Éva az órájára nézett. Nem sokkal múlt éjfél. Már ki tudja, mióta bolyongtak Mátéval ebben a szaros erdőben, egyre mélyebbre, keresve önmagukat, egymást, a dolgok értelmét, a Befejezhetetlent, és főként az Infiniciánusokat, akik állítólag valahol itt tartották titkos gyűléseiket és különös szertartásaikat, de már az egész nem érdekelte őket. Máté a sötétben kétszer is elesett, koszos volt és éhes. Éván, aki az expedíció vezetője volt, szintén látszott, hogy fogytán a türelme. Érdemes lenne nem itt éjszakázni, vetette fel, és legyőzötten elindultak arrafelé, amerről sejtésük szerint jöttek. Egy fél óra múlva Máté megint orra bukott, miután nekiment egy fának, és beakadt a lába egy gyökérbe. Feljajdult, elterült, és nem volt hajlandó megmoccanni. Elegem van az egészből, nyögte, és elhatározta, hogy soha többé semmilyen kalandba nem fog belevágni, mert ha ilyenek a kalandok, akkor köszöni szépen, nem kér belőlük. A fájó bokáját masszírozta. Kificamodott?, kérdezte aggódva Éva, és leguggolt mellé, hogy jobban megvizsgálja. Lehet, mondta Máté, akinek nem volt gyomra az öndiagnosztikához, még a horzsolásokra is csak nagy nekiveselkedéssel volt képes ránézni. Kicsit bedagadt, állapította meg Éva. Rá tudsz állni? Rá tudott, de sajgott. Visszaült. Az egész világ sajgott és örvénylett és ki volt csavarodva.
Gyere, már majdnem kiértünk, hazudta Éva. Nem, felelte dacosan Máté, és hanyatt feküdt a porban. Éva rángatta, hogy keljen fel, de nem mozdult. Meg fogunk halni, mondta Máté rezignáltan. Itt fogunk elenyészni, és megesznek a csigák meg a bogarak. Meg a vasorrú bábák, helyeselt Éva, és Máté halványan elmosolyodott. Itt maradsz velem meghalni?, kérdezte. Itt, mondta halkan Éva, lefeküdt Máté mellé a földre, és megfogta a kezét. Máté szeme megtelt könnyel, de szerencsére nem látta senki. Jobb lenne azért élni, tette hozzá Éva. Letelepednénk itt, építenénk egy mézeskalács-házikót, te nappal fát vágnál az erdőben, hazaküldenéd hozzám a kóbor gyerekeket, én pedig megsütném őket vacsorára. – Te Baba Yaga, mosolygott Máté.
– Álljunk fel.
– Megmondtam, hogy nem állok fel – morgott Máté. – Egyáltalán ki mondta ezt?
– Onnan jött. – Mutatott Éva a fák felé, amerről most mozgolódás hallatszott. Meresztették a szemüket, és mintha halvány tűzlobogást láttak volna a bozótból kiszűrődni. Máténak rögtön visszatért az ereje, felkászálódtak, és a hangok felé osontak.
– Testvéreim, csendesedjünk el – mondta az iménti hang.
Ahogy közelebb értek, egy tenyérnyi kis tisztás bontakozott ki előttük, rajta fáklyákkal és műanyag székekkel, a székeken emberekkel, az embereken pedig csuhákkal. Talán húszan vagy huszonöten lehettek. Lassanként lecsillapodtak. A székek előtt egy pulpitus állt, a pulpitus előtt pedig egy köpcös alak, akinek kivételesen szép csuhája volt, sujtásokkal és hímzésekkel. Az arcát csuklya takarta, de Máté szinte látni vélte a pödrött bajuszt.
– A konferencia esti szekcióját ezennel megnyitom. – Állt nem sokkal távolabb egy másik csuklyás, aki erre a vezényszóra megkondított egy kisebb kolompot. A gyülekezet helyet foglalt. – Üdvöz legyetek, testvérek – mondta ünnepélyesen. – Mint tudjátok, testvériségünk legfőbb és legszentebb célja, hogy keressük a lét legvégső értelmét. – Legvégső értelmét, visszhangozta mormolva a kolompos.
Máté elképedve nézte a jelenetet, Éva pedig valahonnan előhalászta a füzetét, és jegyzetelni kezdett. Hát mégis igaz, suttogta Máté, létezik a Társaság! Testvériség, igazította helyre Éva. Az ugyanaz, vont vállat Máté.
A díszes csuhájú alak, akiről Máté magában eldöntötte, hogy ő a mester, most a kolomposhoz fordult.
