2. fejezet
Most 1957-et írunk, és sok jövés-menés után újra Accrában vagyok. A háborúnak tizenkét éve vége. Aranypart elsõ afrikai országként elnyerte a függetlenségét, és immár Ghánának hívják. Egykori ENSZ-megfigyelõként érdeklõdéssel és izgalommal követtem az eseményeket – a kivonuló britek elképesztő udvariasságát, a megható beszédeket, a cicerói körmondatokat. Nagyon értünk a távozáshoz. Azért maradt még itt egy kormányzó, na meg a régi közigazgatás csontváza. Az új, fénylõ folyón újabban sötét örvények jelentek meg, amelyek lassan-lassan kezdenek meghatározóvá válni, ahogy az elfeledett indulatok és a régmúlt sérelmei újra erjedésnek indulnak – mint a húszas évek Írországában.
Hamarosan visszamegyek Sligóba. Különös érzés egy felszabadított országban élni, ugyanakkor mégsem olyan különös, hiszen a saját szülőföldemet is felszabadították egykor. Nem értettem, mi a szabadság. Most már jobban értem, legalábbis valamivel. Már egy ideje ebben a kis bérelt házban élek, melynek külsõ falát indák és négyzetes minták díszítik, mint az egyik közeli templomot. Persze nem templom, hanem egy alacsonyabb beosztású tisztviselő lakása, a tartózkodó és őszinte Mr. Peter Okóé, aki volt olyan kedves az egyébként az ENSZ bőséges javadalmazása alatt álló fehér ember rendelkezésére bocsátani az egyik felesleges házát, még azután is, hogy „a többiek”, a hozzá hasonló alakok, akik háromszáz évig kísértették Afrikát, összepakolták bőröndjeiket, és távoztak. Amikor valamivel több, mint egy évvel ezelõtt megérkeztem, úgy mutatta be nekem a hölgy, akinek a neve most nem jut eszembe az ENSZ-tõl küldött levelében, mint „a kedves Mr. Oko, aki mindenben a segítségére lesz”. Minden szava igaznak bizonyult. Kétharmad akkora volt, mint én, az egyébként kellemesen dús hajzatán csupán egy aprócska folt látszott, és folyékonyabban beszélt angolul, mint sok ír. Mindig naprakész hírekkel látott el, és tisztességes ellátásban részesített itt-tartózkodásom teljes ideje alatt. Talán néhány évvel idősebb lehetett nálam, ugyanis úgy utalt rám, mint a „fiára”, mármint így: „Mr. McNulty, fiam”, és a többi accraihoz hasonlóan alapvetően kedvező benyomást tett rám. Pedig úgy emlékszem Accrára, mint egy halom bádogtetőre és hangyabolyra, még jóval a háború elõttrõl, amikor az elkeseredett európai feleségek kitartó és zagyva levelek formájában zaklatták a közigazgatás korosodó hivatalnokait alkalmas ruházat és fejfedők, de legfőképp a szúnyogok számára áthatolhatatlan harisnyák felől érdeklődve, miközben mi a távoli állomáshelyünkön kiszolgáltatottan kuksoltunk.
A helyi angol nyelvű újság, a korábban húszoldalas, mostanra azonban egyetlen ív terjedelmű Accrai Harsona szerint itt-ott még akad némi probléma, mint például a Togo és Aranypart közt ismét felszínre kerülő régi viszály, melyet többedmagammal igyekeztem megoldani alig néhány hónappal ezelőtt. Ha megérkeznek a vadonatúj egyenruhájukba öltözött ghánaiak, hogy felszólítsanak a távozásra, természetesen mennem kell majd. Jelenleg azonban semmi sem zavarja a külváros kellemes hangulatát, itt, ahol a házakat élénken zöldellő veteményesek ölelik körül. Ugyan nem látni az Atlanti-óceánt, de érzem az illatát. Nincs egy kilométerre sem ez a párás és végtelen kiterjedésű, gyakran félelmetes víztömeg, a maga felfoghatatlan mélységeivel. Így aztán egyáltalán nem bánt, hogy nincs szem előtt. Amikor tavaly bejártam a házat Mr. Okóval, aki fel-alá cikázva mutogatta annak nagyszerű megoldásait és egyedi vonásait, azon töprengtem, Mai szívesen költözött volna a tengerpartra, hogy tudjon úszni. Azután az is nyomban eszembe jutott, hogy úgysem fog velem itt élni.
Mai.
Vissza fogok menni Írországba, kénytelen vagyok,
muszáj. Kötelességeim vannak, nem utolsósorban a gyerekeim felé.
