Alejandro González Iñárritu Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című munkájával jóval felülmúlja korábban készített filmjeit. Furcsa módon a recepten nem változtat: remek drámai színészek játszanak el egy szentimentális történetet egy (talán túlságosan is) gondosan megkomponált filmben. A Birdman talán csak abban különbözik, hogy a többivel ellentétben, ezúttal minden téren sikerült eltalálnia az arányokat. Az első, rögtön szembetűnő zseniális fogás a fényképezés: hitchcocki pontossággal megkomponált, egymásba vezetett beállítások, kis túlzással, mintha másfél órán keresztül egyetlen egy snittet látnánk. Ezáltal minden valós időben történik, szobáról szobára megyünk, érzelmeket követhetünk végig a megszületésük pillanatától egészen a kicsengésük végéig – Iñárritu megteremti a film terét, a vég nélküli, valós idejű színházat.
Remekre szabott, színpadi díszletek, a színházi folyosók és öltözők szűk, nyomasztó világa, a hozzá illő egyszerű jelmezek: a látványvilág a történetet és a fényképezést is segíti, tökéletes az összhatás. Ilyen a jó kohézió.
Riggan (Michael Keaton) kiszuperált filmcsillag. Valamikor ő játszotta el Birdmant is, három kasszasikert hozó filmben. Azóta a lánya (Emma Stone) felnőtt, a házassága tönkrement, nem vállal több szuperhősfilmet. A Broadway-en járunk. Riggan Raymond Carver Miről beszélünk, amikor szerelemről beszélünk? című regényének színpadi adaptációját készül bemutatni, amelyet nem csak hogy ő írt színpadra, de ő rendezi és játssza is a főszerepet. Fél a kritikusoktól, az anyagi és erkölcsi csődtől, a kezelhetetlen broadway-színésztől (Edward Norton).
Iñárritu olyan világot tár elénk, amit csak kevesen ismerünk ilyen mélyrehatóan. Szélsőségesen ábrázol, s habár tényleg kevesen tudjuk, mi zajlik valóban a színfalak mögött, nem csak hogy mindnyájan így képzeljük el a pletykalapokból, de tudni véljük, hogy ez az általános igazság, már-már klisé: a színházi embereknek rossz a házasságuk, nem tudják helyén kezelni az alkoholt, a szexualitást, az agressziót, túlkapásokba esnek, függetlenül attól, hogy a Moszkvai Balettben vagy egy alsósenkiházi művházban játszanak. A közhelyekben az a szép, hogy magas az igazságtartalmuk – ez is közhely, nem tudnánk megmondani hol is olvastuk először. A Birdman rendezőjének elhisszük, hogy ezek a túlzások bizony mind egyszerre megtörténnek/megtörténhetnek a színházban. Mert pontos és hiteles.
Riggan persze felismeri, hogy a történet, amit választott végigveszi az ő életének összes problémáját: a házasságtörés, a gyerekvállalás, a létigazolás problémaköreit. Ahogyan haladunk a történettel, Riggan is halad a darabbal. Látszólag hárítja a megválaszolandó kérdéseket, de önmagában dolgozik rajtuk, halad velünk a végkifejlet felé.
A film központi kérdése, hogy csinálhat-e színházat egy hollywoodi filmszínész ‒ ezzel máris feltárva az alapvetést, miszerint a színház „értékesebb” felület a filmnél. A rendező megmutatja nekünk, hogy egyértelműen igen. Iñárritu eddig nem látott kvalitásokat hoz ki a színészeiből. Michael Keaton és Emma Stone is egyértelműen szimbolikus választás: Keaton a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján egyet jelentett Hollywodban Batmannel, Stone pedig Pókember kedveseként lett világhírű az elmúlt években. Mindketten remek alakítást nyújtanak. Keaton testtudata, őrületének rengetek árnyalata, játékának mélysége maradandó alakítást jelent a filmtörténet számára. Emma Stone rutinosan játssza végig a közel tízperces „színházi” jeleneteket, miközben alig pár centire van tőle a kamera. Veszekedése Keatonnal, jelenléte, a vásznon is átütő „színpadi” energiái magasan ívelő pályát vetítenek elő számára.
Edward Norton (aki szintén belekóstolt a képregényfilmekbe, amikor a kétezres évek elején eljátszotta a Hihetetlen Hulk-ot) szakmája paródiája. Gond nélkül levetkőzik, de nem képes rendes szexuális életet élni, pontosan tudja a szövegét, de iszik a színpadon. Hármuk közül ő a „leggyakorlotabb” drámai színész, játékán nem lepődünk meg, természetes, mint a levegővétel.