– Kolléga úr, akarom mondani, testvérem, olvassa fel az egyes számú litániát.
A kolléga úr, illetve testvér meghajolt, majd az emelvényhez lépett, és fellapozott egy nagy, fekete könyvet. Megköszörülte a torkát. Első rész, első szakasz, első fejezet, kilencedik vers. Monoton hangon, szinte énekelve olvasta, mint egy varázsigét, egy elfeledett, táltosi, ősmagyar nyelven. Sercegtek és szikráztak a szavak, mint a rózsaszínre sült pörc. Dasz zájende, desszen analűze cur aufgábe stét, zind vir jé zelbszt. Dasz zájn dízesz zájenden iszt jé májnesz. Im zájn dízesz zájenden ferhelt zih dízesz zelbszt cu zájnem zájn.
– Cu zájnem zájn! – mondta rá kórusban a sokaság.
Folytatta: Dasz dázájn bestimt zih alsz zájendesz ausz ájner mőglihkájt, dí esz iszt und in zájnem zájn irgendví ferstét.
– In zájnem zájn! – felelt a kar.
– Kérjük a Legfőbb Létezőt, hogy hagyjon minden létezőt a létbe felbukkanni – szavalta a felolvasó, majd összecsukta a könyvet, meghajolt, és visszaadta a színpadot a mesternek, aki felemelte a jobb kezét, mint aki áldást készül osztani.
– Testvéreim – szólt a mester –, régóta gyötör bennünket a tudományos közeg elnyomása, és kényszerít minket arra, hogy szent diszciplínánknak az éj leple alatt áldozzunk. Nem telik el úgy nap, hogy ne tennénk fel a létező létére irányuló kérdést – többen helyeseltek. – És a világ világiságára irányuló kérdést – valamivel kevesebben bólogattak. – És a kérdésre kérdésességére irányuló kérdést – csönd. – S mi a válasz? – néhányan kérdezték, hogy na, mi? – Semmi, testvérek! A Legfőbb Létező: hallgat – kisebb zúgolódás támadt. – Hallgat, bennünket pedig magunkra hagy a lét létiességében leledzeni és az idő időiségében idődzeni. A Legfőbb Létező: nincs! – erre valaki halkan felsikkantott –, és ebben a nincsiességben nemvanódik, nemléte pedig a mi létezésünk hiányának az alapja.
– Na, azért ne túlozzunk – nyekeregte valaki.
– Úgy érti a kolléga úr – testvér, helyesbítettek többen is –, azaz a testvér úr, hogy a jelenvalólét egzisztenciája nem a jelenvalólét egy faktikus eszményén alapul? – Kérdezte a közönségből egy megtermett úr, akinek kilógott a szakálla a csuklya alól.
A mester ezen egy pillanatra elgondolkodott.
– Úgy is értem, meg nem is – felelte végül. – Attól függően, mit jelent a kérdés.
– A kérdés nem is lehetne világosabb!
A mester vitatta a kérdés világosságát, hozzátéve, hogy a fakticitás eszményisége az egzisztenciális jelenvalólét immanens felbukkanásában leli lényegét. A szakállas ezen felháborodott, mondván, hogy a fakticitásnak nincs eszményisége, és többen bekiabáltak, hogy de van, de nincs, de van.
Máté és Éva közben azt találgatták, ki lehet ez a titokzatos mester. Máté szerint a bajuszos professzor volt, aki aznap délelőtt, a konferencia szünetében olyan vehemensen ecsetelte a hermeneutika fontosságát. A többi testvért még nem sikerült azonosítaniuk, bár sejtették, hogy ők is konferenciavendégek. Azon is tanakodtak, hogy vajon milyen nyelven van a szent szöveg, mit jelenthet, ki a szerzője, de képtelenek voltak megállapítani, milyen eredetű lehet. Máté szerint ógörög volt, Éva ellenben úgy vélte, hogy egy ősi, etelközi protougor nyelvjárás, amire Máté javasolta, hogy talán a kettő ugyanaz. De, és ez volt a fő kérdés: vajon a misztikus Befejezhetetlen volt-e? Éva szerint az nem lehetett, mert akkor már mind megbolondultak volna, Máté pedig csak bólogatott, hogy épp ezt mondja ő is. Végül azonban megegyeztek, hogy ez csak valami kísérőszöveg, afféle zsoltár vagy mise, apokrif irat, és ezért nem sújtott még le rájuk a Legfőbb Létező nagy villámokkal és logikai paradoxonokkal.
