Ugyanezen idő tájt, mondhatnám véletlenül ismertem meg a vékony, sebhelyes arcú srácot. Petri György, mutatkozott be. Talán túlzás ez a srác, talán csak légies alkata, szétkapart pattanásai keltették a kamaszos tüneményt. Kőbányán, a Patakyban egy Gesamtkunst-est szereplői voltunk. Joláthy Attila és Haász István képei függtek a falakon. Szilágyi Attilával fiatal költők verseit énekeltük. Kiss Anna és Petri György voltak jelen. A párosításokat jóval később értettem meg. Petri gratulált a Már csak című szonettjének megzenésítéséhez. A többi nem tetszik, súgta. A többi nem az enyém, súgtam vissza, s ezen, mindketten felnevettünk. Eötvös utca 22. Két kerek ablak van a kapun – mondta az elváláskor. Irodalmi brigád alakult. Új srác került a csapatba, VGP. A Falk Miksában a Tokaji borozóban jöttünk össze. Ez a hárombetűs névrövidítés erősen dívott. FMH, SZTK, KGB, MGP, TGM, bár ő lehet, hogy később érkezett. Gátlásos, szemüveges gyerek volt, mint én, talán dadogott is. Nagy fekete SZTK-keretet viselt és állandóan lekapkodta a fejéről. Székely Bandi az öltözékével, állatorvosi diplomájával és színpadi maszkjaival a legvadabb hipszter volt közöttünk. Horváth Jancsi volt a párja, ő csellózott és éjszakák tetőfokán módszeresen szétrágott egy borospoharat. Sziszivel gitároztunk, mi voltunk a szelídebbek. Két dal maradt meg. A Leples bitang, amerikai beatköltők kötetéből, Ginsberg verse. „Csontjaimon csupasz hús…” Jancsi country-blues-os amcsi dalt írt rá. A másik Utassytól a Zúg Március. Ez közszájon forgott, mindenhol énekelték, a főiskolán szedtük fel, talán Dinnyés Jóskáé. A nagy télben Nagy- vagy Kiskőrösre „delegáltak” a főiskoláról, vagy Kecskemétre? Pipec volt az összekötő. Hallotta, esténként a pinceklubban verjük a gitárt. Mit énekeltek? Verseket. Az jó. Tél volt, térdig érő hó. Messzire volt a helyszín az állomástól. Jól kiizzadtunk és térdig vizesek lettünk. Valami KISZ Vezetőképző. Kit érdekelt? Játszottuk, amit akartunk. Volt benne még Petri, Pilinszky, Nagy László és a sajátok. Sikerünk volt, s a ráadások után tapadtak ránk a lányok. Meg se csókolhattuk őket, már raportra rendelt a párttitkár. Vastagon állt a füst az irodában. „Szó bennszakad, hang fennakad…” Ki a fasz@k vagytok ti Budapestről? Itt fertőzitek az ifjúságot a rothadó imperialista Amerika mocskával? Mi az, hogy, „Jól élek a szemetes kannákból.”, meg „kurválkodók az éjben”, meg „hashoz a has és térhez a térd”? Jegyezzétek meg, nálunk „kézhez a kéz és vállhoz a váll”! És mi az, hogy „Talpra Petőfi, sírodat rázom, szólj még egyszer a szabadságról”? Mi ez a nacionalista ömleny, és hogy „lopnak a bőség kosarából”? Kik lopnak? Na, takarodjatok haza, gizda matyók az első vonattal és örüljetek, ha ennyivel beérem!” Hajnal volt már, amikor térdig gázolva a szűz hóban értünk vissza az állomásra, s roskadtunk csuromvizesen a váróterem öntöttvas lábú monarchia-sárga padjaira.