Steven sebész, egy gyönyörű szemészorvos férje, két szép gyermek édesapja. Sikerült kimásznia az alkoholizmusból, rendezett az élete, konferenciára jár, előadást tart, műt. Még arra is akad ideje, hogy Martint, egy volt betege félárván maradt kamaszfiát istápolja. Élete azonban pár nap alatt darabokra hullik, amikor kiderül számára, hogy a múlt bűneiért a jelenben kell bűnhődnie. Méghozzá a szeretteinek.
Yorgos Lanthimos A homár című előző filmjéről Közös jövőkép címmel jelent meg írás a rovatban kevesebb, mint másfél évvel ezelőtt. Azt írtuk, hogy „Egy lineáris történetben, speciális effektek, technológia és eredeti zene nélkül mutat valami olyan különlegeset, amilyet a filmirodalomban, főleg a kontinentális Európában csak kevesek tudnak.” És azt kívántuk neki, hogy minél előbb befejezhesse az Egy szent szarvas meggyilkolása című művét.
Lanthimos már első, Kutyafog című munkája elkészítése után is azzal emelkedett ki a kelet-délkelet-európai fiatal filmesek közül, hogy kompozíciója nem egyszerűen egy nyomasztó szűrt-tükör-világot ábrázolt, mint oly sok hozzá hasonló rendezőtársának háborút, szegénységet, poszttraumát bemutató művei, hanem valamifajta abszolútumra törekvő, szürreálisra csiszolt, az igazságot kereső, ösztönökre épülő miliőt sikerül megalkotnia, amelynek szabályai a film történetéhez igazodva működtethetőek. Eddig, ha megismertünk egy abszurd, szürreális Lanthimos-világot, amelynek alapszabályait az első tíz percben tisztázta számunkra a rendező, már nem kellett félnünk attól, hogy a forma egyszer csak átveszi az irányítást, és elnyomja a tartalmat, hiszen a szerző az elején felvázolt határozott szerkezetbe töltötte bele a már fent említett lineáris történetet.
Ez a film mégsem így működik. A „Szentszarvas” a felvázolt modellhez képest nem több egyszerű gyakorlatnál: a rendező jól bevált eszköztárával puffogtatja körbe Iphigeneia bűn-és-bűnhődés történetét. Ez a „régi eszközeim egy klasszikuson megélezve”-típusú alkotói gondolat nem a pályája csúcsán, a lécet még magasabbra emelni kívánó, Lanthimoshoz hasonlóan határozott filmes eszközökkel munkálkodó alkotó (Tarkovszkij, Kubrick, Tarantino) ismérve, hanem a kenyere-javát-emésztgető rendező (Woody Allen) sajátja, aki A vágy villamosát kívánja újragondolni egy Blue Jasmine című filmben, ami persze egyáltalán nem lesz csapnivaló, hiszen a mester aranymozdulatait viselik magukon a részletek, a végeredmény ennek ellenére mégsem egy Manhattan.
Az Egy szent szarvas meggyilkolása, a rendező előző filmjeihez hasonlóan, egy visszafogott, redukált érzelmi- és játékvilágban indul, olyan dinamikus, reprezentatív jelenetekkel, mint amikor a két orvos, érzelmek nélkül tárgyalja meg a folyosón karóraviselési szokásaikat, szinte hadarva, vagy amikor a gyerekek a gyerekszobában ugyanígy beszélgetnek menstruációról, dohányzásról, a test szőrösödéséről. Egy olyan világot vázolnak fel az alkotók, amelyben nincsenek tabuk, nincs illem, viszont annál fontosabb: a társas kapcsolatok tökéletes melegágya. Az érzelemnyilvánítás ilyen fokú visszafogottsága csak még izgalmasabbá teszi az orvos és a fiú kapcsolatát, miközben, mert nem érezhetjük, tudjuk, hogy a tragédia már itt lebeg a levegőben. A „Szentszarvas” univerzumában semmi sem lehet kellemetlen, így amikor a fiú megpróbálja összeboronálni özvegy édesanyját az orvossal, vagy amikor arra kéri, hogy mutassa meg, ő mennyire szőrös, nem keletkezik feszültség, hiszen ahol az udvariasság az első, ahol nincsenek tabuk, ott mindez akár még általános is lehetne. A koncepció bravúrja, hogy a fenti nem-kínos jelenetek, a nézőben mégis feszültséget keltenek, amelyet Lanthimos teljes tudatossággal kíván átcsoportosítani: ebben a hamis-feszültségérzetben akar mesélni a fiú későbbi őrületéről.