És mit jelenthetett az inzáj-nemzáj? Máté törte a fejét, hol hallotta már ezt a varázsszót, ami egyértelműen rokona volt az irgum-burgumnak, a hókuszpókusznak és az abrakadabrának. Talán arab közvetítéssel került a középkori latinba, eredetileg pedig akkád vagy arámi lehetett. Lehet, hogy a Befejezhetetlen szövege régebbi, mint sejtették?
– Ne feledjük, testvéreim – folytatta a mester –, hogy a Legfőbb Testvér szavaival élve: a világ világlik és az idő idődzik. Kezdjük meg tehát leendő testvéreink testvérré avatását és a testvériségbe való betestvériesítését – erre páran éljeneztek. – A novíciusokat ezennel kérem, álljanak sorba a katedránál, hogy átessenek a beavatás szent és titkos szertartásán, valamint részesüljenek a tudásban, amely évezredek óta testvérről testvérre száll.
Akárcsak a bárányhimlő, mormolta Máté, de Éva nem nevetett, Éva ugyanis nem volt ott. Máté ereiben megfagyott a vér, kereste, hová tűnt, aztán megpillantotta, amint a fák között oson, akár egy nindzsa, és egészen a nézőtér mögé lopózik. Látta most, hogy a székek mögött használatlan csuhák fekszenek egy halomban, és Éva ezeket cserkészi. El is érte a halmot, és egy macska árnyékának könnyedségével elvett belőle kettőt, majd észrevétlenül visszaosont a fák közé. Máté közben a szája szélét rágta, és a homlokáról folyt a víz.
Vedd ezt fel, suttogta Éva, amint visszaért, és ő már bele is bújt a fekete köntösbe, és a fejére húzta a csuklyát. Máté már lemondott a tiltakozásról, csak magában latolgatta, hova vezet vajon ez – semmi jóhoz, az biztos. A legkevesebb, hogy lefülelik őket, talán el is kapják, megkötözik és máglyán elégetik mint eretnekeket, ki tudja, mire képesek ezek az elvetemült esztétika- és filozófiaprofesszorok. A fák között a tisztás ellenkező oldalához mentek, ahol a leendő testvérek gyülekeztek, heten vagy nyolcan, a pulpitustól balra. Megvárták, hogy a mester intsen, hogy jöjjenek, és a kavarodásban – mert mind egyszerre indultak, és össze-vissza hemzsegtek –, valami csoda folytán, talán a Legfőbb Létező akaratából, sikerült feltűnés nélkül közéjük vegyülniük.
– Egyesével, leendő testvérek, csak szépen, egyesével – feddte őket a mester, és az ifjoncok elrendeződtek. – Leendő testvérem, lépj elő, és olvass fel a szent könyvből a szertartásrend szerint – mutatott a mester az elsőre a sorban, az pedig meghajolt, a pulpitushoz lépett, és kinyitotta a fekete könyvet. Éva nyújtózkodott, hogy meglássa, mi van a címlapjára írva, de túl messze volt.
– Cufór zájendesz in zájnem zájn bestimmen müsszen – kezdte kántálni az újonc, egy talán húszéves fiú, ahogy az előbb a kolompostól hallotta, és a szemüvegét igazgatta a csuklya alatt.
– Nem ebből a szent könyvből, a másikból – csóválta a fejét a mester.
– Bocsánat – mondta riadtan a fiú, és ügyetlenül keresgélt, majd végül megtalálta a másik könyvet, ami még vastagabb és még feketébb volt. – Dasz ájdenglihe – ájgentlihe, javította ki a mester – bocsánat, ájtenlihe szubjekt desz spílesz iszt niht der spíler, zondern dasz spíl zelbszt.
– Dasz spíl zelbszt – zengte a kórus.
A mester vezényelt a karjával, hogy elég lesz az olvasásból, haladni kell, idődzik az idő, és magához intette a leendő testvért. Különböző kérdéseket intézett hozzá, hogy hajlandó-e létét a létiességnek szentelni, hogy aláveti-e magát a kérdés örök keresésének, megfogadja-e, hogy sosem árulja el a rendet és a szent célt, a Legfőbb Létező őt úgy segélje. Megfogadta.
– Üdvözöllek, testvérem – mondta meghatottan a mester, és egy bonyolult mozdulatsorral megrázta az újdonsült rendtag kezét. – Most pedig menj innen, mert többen vagytok, mint gondoltam, és még rengeteg a dolgunk.
