Nyár volt. Pangott a Mozaik Műhely. A rózsalugasokkal teli pünkösdfürdői strandon kaptam kabinos állást. Valóban állni kellett, s a vendégek fogasra akasztott ruháit, cipőit átvenni s kiadni a távozáskor szerény borravaló ellenében. Mesebeli környezet, nem tolongtak, ki-kiülhettem a padra a kertésszel diskurálni, cigarettázni. Eltelt egy hét, s akkor sokalltam be, mikor szombat délután az igazgató – indultam volna haza – hipós flakonokat, nyeles kefét és slagot nyomott a kezembe, mossam már ki a nagymedencét, miután kifolyt belőle a víz. Sándor Pál filmje, a Herkulesfürdői emlék jár a fejemben, ha erre a korra gondolok. Éjfélre értem haza és többet nem láttuk egymást. Hazafelé a villamosmegállóban rám köszön egy fiú. Bambulunk kicsit. Kamaszkorban még az alkat, az arc gyorsan változik. Szerencsi Laci! Pannonhalmán voltunk barátok. Ő harmadikban lépett, a Jóskába igazolt át. Össze is vesztünk csúnyán a gimiben, azt hittem, ő köpött be. A monostor főkapuja előterében a gyümölcsöskert sarkánál állt egy büfé. A pultos lány, bár láthatta, zöldfülűek vagyunk, kiszolgálta a szeszeket. Hülye kis félreértés. Kibékültünk, de onnantól már repedezett volt a váza. Gyere fel hozzánk, kaptam egy szövegkönyvet, s már húzta is elő. Nálam volt a gitár. Lakásuk hátsó szegletébe vonultam, ő a nappaliban ült a zongorához. Fél óra múlva megmutattuk egymásnak a szüleményt. Úgy emlékszem, mindkettőnknek a másiké tetszett jobban. Jó volt az indulás, estére 4-5 dal. Így ment két hétig. Rockopera lázban égett a világ. Jézus Krisztus Szupersztár. Hair. Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Hevesi István neve állt a szövegkönyv címlapján. Környezetvédelem, erdő, oxigén. „Ne vágj ki minden fát!” Friss volt a téma, a földön hevert. Aztán szétfröccsentünk. Húsz évre rá a Nyitott Műhelyben egy bemutatkozás során megütötte a fülemet a név. Szó szót követ. Rákérdezek, írtál te valaha dalszövegeket? Netán egy operát egyetemista korodban? Volt valami, néz rám kérdőn, de nem emlékszem már. Erre énekelni kezdtem, ami eszembe jutott az általam komponált dalokból, „Eső, eső, eső csitítsd el a hallgatást…” Néz rám nagy szemekkel „A hajnalt már villamosok hozzák és boltok rácsa elé térdel a fény…” Megvan, kiáltja, ezeket én írtam, de a zenét Szerencsi Laci. Mondom, tévedés, én vagyok az elkövető, ő másokat írt, énekelek azokból is. Egy idő után kezdett csak hinni nekem, amikor az agyam megtáltosodva hozta a húsz évvel korábbi szövegeket. Négy-öt dal kellett, ami végül meggyőzte.