Hosszan kígyózott a sor a Fika bejárata előtt, néha egész a Népköztársaság úti kerítésig ért. A C.S.Ö.-nek ott a helye! – tanácsolták tájékozottabb pályatársaim, nézzek be valamikor. A Fika a Fiatal Művészek Klubja volt a Népköztársaság útja 112-ben. Régi villaépület. Tagságival lehetett bejutni, nagy ritkán anélkül. Szerencsém volt. A törzstagok közül aznap éjszaka mindenki ott könyökölt a földalatti bárban. Zuzu legelébb, rockabilly frízúrral, John Travolta klónjaként, Dixi mellette, odébb szolidabb költők, Kőbányai Janó és a Fölöspéldányosok, Bereményi Géza a Svéd királlyal, Almásy Aladár a plafont nézte, Bódy Gábor Méhes Marietta felé meresztgette a szemeit. Erdély Miklós – látszott eszelős tekintetén, valami pankráción agyal, amivel kibillenthetné a piedesztálról a Bódy-Zuzu-Dixi- féle szentháromságot. Almásy ekkor kihúzta a kályhacsövet a falból, Erdély arcába nyomta és belefújt. Te rohadék, megöllek! – vonította Erdély, s pelerinjében denevérmód csapkodva nekiesett Almásynak. Almásy a szűk lépcsőfordulóba menekült, ahol már összetorlódtak a népek. Feketéllettek az arcok a koromtól. A fentiek közül Dixit és Erdély Miklóst ismertem. Erdély a munkaadóm volt, Dixi a munkatársam. A zenélésből nem lehetett megélni, egyáltalán, pénzt sem kaphattunk működési engedély nélkül. Az ORI vizsgára először kettesben mentem Sziszivel. Óriásinak tűnő koncertteremben, a Vörösmarty téri ORI palotában volt a vizsga. Végtelen hosszú asztal mögött tíz öltönyös, többnyire kopasz idősebb férfi ült, akik ügyet sem vetettek ránk, majd a szélen ülő, látván tétovaságunkat, nyersen odakiáltott, mire várnak? Azt a dalt játszottuk, amivel a tehetségkutatón elnyertük a Küllőrojt két tagjának, Laár Andrisnak és Bornai Tibornak, a későbbi KFT alapítóinak elismerését. Kopogás vetett véget a produkciónknak, talán, ha egy percnyi időt kaptunk. A szélen ülő koppantott párat a ceruza végével az asztalon, s az ajtóra bökött. Egyszer volt ORI vizsga egy évben. Másodjára lányt is vittünk. A C.S.Ö.-ben oboázott, de azzal állt elő, inkább énekelne. Az egyik gitár nyaka balra, a másiké jobbra, középen Enikő derékig érő hajával, talpig feketében, mi fehérben. Jól mutattunk a színpadon. A Donna Donnát játszottuk, a Joan Baez-féle verziót. A dalt, a német megszállás alatt álló varsói gettóban működő színház számára írták 1940-ben… A zsűri tagja volt Gonda János, Köllő Miklós pantomim estjeit szabad improvizációkkal kísérő jazz-zongoristája. A Sometimes I Feel Like a Motherless Child volt a második dal, amit eljátszhattunk még. Udvariasabb volt a fogadtatás. Gonda ki is jött utánunk, gratulált, de az angolotok gyatra, tette hozzá. Újabb egy év várakozás. Roskó Gábor oboistánk kapcsán jöttem össze Erdély Miklóssal. Végignézett rajtam, nagy barnás-vörös szakállt viseltem. A tiszaeszlári perről forgatok filmet, eljöhetnél. Roskó a képzőművészetet választotta és közel volt az Indigó Csoport révén Erdély köreihez. Erdély festő volt, költő, filmrendező, teoretikus, performer, a pesti avantgárd pápája. A BÉPA Szövetkezet mozaik műhelyét vezette, s itt kínált munkát. Gigantikus méretű mozaikok készültek nála. Falon van még a Kálvin téren, a Nemzeti Múzeum közeli épület tűzfalán egy óriás Fabulon reklám, csak elé építettek egy üvegpalotát. Nyolc méter hosszú asztalra kiterítve hevert a felnagyított terv fotópapíron. Két négyzetcentiméteres színes kerámialapocskákból elevenedett meg a terv. Hol állatok, hol Cola reklám, hol absztrakt kavalkád. Akkor jöttünk-mentünk, amikor akartunk. Teljesítményalapú volt a bérezés. De a zuglói ház pincéjében gyúrt erősen a C.S.Ö. zenekar, készültünk a harmadik ORI vizsgára…