A második újonccal is minden ugyanígy történt: olvasott a nagy könyvből, megígérte, amit csak kellett, és kezet fogott a mesterrel. Most Máté került sorra, és igencsak izzadt, mert biztosra vette, hogy nem ismeri ezeket a szkíta rúnákat vagy sumér ékírást, amin a szent szöveg íródhatott, és a titkos kézfogást sem tudta két látás után megtanulni.
– Gyerünk, fiam, ne vacakolj sokáig – mondta szigorúan a mester.
Odalépett az állványhoz, és a könyvre nézett. Elkerekedtek a szemei. Egyszerre mindent megértett, és még jobban eluralta a félelem, mert lehetetlen volt Évát lelepleződés nélkül figyelmeztetni.
– Olvasd, leendő testvérem, olvasd.
– Dasz ge… – kezdte Máté – gespílte… spíl… iszt… esz… dasz durk – durhj, helyesbített a mester – durhj zájne darszt… darsztell… darsztellung – stellung! – dén cúsauer an… andré…
– Anrédet – fejezte be a mester. – Ennél rosszabb olvasást még életemben nem hallottam. Mindegy, azért jó lesz. Állj ide. Így. Nos, hajlandó vagy-e létedet a létezésnek alárendelni, és szolgálni a Legfőbb Létezőt és a létre irányuló kérdést?
Mátét még sosem kérdezte senki, hogy alá akarja-e rendelni magát valaminek, többnyire kérdés nélkül mindenfélének alárendelték. Tudta ugyan, hogy egyrészt ő csak tetteti mindezt, és ez a testvériség már eleve csupa tettetés, ezért nem is volt bűntudata, mégis mintha ez a sok álca és színjáték nem számított volna, sőt éppen ettől volt igazi a dolog – a rítus maga volt a valóság, még ha komolytalan is, és független volt a résztvevők akaratától.
– Az vagyok – mondta rekedten, és érezte, hogy ezzel eldőlt a dolog, ő ezennel már a szent célt szolgálja, bármi legyen is az, ha akarja, ha nem.
– Üdvözöllek, testvérem, mondta unottan a mester, és a kézfogásra se nagyon figyelt oda, úgyhogy nem vette észre, hogy Máté teljesen rosszul csinálja, örült, hogy eggyel kevesebben állnak a sorban. – Menj, foglalj helyet.
Máté szédülve leült a többiek mellé, és hallotta, hogy mögötte méltatlankodva sustorognak, hogy ki engedett ide ilyen dilettánsokat. A következő ifjonc is átesett a keresztségen, aztán még egy, még egy, és már csak egyvalaki volt Éva előtt, aztán az is elkészült, Máté pedig rettegve várta, mi lesz, túlélik-e ezt valaha.
– Testvérem, olvass a szent könyvből – utasította a mester.
Éva a könyvhöz lépett, felemelte, mintha jobban akarná látni, majd mély hangon megszólalt – Nem. – Tessék?, kérdezte a mester, mint aki azt hiszi, nagyothall. – Nem olvasok ebből a szarból – közölte Éva tárgyilagosan, és többen hőbörögtek. – Ez az állítólagos szent könyv: egy hülyeség. – A közönség most egy emberként felhördült, csak egyvalaki nyekeregte, hogy azért ne essünk túlzásba.
Máté a fejét fogta, és tehetetlenül nézte, mit művel Éva. Már majdnem túl voltak rajta, erre ő úgy dönt, hogy jelenetet rendez. Ki érti ezt?
– Azonnal magyarázd meg, hogy érted ezt a blaszfémiát, leendő testvérem.
– Úgy értem – kezdte Éva, és levette a fejéről a csuklyát. A hatás roppant drámai volt, jajgatás és szitkozódás tört ki. Eretnekség!, harsogta a mester. Egy nő, egy nő!, kiabáltak többen, csak egy lány, mondta valaki, az ugyanaz, mondta egy másik, boszorkány, sipította egy harmadik. – Úgy értem, ahogy mondom. Ez – megrázta a könyvet – nem a Bef… – Máté most hadonászni kezdett, hogy ne mondja tovább, nem érti az egészet, de sajnos mondta, hogy – …ejezhetetlen. Ez egy zagyvaság. Maguk pedig mind gyagyák!
– Mi az isten haragja az a befejezhetetlen? – kiabált magából kikelve a mester, aki dühében még a Legfőbb Létezőről is megfeledkezett.
Éva hirtelen elsápadt, mert számára is derengeni kezdett valami. A könyv borítójára nézett, és elolvasta a címet. – Ajjaj – mondta halkan. Egy másodpercig csönd volt.
