Apokrif Zsuzsánna pincéjének édenkertje, és az Énekek énekére („Bárcsak bátyám lennél, ki anyám mellét szopta! Ha az utcán találkoznánk, megcsókolhatnálak, és nem szólnának meg”) utaló Csillapító olajok, tégelyben:„De te érted, olvasóm, / hiszen régóta olvasol. / Lehetnél bár az én tesóm – / miért is ne, ha Beatrix / »boldogít« és fényt hoz is? // Testvérek csak titokban, éjjel / szerethetnek, de kéjjel, szenvedéllyel.”
Épp elbukott vagy épp visszaszerzett Paradicsomról van szó? Ne feledjük, a zsidó irodalom vissza-visszatér az elbukott Paradicsomhoz – Zsuzsánna történetében is. Zsuzsánna nem akárhol sétál, hanem az ura körülkerített kertjében (paradeisos). „És a vének? A vének ellenérvek.” A vének azokat a vezetőket testesítik meg, akik saját vágyaikat a közösségi jólét elé helyezik, és miattuk bukjuk el a Paradicsomot. Meglesz-e újra?„S utána tenném Édent, hogyha megtalálom. / Mert régen eltűnt, el is veszítettem.” (Tervezett fogantatás – vagy csak úgy jön)
A nyugtalanító érzést és a Paradicsom elvesztésétől való félelmet két eszközzel is igyekszik oldani a kötet. Az egyik az erotika, a másik a játékosság. Épp a Játék című versben olvassuk:„Tán elnézed nekem sületlen tréfám, / mi ártatlan mint tréfa nem számolható el, / ha önmagában áll – de hogyha versben / fut végig: játszik olvasóval s macska-néppel.” A szerző kétségkívül virtuóz, de a l’art-pour-l’art-nak tűnő szójátékok, rímek nemcsak oldani tudják a feszültséget, de fokozni is:„Fő gondom az lett, hogy fejezhető ki s be / (kapd el rímnek ezt: Pyramus meg Thisbe)” (Invokáció)
A kötet abban is játékra hívja az olvasót, hogy nem mindenhol egyértelmű, hogy kire vagy milyen műre utal. Lucifer, Beatifer, a Macskafogó és Gérüón megjelennek a magyarázatokban, de a Rossz Virágáról már nem közli a szerző, hogy Baudelaire Fleurs du maljából csak Babits csinált A romlás virágait, pontosabb a más fordítók által megtartott és Mezősi által is hozott cím. Csak azt tunnám feledni – utal csendben a Komédiát gyakran idéző mű a Tragédiára –, és így jelenik meg a késő bánat, a későn jövő bölcsesség a Diderot ide illő mondását idéző L’esprit d’escalier-ben.
Az erotika hol könnyed, ártatlan: „Már várom én az estét, s majd az éj beültét, / szó-ajándékaid hogy vidítsák lelkem. / Úgy várok rád, mint csöppség anyja emlejére; / úgy nevetnék rád s kacagnék mellre téve” (Zsuzsánna és az álom). Hol eléggé kifejező:„csordultig telten ontom / reád, rózsám, ha mondom; / beléd kívánom önteni / amit csordultig őrzeni / vágytam eddig s adhatom / neked, mit isten adhatott.” (Rajongások) A kifejezőség helyett írhattam volna akár kézzel foghatót is, gondoljon csak bele az olvasó, hogy milyen magas labdát nem csap le a költő az önteni előtt az ontom – mondom rímpár tovább nem vitelével. A kötet elejének könnyed erotikája erőszakká és vágyott bűnbeeséssé válik a végére:„Hát szétkúrták őt akkor aznap este – / őt, ki tudta akkor (délután volt), / hogy várnak rá, és ő is várta: hogy megessen, / s e tőről metszett magyar történetbe essen.” (Apokrif Zsuzsánna – Csehov lova)
Elveszítjük hát a Paradicsomot vagy megtaláljuk? Nyomasszanak minket a szörnyek, a tragikus hősök, vagy megment minket, ha élvezzük a szójátékokat, örvendünk az intertextualitásnak s a fülszöveg múzsái közül kiváltképp Eratót tiszteljük? Ártatlan hős Zsuzsánna, vagy ő is várta, hogy megessen? S mire való a sok idézett, megidézett költő, író, szörny és hős? A kötet felütése épp ez: „Mi történt? Mondd el, mily dolog – / vagy több? Akárhogy is legyen: / mi van vagy lett, hová folyt el borod?” S pár sorral arrébb a nagy Ilion ég, Anchises jámbor magzata menekül, a költő regél. A regélő költőt hozza majd Dante, Dantét Mezősi. A babiloni szerelmespárt megírja Ovidius, átveszi Shakespeare, végül bekerülnek a Hozsánna és a vénekbe. Az emberiség történetét megírja Dante és Madách.„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog” – ugyanazokat a köröket futjuk. Nincs új a nap alatt, üzeni a költő és a Prédikátor. Mit tegyünk? (Mezősi miatt leírnám oroszul, de ó, rosszul hangzana úgy a konnotációja). A vége felé komorodó kötethez használati utasítást – és a három kérdésemre megoldást az utolsó két vers ad:„»Hogy olvassuk« mindezt? Nem érdekel. / Olvasd fordítva: megcsikordul. / Éppen attól énekel, / s életre kel kellem, báj és szenvedély.” (Furcsa rímek)
Ott állsz a Paradicsom kerítésénél. Visszamehetsz a kín eredetéig és annak az okáig, vagy űzhetsz búfelejtő játékokat. Ott vagy az erotika, a bűn és az áldozati lét határterületén. Forgathatod őket erre, arra (Expozé). És ott van Isten is, mert „isten a főtt sonkában is ott van” (szól Hamvassal Mezősi a Nem üzenetben). És a vers és a kötet vége mutatja, hogy többről van szó, mint a kaleidoszkóp játékáról. A más költőktől árendába vett dolgok, a felhasznált bibliai, mitológiai történetek ugyanúgy isten-lakta Paradicsom lehetnek, mint az eredeti Éden, az Ígéret Földje, Zsuzsánna urának kertje a diaszpórában: „Ha, mint mondják, / isten a főtt sonkában is ott van: / akkor mások otthonában, / vagy jókedvvel szürcsölt borában / hogy ne volna árendában?” (Gondolat, Bp., 2023)