Van valami a Birdmanben, ami a pop-filmekhez közelít, ha pop-filmeknek nevezzük azokat a filmeket, amelyek különleges, popkulturális szimbólumokkal, abszurd zene- és jelmezhasználattal, fényképezéssel és történetvezetéssel készülnek. Mégis, ha kívülről rátekintünk, azt látjuk, hogy egyetlen rádiószám, egyetlen súlytalan jelenet sem található benne; nem beszélve arról, hogy a történetvezetés mindvégig egységes, nem váltogatja a stílusokat miközben ábrázol. Több álomkép-szerű átkötés is található a filmben, de a rendező csak egy ponton engedi el a történetet a szürrealitásig: amikor Riggan kizárja magát a színházból, pont belefut egy díszzenekarba, egy tömegbe, akik végigfotózzák, mint valami fesztiválon. Sorsszerű esemény, már-már hihetetlen.
A filmzene találó, könnyed és maradandó: Antonio Sanchez dobol. A film kilencven százalékában az ő jazz dob játékát hallhatjuk. Felvezet, feszültséget generál és tart végig a filmben. A zene szorosan követi a képet, minden lépést és ajtónyitást lejelez, életre hív.
A Birdman egyik legnagyobb erőssége, hogy központi konfliktusa, amellett hogy elvont, egyszerre mélységesen emberi is. Riggan azzal küzd, hogy eldöntse magában, amit csinál, „normális”-e? Egyszerűen csak azt akarja, amit minden ember: hogy emlékezzenek rá, hogy szeressék. Az ő fejében van-e a hiba, hogy zavarja a gondolat, ami van, ha egy gépen zuhan le George Clooney-val, és róla senki sem fog megemlékezni?
Iñárritu egy banálisan egyszerű mondattal írja le az emberi kapcsolatok, az individuum megélésének leggyakoribb alapproblémáját, amikor Riggan feleségének szájából elhangzik a mondat: „Ezt csinálod mindig: összekevered a szeretetet a csodálattal” – ez az, amivel Riggan nem tud mit kezdeni, pedig ő is tudja, talán ez lehet minden bajnak a forrása.
A fő szimbólum Ikarosz, a madárember. Kísérti Riggant, nem tud szabadulni a fejében folyton megszólaló hangtól. Úgy érzi különleges dolgokra képes, ahogyan Ikarosz is. A film kulcsjelenetében az utcai szemétről felkelve Birdmanként repül be a színházba, hogy megmutassa, mi mindenre képes.
Miután a színpadon arconlövi magát, érdekes módon már senki sem kérdezi, miért tette, hogy lehetett ilyen, mégis mit képzelt. Csupán várják, hogy meggyógyuljon, hogy le tudja venni arcáról a Madárember maszkjához hasonlító gézkötést. Miután Riggan leveszi a kötést, nem hallgat többet Ikaroszra, csak kimászik az ablakon és elrepül.
Iñárritu derűlátó. Igazságot szolgáltat. Mint amikor Keaton kirángatja Nortont a szoláriumból, összeverekednek, és Norton onnantól megtalálja a helyét a társulatban. De ugyanígy a többi szálon is: a kis színésznőnek (Naomi Watts) nem kell tovább élnie a híres színésszel, befuthat a Broadway-en. A híres színész akár át is lépheti a korlátait, ha mégis mer nyitni mások felé. Riggannek nem kell belehalnia egy fejlövésbe. A legkeményebb kritikust is meg lehet szelídíteni. De emellett több kérdést is feltesz nekünk: Meg kell-e szabadulnia Riggannek Ikarosztól, hogy boldogan élhessen? Kell-e Ikarosszá válnia? Hallgatnunk kell-e az álmainkra? Megszabadulunk vagy megőrülünk, ha igen? Ezekre már a rendező már nem ad választ. Hiába nézzük újra meg újra, hiába kérdezzük, ő bölcsen hallgat. Ahogyan az egy nagy rendezőhöz illik is.
(Birdman: Or (The Unexpected Virtue of Ignorance); rendezte: Alejandro González Inárritu; írta: Alejandro González Inárritu, Nicolás Giacobone, Armando Bo; főszereplők: Michael Keaton, Emma Stone, Edward Norton, Naomi Watts, Andrea Riseborough, Zach Galifianakis; fényképezte: Emmanuel Lubezki; vágó: Douglas Crise; látványtervező: Kevin Thompson; jelmeztervező: Albert Wolsky; zeneszerző: Antonio Sanchez)
Szabó Márton István
Discussion about this post