Séta a ködben

Müller Péter Sziámi újabb dalszövegeiről

Mindig bajban vannak vele a különböző médiumok, ha valamit a neve alá kell biggyeszteni. Énekes? Szövegíró? Sziget-szervező? Film- vagy színházrendező? Esetleg színész? Müller Péter Sziámi mindenekelőtt költőnek tartja magát, és ha már médiumokról esett szó, mindenféle misztifikálás nélkül nevezhetjük egyfajta médiumnak is. Olyan felcímkézhetetlen közvetítő embernek, akinek létmódja a valóság heideggeri megköltése; költőien lakozni pedig nem mindig összkomfortos, konfliktusmentes feladat. Sőt, olykor életveszélyes is, ahogy azt egyik barátja és mestere, Gémes János „Dixi” sorsa is bizonyítja. A dalban gondolkodó verselő (illetve versben gondolkodó daloló) még közvetlenebb kapcsolatba kerülhet megszólítottakkal, és néha talán azzal is, aki/ami őt szólítja meg éppen.

A nyolcvanas évek underground kultúrájában létrejövő vagy abból kinövő zenekarok (URH, Kontroll Csoport, Sziámi) dalszövegírójaként számos emblematikus szám kötődik a nevéhez, de feldolgozta Seress Rezső vagy Ian Curtis szerzeményeit is. Egy szuszra szinte képtelenség befogadni azt a több tucatnyi lemezt, amelyen közreműködött, érdemes hát dalról-dalra kalandozni: profán imák, átpoetizált csasztuskák, avantgarde sanzonok, színpadias songok, slam-szerű betétek, odamondások és visszafogott szavalatok követik egymást, miközben a Sziámi nevezetű szerzői én egotripjeit is nyomon követhetjük a sűrű szövésű, mégis szellős, bravúros nyelvezetű szövegeket böngészve vagy átadva magunkat a szavak öntudatlan sodrásának. A különleges, bár nem előzmény nélküli előadásmódban egyszerre van jelen a meditatív énekbeszéd és a rock and roll kántálása – mint például Jim Morrisonnál vagy a már említett Ian Curtisnél –, ahogyan a sokrétű zenei mintázatban is megannyi formaváltó alakzat tűnik fel a reggae lüktetésétől kezdve, a népzenei motívumokon át, a pszichedelikus tónusig – majd minden esetben előidézve azt a ’daleffektust’, ami újra és újra megszüli az énekesét (is).

A 2014-ben megjelent Látom, ha hiszem című dalszövegkönyv az elmúlt hét év terméséből válogat. A mellékelt …and Friends-lemezt hallgatva egyszerre elevenedik meg a nyolcvanas évek „földalatti” hangzásvilága, valamint idéződnek meg azok a zenei-szellemi hatások, amelyek meghatározták és ma is inspirálják a Müller-féle dalköltészetet. A Dévényi Ádámnak ajánlott Ködséta, a Gasner János emlékére újra felvett Sziámi-dal, az Egyszerű teremtés vagy a Halmai Tamás verséből gyúrt (Takács Eszterrel) felelgetős Angyalduett ugyanabból a költői kútfőből merítkezik, Kirschner Péter (Európa Kiadó) zenei rendezőnek és szerzőtársnak köszönhetően pedig – a stílusbeli sokszínűséggel együtt – egységes hangképet mutat. A dalok keresetlen leleményessége, gördülékeny prozódiája, illetve nehézkesség nélküli filozófiai töltete szinte páratlan a hazai rock-lírában – Bérczesi Róbert (Hiperkarma) külön bejáratú szövegírói műhelyén kívül. „Hová jár az ember, ha nincs többé presszó, / hol egy húron bölcsel egy mester? / Minek sietne ő most már bárhova is, / ha lassan kell menni a testtel? / A töltelék adja a kiskocsmák értelmét, / azok, kik búsulnak, vígadnak bent, / ide kell egy ember még, úgy lesz csak teljes, / csak úgy lesz ma teljes a csend…”

A Baltazár Színház Dalműhely által létrehozott, szintén ebben az évben kiadott Árad a szeretet című cédé szövegei a társulat-tagok ötletein alapulnak, melyek mindegyikét más-más előadó (Darvas Kristóf, Pa-Dö-Dő, Szalóki Ági, Tolcsvay László stb.) segítségével zenésítette meg Müller Péter, aki ez esetben a háttérben húzódik meg; közvetítőként van jelen. Vagyis egy közösség élményeinek vetületét adja tovább, ahogy azt mindig is tette az URH „adásaitól” kezdve, a Sziget Fesztivál első, pár száz fős alkalmán át, ezekig a felvételekig…

„Jön egy sugallat, észreveszi, elkapja, kikölti, megformázza, később átnézi, gyúrja még kicsit, várja a következőt. És ez a költői lakozás hatja át az összes percét. Költőnek lenni ilyesmi életforma.” – mondja a költő egy vele készült „laza beszélgetésben”. Mert még csak nem is nagybetűsen, komolykodva kell kezelnünk ezt a fajta laza költő(i)séget, inkább olyan mesterkéletlen, elemi mechanizmusként, ami bármelyik pillanatban működésbe léphet. A látszólag könnyedén, kisujjból kirázott szójátékok, sorok, szövegfolyamok mögött azonban egy következetesen felvállalt életvitel, illetve egy tudattalanul kialakított, fesztelen koncentrációs készség húzódik meg, melyben a figyelem fókusza mintha egyszerre irányulna az adott jelenség tényszerű és valóságbeli mivoltára. Rilke azt írja valahol, hogy a tények eltakarják előlünk a valóságot. Müller Péter Sziámi, amikor Jézus szavaival élve azt énekli, hogy „A mi királyságunk nem e világból való.”, talán valami ilyesmire gondol. És hasonlót érezhet a hallgató is, amikor a világtalannak világossága dereng föl egy dalban. „A világnak két vége van, / Te egyikre sem érsz el soha / Az idő csak a dalban áll meg… Ha kialszanak a fények / És elnémulnak a szavak / A némák némán egymásra néznek / És vakra fülel csupán a vak.” Ha hiszünk benne, megláthatjuk, milyen út vezet ebbe a más világba. Ahol nem csak költők lakhatnak. Bármelyik világegyetemista oda találhat. Séta közben a jótékony ködben.

Papp Máté