Eszmélni az eszmélés katarzisa nélkül. Rádöbbenni, hogy a tetteinknek, ha van is következményük, nincs jelentőségük. Várni a pillanatra, ami fordulatot hoz az ember életébe – pozitív vagy negatív, nem számít, amíg változik valami: „végre, hónapok óta először, nem cikáztak belső, egymást követő képek, csak a kinti sugarak változó fényábrái az erekkel átszőtt, bíbor sötétség függönye előtt”. A kérdés csak az: ha félrehúzzuk életünk bíbor függönyét, mit találunk a színfalak mögött az eszmélés pillanatában? Még több bíbort – vagy temérdek sötétséget?
Tóth Krisztina A majom szeme című regényében az eszmélés hiábavalóságát ragadja meg számos egyéni sors bemutatásával. A szereplők eltérő szociális rétegekbe tartoznak és eltérő az életminőségük: Gizinek, habár rosszul fizető, de stabil állása van az egyetemen; dr. Kreutzer sikeres pszichiáter, aki a tehetősebbek közé tartozik és az ország elitnegyedében él; Petra dr. Kreutzer feleségeként szintén anyagi biztonságban tudhatja magát; Albert, aki gyermekotthonban nőtt fel, az ország egyik szegénynegyedében lakik felnőttként, de a lepusztult környezetet és a család hiányát kárpótolja a kedvesének szeretete.
Látszatra színes karakterek panoptikuma tárul elénk, különböző életutakkal, sorsokkal, de valójában ugyanaz a célállomás mindenki számára: az élet változatlan szürkesége. Az ismételt kísérletek az élet monotonitásából való kitörésre önmagukba repítenek vissza, egyfolytában. Albert felőrlődik meggyőződésében, hogy Gizi az édesanyja, és megszállottan próbálja felvenni vele a kapcsolatot. Petra egy megszokássá tompult félelemben él férjével, aki fizikailag és érzelmileg kihasználja a pácienseit és szexuálisan bántalmazza Petrát. Dr. Kreutzer képtelen feldolgozni az öccse halálát és beteges szexuális kalandokba fojtja boldogtalanságát, Gizi pedig reményvesztetten fürkészi a kiutat szürke házasságából, és dr. Kreutzer pácienseként áldozatul esik a férfi beteg vágyainak.
Az örökös egy helyben toporgás és az élet feletti kontroll hiánya megjelenik a társadalom szintjén is. A szereplők közti viszonyrendszer összetett mikrovilága a nagy egésznek: egy autoriter politikai rendszernek, ahol az atomizált egyének csupán passzív alkotóelemei a romlott molekulának, az elnyomó felső hatalomnak. A regény színhelye egy képzeletbeli, disztópikus rendszer, az Egységes Össznemzeti Kormányzóság. A konkrét helyszín talán Magyarország, talán nem, de nem is fontos; Tóth Krisztina univerzálisan reflektál az emberi elidegenedés folyamatára egy, az individualitást és az emberi kapcsolatokat megszorító rendszerben.
Kissé homályos ez a világ, kidolgozatlanok a pontos társadalmi viszonyok – egy olyan műben, amely a szereplőit a rendszer markában vergődő non-entitásokként ábrázolja. Amit tudunk az EÖK társadalmáról: egy fiktív polgárháború után az országot kormányzói irányítás alá vonták, és felosztották szegények által lakott szegregátumokra és gazdagok lakta kerületekre. De a gazdagság egy totalitárius rendszerben csupán álca. A valóságban a gazdagoknak ugyanúgy nincs beleszólásuk a saját életükbe, ahogy a szegényeknek sem, a kormányzó pedig tehetetlen egy külső veszéllyel szemben, ami feltartóztathatatlanul szivárog a rendszer gépezetébe: az országot radioaktív sugárzás fenyegeti, és az egész lakosság tudatlanságban él az életveszélyes szennyezés centrumában.
A katasztrófa elhárítása mágnesként vonzza be és ad új küldetéstudatot a kallódó sorsoknak. „Tudom, hogy anyám büszke lesz rám” – jelenti ki Albert, aki dr. Kreutzer manipulációjára saját akaratából jelentkezik az öngyilkos misszióra. Elméletben mindenki önkéntesen vállalkozik a feladatra, a valóságban a rendszer elfojt minden olyan narratívát, amely megkérdőjelezné az autoritását. Még az sem menekül a közönyös elnyomástól, akiről azt hittük, a rendszer védelmét élvezi. Kreutzert az önkéntesekkel együtt kivezénylik a radioaktív terepre, hogy személyesen győzze meg őket a küldetés szentségéről. Régről ismeri a kormányzót, de ez az ismeretség erőtlen egy olyan rendszerrel szemben, amely az ember értékét a hasznosság mércéjével méri. Kreutzer ekkor eszmél rá, hogy a biztonságban hitt titkai nem titkok a rendszer számára, és ha nem hajtja végre a kormány akaratát hasznos polgárként, a rendszer egy mozdulattal eltörli őt.