– Elfogni! – recsegte az egyik csuhás, a székéből ingatagon felállva Éva felé kezdett csoszogni, és a botjával hadonászott. – Máglyára vele! – rikácsolta. Kitört a felfordulás, és Mátét eddig az ájulás kerülgette, de most egyszerre kizökkent a görcsös révületből, Évához sietett, és ő is lehúzta a fejéről a csuklyát, hogy lásson valamit. Egymást mellett álltak a porondon, az átkok kereszttüzében.
– Vissza, testvéreim – kiáltotta Máté. Felkapta a másik könyvet, és kardként hadonászott vele. – Mi az, hát te véded?, fenyegette valaki. Hogy kerülsz ide, ki a konzulensed, kérdezték többen is, mert nem volt ismerős senkinek. A Máté az, szólt hátulról egy hang. Kicsoda?, kérdezték többen. Mindegy, felelte az előbbi. Imposztor! Szélhámos! Sarlatán! – fröcsögött az egyre közelebb férkőző tömeg. Ki-ki felkapott egy fáklyát, széket vagy egyéb fegyvert, és mérgesen rázta.
Máté és Éva megfogták egymás kezét, és bátran menekülni kezdtek. (Ez egy másik titkos társaság, magyarázta Máté futás közben. Rájöttem, zihálta Éva. Meg fogunk halni, nyögte Máté, Éva pedig biztosította, hogy dehogyis fognak meghalni.) A bőszült sokaság üldözőbe vette őket, és különböző tárgyakat hajigált feléjük. Máténak eszébe jutott, hogy ez már másodszor történik velük.
– Testvéreim, nyugalom – teljes volt a nyugtalanság. – Ne essünk kétségbe! – A mester kétségbeesetten toporzékolt. – Dasz folle und ehte lében cu néren und cu fűren bringt ájne berúigung in dasz dázájn!
Mátéék teljes erőből futottak az erdőbe, eldobták a szent könyveket (az egyik fejbe talált valakit, aki ettől megvilágosodott), és csak rohantak, próbálva nem elesni. Máté bokája pokolian fájt. Pár perc után zihálva megálltak, és hátranéztek, követik-e még őket. Nem követték. Bölcsészek voltak ezek, nem atléták, aminek Máté örült, ugyanis ő is bölcsész volt, nem atléta, és alig kapott levegőt. Lerogytak az avarba; pihegtek.
– Ezek nem az Infiniciánusok voltak – zihálta Máté.
– Hanem még annál is rosszabbak!
Nevettek.
– Túl sok manapság a titkos társaság – bosszankodott Máté –, az ember nem is tudja, melyikhez csatlakozzon… – És most eszébe jutott, hogy úristen, hiszen ő be lett avatva ebbe a bizonyos hermeneuta Testvériségbe, és életét a létnek vagy minek ajánlotta.
Éva vigasztalta, hogy az nem olyan nagy ügy, mert eddig is létezett. Máté ebben nem volt biztos, de nem volt ereje vitatkozni, csak lemondón sóhajtott. Megint a sötétben voltak, a nyirkos, puha erdei talajon, a fák közt, sehol egy ösvény, és a Testvériség is talán még kereste őket. Tényleg rossz vége lett, konstatálta Máté. Fél kettő volt, még sehol a reggel. Mellette Éva reszketni kezdett. Eszébe jutott, hogy még rajta van a szerzetesi csuha, levetette, és betakarta vele Évát.
Előbb-utóbb megtaláljuk, vacogta Éva. Az ösvényt? Nem hiszem. Nem, a Befejezhetetlent. Honnan tudod? Csak úgy tudom, mondta Éva, és közelebb evickélt Mátéhoz. Ez egy új, ismeretlen Éva volt, tűnődött Máté: egy elesett, kimerült, babonás Éva; de őt is legalább annyira szerette, mint a dzsungelharcos Évát, a titkosügynök Évát és a reformátor Évát. Nézte, ahogy a szemében sodródik a vézna holdfény, és a haját simogatta, hogy kiszedje belőle a faleveleket, azt a fekete, mesebeli, túlvilági haját. Majd talán most fogunk meghalni, vetette föl. Éva oldalra fordult, és csókolni kezdte. Hányszor mondjam, lehelte, miközben Mátét is betakarta a csuhával, és kioldotta az övét, hogy nem fogunk meghalni.
.
(A borítófotó a szerző személyes archívumából való.)