Valami, ami visszaadhatatlan

A Spotlight Tom McCarthy színész-rendező ötödik nagyjátékfilmje. Eddigi négy filmjéből három vígjáték vagy kvázi vígjáték (Az állomásfőnök, Győzzünk már!, A cipőbűvölő), eddigi egyetlen filmdrámájáért (A látogató ) Richard Jenkist Osar-díjra jelölték, mint legjobb főszereplőt. Rendezései a történetmesélésről szólnak. Nem a method-acting híve (lásd AIDS-es, túlsúlyos, zilált külsejű, nyers májfogyasztó, jeges patakban fürdő karakterek hiánya), mégis a színészvezetés az egyik erőssége. Lássuk miért.
Boston városának egyik legnagyobb szerkesztőségébe új főszerkesztő érkezik (Liev Schreiber). Azt kéri a szerkesztőségben működő Spotlight névre keresztelt oknyomozó újságírócsoporttól, hogy foglalkozzanak az általa érdekesnek talált üggyel: egy gyermeket molesztáló pappal. A nyomozás során gyorsan kiderül: több kisebb cikk is készült az elmúlt években az anyaggal kapcsolatban, a bántalmazottak csoportját vezető férfit azonban senki nem akarta eddig komolyan venni. Miután kiderül, hogy az egyház több ügyvéddel együtt évek óta próbálja eltusolni a hasonló ügyeket, az újságírók megpróbálják kideríteni, mennyi pap lehet érintett Bostonban. A becslések során kiszámolt adat egy félelmetesen nagy szám.

A sajtótörténet talán legnagyobb egyházi-molesztálás botrányát kiváltó cikksorozat 2002-ben jelent meg. Erről az időszakról mesél a film. A közelmúltról filmet készíteni, egyrészt hálás feladat, mert lehetőség nyílik a történések szereplőivel való konzultációra, és ahogyan a kortárs életrajzi dukomentumfilmek esetében, rengeteg a hiteles fotó, felvétel, anyag. Nem csak a karakterábrázolásban, a látvány hiteles kialakításában is sokat segít a kor és „túlélői”. Másfelől hálátlan feladat, hiszen az alkotó kezét köti a „friss élmény” velejárója, az emlékezet. Az alkotói szabadság a történet alakítása szempontjából, mondhatni korlátozott.
Tom McCarthy filmjének nagy erénye a (látszólagos) hitelesség. A pontos díszletek és a konzultáció megteszi hatását: hús-vér, nem-színészi karaktereket látunk, a szóösszetétel legnemesebb értelmében. Mark Ruffalo játéka olyan finomságokkal árnyalt, ami csak az igazán tapasztalt, „nagy-öreg” színészek érdeme: brilliánsan lavírozik a furcsa, kissé aszociális különc és a hiperaktív szuperriporter között. Karaktere nem szellemileg vagy szociálisan sérült, nem szélsőséges, mégis egyedi, nem olyan, mint a többiek, járásában, gesztusaiban, beszéd módjában, egyszerűen csak – más. Finomságával és emberségével szélsőséges külső, illetve szemilyéségbeli jegyek nélkül választja le őt az általa az emlult években játszott magányos, függő-alkat, sokszor agresszív férfi-karakterekről. Ez a finoman árnyalt játék jellemzi Liev Schreibert is, akit jóformán akció- és képregényfilmek többé-kevésbé negatív karaktereként ismerünk. Új főszerkesztőként a szakmájában jártas, szerkesztőségből szerkesztőségbe sodródó, folyton beilleszkedőfélben lévő főnök az ő megformálásában nem tündököl, egyszerűen csak él.