Semmi sem biztos Tóth Krisztina világában; az ember bármikor szembesülhet azzal, hogy az élete nem a sajátja, és soha nem is volt az. A biztos talapzat hiánya az olvasót is megingatja. A kötet időkezelése nem lineáris, a fejezetek törtek, epizódszerűek; mintha egy novelláskötetet olvasnánk, amelyben a megszokottnál szorosabban kapcsolódnak össze az elveszett életutak. A fejezetek egy-egy szereplő köré épülnek, az olvasó puzzle-szerűen rakosgatja össze a háttértörténeteiket és feldolgozatlan múltbeli traumáikat. Lélekfeltárások ezek, de valami hiányzik belőlük; egy hiányos állapot fizikai kivetülései a jelen sóvárgásában. Nem lehet őket levetkőzni. Dr. Kreutzer sem képes rá. Elveszetten megy vissza újra meg újra halott anyja lakásába, hogy kiválogassa az általa hátrahagyott tárgyakat. Személyes emlékek, halott öccsének plüssmackója, régi ruhadarabok tolulnak elé és szakítják fel a régi sebeket – de a múlt relikviáinak lelki rombolása eltörpül dr. Kreutzer jelen kielégületlensége mellett: már százszor hívta Gizit aznap, de a nő nem hajlandó felvenni a telefont. A tény, hogy dr. Kreutzernek viszonya van a páciensével, sokkoló hatású. Sokkoló, mert Tóth Krisztina a korábban taglalt epizodikusságot kihagyásokra és elhallgatásokra alapozza. Sosem tudjuk meg, mikor kezdődött a kettejük viszonya, mi volt az a konkrét fordulópont, amikor a vágyakozás tetté alakult. Egy megfosztott olvasói állapotban vagyunk; csakúgy, mint a szereplők, meg vagyunk fosztva az eszmélés pillanatától.
A majom szeme nem is jelenetek, hanem eszmélések végtelen sora. Olyan eszméléseké, amelyeknek sorsdöntően kellene hatniuk a szereplőkre, de sorra a trivialitás csapdájába zuhannak. Megtörténnek, beteljesülnek, ráébresztik a karaktereket a valóságra – de rögtön a beteljesülés pillanatában összeesnek. Tóth a rácsodálkozás pillanatától, az eszmélés varázsától fosztja meg mind a szereplőit, mind az olvasót. Az eszmélés antikatartikus, lényegtelen mozzanat: amikor Gizi találkozik dr. Kreutzer feleségével, hogy szembesítse a férfi beteges természetével, Petra meg sincs lepődve. Már tudott róla. Valójában nem is féltékeny Gizire, és ezzel elveszi tőle méltóságának utolsó morzsáját is. Újabb küldetéstudat hiányában Gizi magába roskad, és kénytelen ráeszmélni: sem a passzív várakozás dr. Kreutzerre, sem az aktív cselekvés nem hoz felszabadulást. A fejezet címe („az eszmélés pillanatát megörökítő”) a tartalmi beteljesületlenségen kívül nyelvtanilag is befejezetlen. Hiányzik a főnév a „megörökítő” után, és összességében hiányérzetünk támad, hiába reflektál a cím (ironikusan) a fejezet tartalmára.
A többi fejezetcím még kevésbé rendszerezett. Sokszor egy absztrakt kifejezés, ami lírai képekkel társul, de önmagában kevéssé értelmes (például „több helyen foszladozott” vagy „vergődött hideg izzással”). Olykor a fejezetre sem reflektál, de mindig visszaköszön, félkövérrel szedve, korábbi vagy későbbi fejezetek tartalmában. Mintha az író megírta volna a fejezeteket, majd véletlenszerűen kiválasztott volna belőlük egy-egy kifejezést, amelyeket az elejükre illesztett. A véletlenszerűség funkcionális: nem számít, milyen kifejezés fémjelzi a fejezeteket, az eszmélés a hiábavalóság körforgásában örvénylik, szüntelenül.
A kötet címe is hasonló körforgásra utal. A tituláris majom egy dr. Kreutzer rendelőjében kiállított kép a majomról, akin először végeztek el fejátültetést. Az állatot az eszmélés pillanatában fotózták le, és a rácsodálkozás félelme és felszabadulása egyszerre tükröződik a szemében. A műtét ugyan sikeres volt, de az állat másnap elpusztult. A szereplők élete is ilyen. Újra meg újra kénytelenek ráébredni, hogy a nemlét körforgásában élnek napról napra. Megváltás lenne nekik a majom halála. Ők, a majommal ellentétben, nem a sikertelen eszmélés(ek) súlyától roskadtak meg – csak soha nem eszméltek rá, hogy legbelül már rég halottak voltak. (Magvető, Bp., 2022)
.
.