*
1922. Abban az évben láttam először az egyetem salakos ösvényén suhanni lobogó, fekete szoknyában. Csinos arca és sudár alkata volt, ami hol eltűnt, hol előbújt a fatörzsek mögül, amitõl olybá tűnt, mintha film peregne a szemem előtt – egy árnyék a híres platánok alatt, amit félig-meddig tönkretett a napfény. Keble lágyan ringott blúza alatt, mely úgy fehérlett, akár egy fénylő pajzs az aljnövényzetben. Én magam még fiatal voltam, amikor az embert még nem izgatják a múltra vagy akár a jövõre vonatkozó gondolatok – az idő múlása és a külvilág egyaránt mozdulatlanná dermedt. A belső udvarra nyíló boltív homályából kémleltem. Még csupán elsőéves egyetemista voltam az ír polgárháború idején.
Számos barátja volt, köztük a csodálatos Queenie Moran, az egyetem egyik nagy üdvöskéje, azonban egyikük sem volt igazán az én fajtám, ami az olyan férfias,
műszaki beállítottságú mérnöksrácokat, illetve azokat a sötét ábrázatú, sejtelmes alakokat jelentette, akik kizárólag a matematika és a fizika távoli galaxisaiban érezték igazán jól magukat. Mai barátnői az új évszázad gyermekei voltak, akik tántoríthatatlan elhatározással iratkoztak be, és olyan magabiztosan vonultak fel-alá a kampusz ösvényein, mint Cortés vagy Magellán. Mait gyakran rajzották körül ezek a nõszemélyek egy-egy elõadásról távozóban, miközben hangosan fecsegtek, kétségkívül tudatában a feléjük lövellt magányos férfiúi tekinteteknek. A társasághoz tartozott továbbá néhány olyan srác is, akiket egyáltalán nem feszélyezett a hölgyek jelenléte, ami már önmagában is isteni adottság. Jobbára orvosok és az új kormányzat embereinek leszármazottai voltak, egyszerre lengte őket körül a győzelem és a megadás füstje.
Úgy derítettem ki, hogy Mai a Grattan Roadon lakik, hogy egyik este a nyomába szegődtem, tisztes távolból követve őt, mint valami nyomozó vagy tolvaj, miközben végigsétált a korzón. Elképesztőnek találtam, hogy egyetlenegyszer sem nézett hátra. A tőle balra elterülő, üvegszerű, sötét öböl, illetve a jobb kéz felé eső kisebb-nagyobb házak halmaza mintegy tölcsér terelték egészen Salthillig.
Végül egy régi kapu két oszlopa között tűnt el, melyeken egy-egy gránitgömb csücsült, amiket minden bizonnyal egy-egy rejtett vasrúd tartott a helyén. Azon kaptam magam, hogy abban reménykedem, az apja nem ilyen karótnyelt, az épület ugyanis meglehetősen impozáns látványt nyújtott. Figyeltem, ahogy Mai kitárja a méretes bejárati ajtót, belép, leveszi a kalapját és bíborszínű kabátját, majd egy műkorcsolyázó kecsességével megemeli a jobb lábát, és anélkül, hogy egy utolsó pillantást vetne a háta mögé a barátságtalan estébe, egy rúgással becsukja az ajtót.
Annak érdekében, hogy egyáltalán szóba álljon velem, egyfolytában az útjába keveredtem. Nem volt jobb ötletem. Igyekeztem minél közelebb kerülni hozzá, ahogy távozott valamelyik előadóteremből. Figyeltem, ahogy bemegy, egy óráig lődörögtem, aztán valósággal eléje vetettem magamat. Rémülten, de eltökélten.
– Jól gondolom, hogy fested? – jegyezte meg a hajamra sandítva. – Egyébként ki vagy? Bárhová megyek, úgy ugrasz elém, mint valami rugós Jack bohóc.
– Nos, tényleg Jacknek hívnak.
– És melyik Jack vagy te? – kérdezte, mintha legalább száz Jacket ismerne.
– Jack McNulty – feleltem. – Teljes nevemen John Charles McNulty. Mérnöktanhallgató – tettem hozzá a teljesség végett.
Röviden elhallgatott. Akkor tűnt fel, hogy ő is feszeng. Fogalmam sem volt, honnan, de tudtam. Természetes, hogy izgult. Csupán tizenkilenc éves volt, aki váratlanul leszólított egy kipirult, vörös hajú fiút, akivel életében nem találkozott még.
– Látom, alapos vagy. A nevem Mai Kirwan – mondta, mintha ezzel mindenki tisztában lenne, ő pedig csupán az arcát adná hozzá.
Aztán, mintha két diplomata lettünk volna valamelyik határnál, felém nyújtotta kesztyűs kezét. A kesztyű narancsos árnyalatú bőrből készült. Egy pillanatig csak bámultam a kezét, majd eszméltem, és finoman megráztam. Rám nézett, és felnevetett.
– Gyanítom, még látlak errefelé – mondta, mint aki még nemigen tudja, hogyan lendíthetné tovább a beszélgetésünket.
– Ebben biztos lehetsz – feleltem, azzal elhaladt mellettem, kellemes illatfelhőt hagyva maga után. Aztán eltűnt.
Így kezdődött.
(Fordította: Tóth Bálint Péter)
(A kötet a General Press Könyvkiadónál jelent meg)
Discussion about this post