A fent említett két színész összetett (alig észrevehető) finomságokkal tűzdelt játékához rendeli mellé a rendező Michael Keaton és Rachel McAdams karaktereit. Keaton játéka visszatérés a pályára: a Birdman néhol ripacs filmszínésze (melyben önmagát alakítva ugyanazzal a gesztustárral dolgozik, amivel az elmult negyven évben) után egy pontosan megformált, emberi hibákkal teletűzdelt karaktert ábrázol, önmagához képest ‒ jólesően ‒ kevésbé harsányan. Rachel McAdams a True Detective-ben hozott rendőrnő lehalkított karakterét jeleníti meg, ami róla ugyan semmi újat nem mesél el, viszont pontosan illeszkedik a neki kiosztott szerepre.
A színészek hitelesen, életszerűen ábrázolnak, ami pontos színészvezetést feltételez. Ez az összjáték alátámasztja a film koncepcióját, miszerint nem szélsőséges karakterekről (mégcsak nem is egy különlegesen szélsőséges nyomozásról), hanem egy szélsőséges eredményről mesél.
A történet a hatalmi játszmákat ábrázolja egy nem-gazdasági intézmény körül. Nem a hitről vagy a hit szükségességéről mesél egy mélyen vallásos közösségben, hanem arról, hogy mi az ára az eltusolásnak, illetve a nem megfelelő büntetés kiszabásának, hiszen azok a papok, akiket ahelyett, hogy (nemhogy lecsuknának) eltávolítanának a hivatalukból, csupán áthelyeznek, újból elkövetik az molesztálást. Ezzel mélyen vallásos emberektől vesznek el valami olyat, ami visszaadhatatlan.

Elgondolkodtató, hogy a szexuálpsychológia a mai napig nem tud pontos számot mondani a pedofíliára hajlamos felnőttek eloszlásáról a társadalomban. A becslések szerint a népesség kevesebb, mint 5 %-át érinti. A film szerint a papok 6 %-a lehet érintett molesztálási ügyekben, Ferenc pápa szerint ez a valóságban 2 %. Egy magyarországi napilap online cikke szerint itthon 2200 felszentelt pap van, tehát a 2 %-ot véve alapul már 44 molesztálási ügybe keveredett papról kellett volna hallanunk itthon (már amennyiben a magyar papok nem különlegesebbek az átlagnál). 2005 és 2010 között azonban csak három esetben emeltek vádat, ami azért lehet, mert a vádemeléshez itthon vagy fényképes bizonyíték vagy három tanú (vajon ezek lehetnek kiskorúak, akik végignézik az egészet?) egybefüggő vallomása szükséges. Feloldásként Lars von Trier Nimfonámiását kell idéznünk, aki azt mondja: a pedofiliára hajlamos emberek 5 %-a (figyeljünk, ez az 5 % 5 %-a, tehát a népesség 0,25 %-a) követi el a bűnt, és rengetegen vannak, akik ellen tudnak állni a kísértésnek. A legerősebb ösztönünk a testi vágy, nehéz lehet ellenálni a kísértésnek és közben viselni a belső szégyent egy életen át. Pedig a pedofilok túlnyomó többsége így él, amiért elismerést érdemelnének.

Az alkotóknak a film végén talán annyi róható fel, hogy a végkifejlet után nem mesélnek a jövőről. Hogy mi történt azóta, hogy mi történt a pedofil papok ügyében az elmult tizenöt évben, nem derül ki. A film végi cinikus felirat arról tájékoztat, hogy a bostoni püspök lemondott, áthelyezték a Vatikánba. A térségi intézkedések, a Vatikáni kitagadások és az a tény, hogy a filmben említett papot a börtönben megölték nem kerültek ki a film végére. Csupán egy lista a molesztálásban érintett városokról a világon. Ezzel azt kommunikálja a film, hogy ez egy világméretű probléma, ami a Vatikánig gyűrűzik. Az újságban közölt cikkekről beszél, a hatásukról nem. Az amúgy a tényekre hagyatkozó alkotás ezen a ponton vállalja a didaktikusság veszélyét. De megbocsátunk. Egy ilyen film után egy, az érzelmeinkhez irányított hollywoodi „felirat-táblázás” sem veheti el az élményünket.

(Spotlight; rendezte: Tom McCarthy; írta: Josh Singer, Tom McCarthy; főszereplők: Mark Ruffalo, Michael Keaton, Rachel McAdams, Liev Schreiber, John Slattery, Brian d’Arcy James, Stanley Tucci; fényképezte: Masanobu Takayanagi; vágó: Tom McArdle; látványtervező: Stephen H. Carter; jelmeztervező: Wendy Chuck; zeneszerző: Howard Shore)