Még mindig itt téblábolok térdig gázolva a 70-es években. Mi volt, ami a zene birodalmába lökött? Nem pillanatnyi elhatározás volt, nem spekuláció. Jó erőterekből jöttem, jó erőterekbe. Nem kétség, sodródtam is, de angyalok kísérték utam. Megismertem a Kolindát, a Kalákát, a Gépfolklórt, Sebőt, Zolnay Pált, Szabó István, Jancsó filmjeit. Huszárik Szindbádja szíven ütött, s a Szerelem, az Amerikai anzix, a Teoréma, a Nagyítás, a Nyolc és fél, Bergman, Fancsikó és pinta, Egy családregény vége, Mészöly Miklós, Nagy László, Pilinszky. Inkább volt ez valamiféle megvilágosodás. Észrevétlen beavatáson estem át, de az sem úgy esett, hogy felébredek a Lenin körút 63-ban, első albérletem heverőjén az 5. emeleten, és tudom a sorsomat, nem, inkább valamiféle érési folyamat zajlott bennem. De előreszaladtam, mert még itt állok Pannonhalmával, a diákévekkel, gregoriánnal, Kiliánnal, Brúnóval, kedves tanáraimmal, gimis szerelmeimmel, Pampival és Roskával a hátam mögött egy új világ kapujában. Körülnézni sem volt időm, mikor apám eltörte a lábát. Csúnyán, combhajlatig gipszben feküdt, s a friss érettségimmel nyomban munkába álltam. Nem volt más kereső a családban. A VIDUS-nál lettem kifutófiú. A cég víztisztítással, vízdúsítással foglalkozott. Nemes célok. Munkakönyvem a Tatabányai Szénbányászati Tröszt pecsétjét rejti. Csak zárójelben, a következő a Csepel Vas és Fémművek Híradástechnikai Gépgyárának pecsétje, de erről később. Az irodák a Tulipános Házban, az egykori Bányatiszti Kaszinó épületében voltak, melynek nagy részét a pártbizottság uralta. A telephely húszpercnyi járásra feküdt egy dombtetőn. Itt folyt a kísérletezés, vegyizés, itt pulzált a sok hatalmas berendezés, keverőgépek, szivattyúk, kádak, tartályok, s hevert szanaszét a sok kiszuperált rozsdás roncs. Vascetek, monstrumok magasodtak és enyésztek esőben, fagyban. Egyszerre volt festői és zenei. Hihetetlen hányféle hangot hallattak. Néha csak a szél keltette belefúva a csövekbe, máskor a viharban hajladozó fák ágai ütögették a gamelán zenét. Hamar rákaptam, nyers faágakkal, filccel becsavart verőkkel ütögettem a kádak, üstök, hengerek, csövek oldalát. Lenyűgözött a látvány s az ezerhangú orkesztra. A monstrumok között kis házikó állt háromlábú vaskályhával, rezsóval, mint a Jancsi és Juliskában. Egy öregembernek látszó kortalan vigéc, a barázdált arcú, savanykás dohányszagot árasztó Mózer bácsi pöfékelt benne, s cikóriakávét kortyolt többnyire hozzá. Ő volt az éjjeliőr, s a nappali is, szerintem haza se ment, itt lakott, néha körbejárta a telepet, ilyenkor telefonálhattam a kurblis telefonján szerelmemnek, Tablettának. Ez volt a munkahelyem, ide jártam nap, mint nap, hoztam- vittem a híreket, másra nemigen emlékszem, míg be nem hívtak katonának. Otthon este vertem a zongorát, klimpíroztam, ahogy apám nevezte, az ablakunk alatt a szomszéd gyerekek hallgatták. Vangi, a fekete görög lány volt, aki bekiabált a nyitott ablakon, és megtapsolt néha. Többnyire ugyanazt az olasz dalt kérte, a Nonoletát. Megvolt az első gitárom, s elvittem magammal a seregbe, és Pestre is. Az adott némi magabízást, elsőre felvettek a Kandóba, s úgy tűnt, villamosmérnök leszek. De a legnagyobb örömöt a város jelentette, „a város bevétele”. Nem nyugodtam. Verset írtam, festettem, komponáltam, minden filmet megnéztem a mozikban, kiállításokon lógtam, performanszokon, társakat kerestem a zenéhez. A Kandóban Sziszivel jöttem össze, a Toldi gimiben Szalai Petire találtam rá. Kitől volt a füles? Van egy srác, keménypapírhengerekre feszített hártyát ütöget, úgy képzeljem el, mint a befőttes üveget. Képzeletem nyomban előhívta a gyerekkori kamrát, a stelázsi polcokon sorakozó, celofánnal fedett, cukorspárgával körbetekert, nagymamám által eltett almakompótot, meggybefőttet, s ahogy a celofán befelé homorodó felszínét ujjbeggyel ütögetem. Kozma András tanított szitározni és bevezetett az indiai zenébe. Tablázott alapszinten, s szárnyai alá vette Petit. Bencze László bőgőssel zeneakadémista korában hozott össze a sors. Sok kiváló mester után a Zeneakadémián Pege Aladár növendéke lett. Jöttek az oboások, Juhász Endre legfőképp, Kálnai János kis időre, Boros Enikő szintén és Roskó Gábor. A C.S.Ö. munkásságából, érdekes módon, a Keppinger Karesz-féle felvétel maradt csak meg, amelyen ő fúj. A zuglói ház pincéjében próbáltunk, s felmásztunk egyszer a padlásra a lomok közé. Ónémet tükör, hajóláda, aknavetőgránát, repülőgép-indítómotor, biciklironcsok. Ezért bármit kérhetsz, mutatott rá egy rozsdás halomra. 1936-os Peugeot-váz volt. A Hiva Oa című grafikáját kaptam cserébe. A pinceajtón a C.S.Ö. felirat az ő kezenyomát őrzi. Ott egy kardbojt ihlette meg. A Paradicsom lett a cserealap. A képpel egy térben élek, mióta a kondukátor kivégzése utáni évben egy vándorkiállításon Párizst érintve bejárta Európát. Hogy Roskó világába – aki nem ismerné – némi bepillantást nyújtsak, megpróbálom leírni a látványt. A kép középterét uraló lúdfejű nő átszellemülten gesztikulálva magyaráz a tőle balra, hanyagul, zsebre vágott kézzel heverő macska-embernek. Távolabb gerelyvető nőalak fut rózsaszín ruhában, nyúlfejjel a nyakán. Az elhajítás pillanata rögzült. Ez volna a Paradicsom, az Éden. Közben C.S.Ö. klub indult a Józsefvárosi Pinceklubban, Sebestyén Sándor Oláh Miklós igazgatók idején. Nádor Kati az FMH körtermi sorozatában látott vendégül, Galló Vera és Bartos Zsóka az Egyetemi Színpadon, Budapest másik kult-helyén. Pezsegtünk, s megpezsdült körülöttünk az élet.