Be kell látnunk, a jövő savanyú, és mi isz-
szuk meg a levét, be kell ismernünk: régóta
rohad a jelen, és nincsen számunkra más
kiút, mint az ismeretlenbe rugaszkodás a
tradíciók jótékony gyémánt startköveiről, a fel-
ismerés: a fermentált jövőt anyáink régen is a
négy fal között csinálták, sej-haj, merjük meg-
keverni a múlt gondosan lesúlyozott káposztás
pvc-hordóit, a hátranyilazást a szembeszélbe
hugyozással, beoltani egymás féltve őrizgetett,
interweben elcsere-berélt bomlasztó mikrobá-
inkkal, ne féljük a savanyútól, barátaim, ne féljünk
a penésztől, azé a jövő, aki a tejsavbaktérium-
nemzetek képlékeny határain kívül nem hajlandó
más nemzetállamokat elkülöníteni, aki meglát-
ja a rothadás gesztusában a gusztust, és el-
végzi a szeretet munkáját – azé a jövő, aki
sóval behinti, játszik kivárásra s képes learatni
a dekompozíció termékeny savany-virágait!
(A vers megjelent az Új Forrás 2023/7. számában.)