A világ megteremtése után Lanthimos azonban valami egészen másba kezd bele. Thrillert próbál fabrikálni a történetből, zongorára (hegedűre) térdelős, rövid zenei motívumokkal feszültséget generáló thrillert, a film tempóját azonban elveszíti. A film második órájában, miután kiderült, hogy tragédia van készülőben, csupán lassan sodródunk: a bűn kiderül, a főhősnek bűnhődnie kell, mindezt egy jól ismert, következetes mederben. A zene önmagáért kelti a feszültséget, az ábrázolás klisékbe torkollik, nagyrészt azért, mert Lanthimos felrúgja saját univerzumának szabályait. Orvosa labilissá, sovinisztává válik, olyan közhelyes kliséket puffogtat a gyerekek lebénulása körül, minthogy a felesége nem ért hozzá, mert csak egy szemészorvos, illetve, hogy ne szórakozzon vele a kisfia, inkább kelljen fel és járjon. A rendező megpróbálja érzelmileg közel hozni a nézőhöz azokat a szülőket, akiket a film első felében minden eszközével, nem mellesleg bravúrosan, sikerült eltávolítania. A film első és második felének hullámverései tehát kioltják egymást: se az elidegenített csavaros drámát, se az érzelmeinkre bazírozó thrillert nem érvényesíti. Nem csupán a film kései, stílusidegen és hosszú bosszúhadjáratának ábrázolása Lanthimos egyetlen sikertelensége. A „Szentszarvas” vége-leszámolás jelenete amellett, hogy minden eredetiséget nélkülöz, a feloldás lehetőségét sem kínálja fel a nézőknek, nem hagyva mentőövet az előre felvázolt, klisékben végiglassúzott végkifejlethez. A fent említett erős váltás így nem egy szürreális, misztikus filmet eredményez, amely az utolsó kockákra áll teljesen össze, csupán egy ellaposodó, kifulladó stílusgyakorlattá válik egy mára már csontig rágott görög dráma kiszámítható dramaturgiájára.
Az aranymozdulatok ennek ellenére fellelhetőek: ahogyan a párbeszédek jó része, a látvány, úgy a színészvezetés is remek. A Martint alakító Barry Keoghan játéka maradandó, a stilizált világban, beszédmódjának megváltoztatása nélkül, csupán apró mozdulataival és gesztusaival sikerül megteremtenie a sérült fiút. Nicole Kidman és Colin Farrell között ugyanebben a világban, érzelmek nélkül is működik a kémia, a köztük lévő tíz év korkülönbség ellenére, hitelesen alakítják a különbség ellentét: a leterhelt öregedő férfi és kortalan feleségének párosát.
Az Egy szent szarvas meggyilkolása összességében, egy kevésbé klisés, kevésbé elnyújtott második félidővel, egy remekül fényképezett, remek alakításokkal tarkított, ötletgazdag film is lehetne. Lanthimos azonban a film második felében semmi hozzá (vagy akár a film első feléhez) méltót nem tud mutatni, inkább az arányérzék és a képzelőerő teljes hiányáról tesz tanúbizonyságot. Ennek ellenére továbbra is figyelemmel kísérjük, mert bizakodunk: reméljük, pályája folytatásában szépíteni fog.
(Egy szent szarvas meggyilkolása; rendezte: Yorgos Lanthimos; írta: Yorgos Lanthimos és Efthymis Filippou; főszereplők: Colin Farrell, Nicole Kidman, Barry Keoghan, Raffey Cassidy, Sunny Suljic, Alicia Silverstone, Bill Camp; fényképezte: Thimios Bakatakis ; vágó: Yorgos Mavropsaridis ; látványtervező: Jade Healy; jelmeztervező: Nancy Steiner)
Szabó Márton István
Discussion about this post