Shane Black és az elidegenített akció-krimi

Adott egy magánnyomozó, aki piti hűtlenségi ügyekből él, akinek van engedélye. Adott egy másik, aki zaklatásos ügyekből, s akinek nincs. Amikor a második, egy félreértést követően eltöri az első kezét: elkezdenek dolgozni egy rejtélyes közös ügyön – hiszen ez már csak így van, amióta (film)világ a (film)világ…
A korábban tárgyalt vígjátékkészítő Nancy Meyers után, ezúttal ismét egy filmirodalmi jelentőségű zsánerfilmest kell górcső alá vennünk. Shane Black pályája és munkássága ugyan nem olyan egyenletes, mint Meyersé, de, amint látni fogjuk, mindenképpen nagy hatásvonallal bír a maga területén.
A huszas éveinek elején Shane Black pályáját a Halálos fegyver (1987) forgatókönyvének megírásával kezdte, egy olyan akciófilmes világban, ahol csak úgy röpködtek a Rambók, a Die Hardok és az Alienek. Első forgatókönyve nem került volna a kor zsánerfilmirodalmának középpontjába, ha nem csap le rá a Warner Bros. Studio, felismerve, hogy amit Black tud a műfaj adta lehetőségeken belül: az különleges.
Meyers-szel és Hitchcock-kal kapcsolatban már körüljártuk a zsánerfilm, illetve annak a jelentőségét, ha egy művészi tehetséggel bíró alkotó egy-egy, a fesztiválfilmes „mainstream”-től távol eső műfaját választja a filmírásnak.
A Halálos fegyver sikerein felbuzdulva Black tovább kísérletezett az akciófilm megreformálásával: több kevert műfajú filmet írt, melyek közül Az utolsó cserkész (1991) és az Utánunk a tűzözön (1996) című filmek a mozipénztáraknál ugyan megbuktak, de széles közönséget találtak a videotékákban és a televíziós vetítéseken – igazolva ezzel Black forgatókönyveinek sikerességét. Első rendezése a Kiss Kiss Bang Bang (2005) szintén anyagi bukás, ma már kultfilm a nézők körében. Olyannyira, hogy a Marvel Studios, miután a Vasember második része az elvárthoz képest alulteljesített, Blackre bízta a harmadik rész írását-rendezését – a film ezúttal (kihasználva a sorozat adta figyelmet és Black tehetségét) minden idők egyik legnagyobb kasszasikere lett.
És el is érkeztünk Black anyagi-, kritikai- és közönségsikereinek szétágazó pályáján az e cikkben tárgyalt Rendes fickókhoz. Az előzmények ismeretében elmondhatjuk: Black sikereiben és sikertelenségeiben nagy szerepet játszott a stúdió, amikor egy-egy esteben visszadobott vagy szinte „szó nélkül” elfogadott egy könyvet. Amikor Black a saját útját járta – nem mindig találkoztak a piaci igények a szerzői gondolattal, ami az akciófilmes világban maga a bukás és ami még fontosabb: bizalmatlanságot eredményez a befektetői oldalon. Ebben a bizalmatlanságban íródott a Rendes fickók.

