Bokáig ért a hólé a magas szárú sötétkék hasított-bőr cipőmben, amikor VGP, aki elvárta magát így szólíttatni, kioldozta a cipőfűzőmet és a maga prémmel bélelt csizmáját húzta rám. A Széder-este rítusának bevezető gesztusait juttatta eszembe, a lábmosást, lábtörlést, az Utolsó vacsorát. Tegnap inget váltottunk, most lábbelit, érted? Nem bírom, ahogy cidrizel, különben is, mától testvérek vagyunk – mondta ellentmondást nem tűrőn. Edzettebb volt nálam, s én hagytam magam, annak okán, hogy a restiben elfogyasztott körömlakkszerű ital hamarabb leterített. Sziszi és Bandi vonatra szállt, hárman maradtunk. Amíg lógtak a vonatablakban, elkiabálták még: – Ki mondta? – Bohumil! – Hol mondta? – Az Aranytigrisben! – Mit mondott? A válasz a mozdony zajába veszett és tele lett a szemünk korommal. Vonzott a közeli Félegyháza, a szerelemváros, a MAPACAL vendéglő, a hosszúcombú álmatag patikus lány, akihez kijártam pár éve a templom mögötti kis utcába rövid-eltávval a laktanyából. Záróráig mulattunk, gönceink megszáradtak a vaskályha mellett. Azt mond meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk – dudorászta Jancsi a pultos lánynak féltérden, majd megevett egy poharat. Éjfélkor lehúzták a redőnyt, még kibújhattunk. A szecessziós városházától, végig az allén, a platánok alatt a vasútállomás fűtött várótereméig hosszú az út. Hogyan csináltad, faggattam, hogy nem vágta szét az üvegszilánk a nyelved? Apróra kell rágni, porrá zúzni az őrlőfogakkal. Egy illuzionistától tanultam. VGP vastag fekete keretes szemüvegét az orrnyerge alá csúsztatta. A hidegben meg-megremegett kezében a papírlap. Nekem meg azt mondd meg, mit mondott Bohumil az Aranytigrisben? Leheletének gőz felhőcskéi röpködtek ajkáról. Akadozva beszélt. „Reggel van, dél van, este van. Már nem hagyom el mocskos ólam. Belé hízok jó szorosan, csak bőrömmel rohad le rólam…” Üvöltöttük a végét. Bohumil azt mondta: „Közép-Európában jobb nem kijózanodni.” A váróteremben került elő a gitár. A Lee van Cleef-et egy indiántól tanultam. Tudod-e fiam, amit énekelsz? – ült közénk egy vasutasnak magát álcázó ember. Dőlt belőle a kommersz cseresznyepálinka szaga, ahogy kifújta a füstöt. Sűrűn barázdált arca volt, mint az Alföld vasútvonalainak térképe a feje fölött. A hosszúnyelű krampácsolóját a falnak támasztotta. Összenéztünk. „Hátat a falnak és megdögleni!”