Hogy megérthessük a Black filmjeit mozgató ironikus látásmódot (és ennek újszerűségét a huszadik század akció-krimi filmjeiben) próbáljuk meg elképzelni, ahogyan az alig huszonhárom éves Black, a már említett Rambo-Die Hard-Alien uralta filmes közegben azt a javaslatot teszi: mi lenne, ha az elpusztíthatatlan magányos „harcost” ellenpontozná valami egészen más? Nem hagy magunkra a szuperhőssel, közénk és a „halálos fegyver” közé állítja Murtaugh nyomozót, rossz humorérzékével, minden fásultságával együtt – közelebb enged minket egy karakterhez és rajta keresztül a „főhőshöz”. És ami jelen esetben korszakalkotó: mindezt nem egy vígjátékban, hanem egy drámai elemekkel tűzdelt komoly akció-krimiben teszi. Black tudja, hogy az akciófilm sikeréhez is a dialógusokon keresztül vezet az út. A mozdulat elszáll, a szó megmarad. (Mint Murtaugh nyomozó sokat idézett mondata, amely a fent említett akciófilmekkel szemben maga az irónia: „I’m too old for this shit.”)
Az abszurditást (melyet a Kiss Kiss Bang Bang-ben járat csúcspontra) és az iróniát az elidegenítés eszközeként használja a vásznon. Alátámasztva azt a felvetést, hogy a feszültséget megszakítani a feszültség újragenerálása miatt érdemes.
A Rendes fickók a második teljes egészében szerzői filmje. Ezúttal is egy szokványos krimifilmes szituációt választ: két különböző munkamorállal működő „bűnharcost” tesz egy bűnügy mögé. A történeten csavar egyet és a saját kamaszkorába repít minket vissza: az év 1977.
Ryan Gosling karaktere jelmezeiben is jól kidolgozott. Az özveggyé vált fiatal apa figurája alkoholizmusával és hiúságával együtt remek párosítás. Gosling tökéletesen hozza a jóképű szerencsétlent a vásznon. Partnere, Russell Crowe, pocakos, „lelakott” igazságosztó. Játéka kissé megfáradt, kimért – bár szerepében sem kap lehetőséget a kiteljesedésre.
A film epikus nyitójelenetét (amikor a pornóujságot szorongató kiskamasz nappaliján keresztül hajt az éppen a poszteren szereplő, immáron halott pornósztár autója) több remekbe szabott emlékezetes jelenet követi. Az abszurditás akkor éri el csúcspontját, amikor Gosling karaktere egy feszült, lefegyverzett pilanatban hirtelen Crowe bokáján kezdi el keresni azt a bokapisztolyt, amit néhány jelenettel korábban álmában látott.
Kreatívan kivitelezett akciójelenetek, humor és tökéletes látvány jellemzi a filmet. Egy jelmezeiben az őrületig pörgetett felnőttfilmes party, egy futurisztikus hatást kelteni kívánó autóshow, és a sztráda mellett az egyik képen, még egy Cápa 2 óriásplakát is feltűnik.
Talán felróható néhány gyengébb, humorosnak szánt kép (amikor egy nagydarab karakterről kiderül, hogy tényleg Dagi a beceneve, vagy a többször is eljátszott kép, amikor „véletlenül” az aranyra festett guminő fenekére teszik az italt a partyban), illetve a nagymonológok hiánya.
A Rendes fickók habár nem azzal a frissességgel zavarja meg az akció-krimi világ állóvizét, ahogyan majdnem harminc évvel ezelőtt a Halálos fegyver, mégis hiánypótló a kortárs filmirodalomban. Az elmúlt évben a két (Blackhez hasonló) zsánerfilmes rendezőnek, Tarantinonak és Guy Ritchienek nem sikerült töretlen elismerést kiváltaniuk filmjeikkel sem a kritikusi, sem a nézői oldalon. Black filmje ezzel szemben az egyensúly és a megújulás: kérdésfelvetés, hogy át lehet-e menteni a kilencvenes évek kevert stílusú filmjeit a huszonegyedik századba.
A Rendes fickók egyértelműen folytatható/andó történet. A megfelelő alkotótársakkal Black kiemelheti a két magánnyomozó hetvenes években játszódó történetét a zsánerfilmirodalomból. Annál is inkább, mert (ahogyan már a korábbi írásokban is említettük) a folytatás, a pálya folytonossága a befektetői oldallal is összefügg: a Rendes fickók pedig úgy tűnik a mozikban már most több nézőt érdekel, mint Black korábbi szerzői munkája.

(The Nice Guys; rendezte: Shane Black; írta: Shane Black, Anthony Bagarozzi; főszereplők: Russell Crowe, Ryan Gosling, Angourie Rice, Matt Bomer, Margaret Qualley; fényképezte: Philippe Rousselot; vágó: Joel Negron; látványtervező: Richard Bridgland; jelmeztervező: Kym Barrett; zeneszerző: David Buckley, John Ottman)