Hölgyeim és uraim, tisztelt jelenlévők!
Beszélgetéseink olykor félreértésen alapulnak. Amikor Uri felhívott, és megkért, tartsak egy kis bevezetőt az itt kiállított új művekről, azt válaszoltam, nem tudok képekről beszélni, és különben is, Földényi Laci előtt nem akarom égetni magam. „Ő nem lesz jelen”, vágott közbe Uri. „De a képekről akkor sem tudok beszélni”. „Nem is kell, azokat látják a jelenlévők. Beszélj kettőnkről.” „Arról, hogy ismerkedtünk meg?”, kérdeztem. „Igen, meg hogy mi történt azóta.” Ebben maradtunk.
Lett egy álmatlan éjszakám, amely alatt többek között arra is rájöttem, hogy Uri igencsak kegyesen bánt velem, amikor meghagyott a tévedésemben, hisz ő a „kettőnk” alatt nyilván a két kiállító művészre, Klimó Károlyra és Uri Asafra gondolt. Hajnali háromkor ez a tőmondat ötlött fel bennem: meghívás teljességre. Hm. Vajon miért jutott eszembe ez a két szó, ami ráadásul elég homályos értelmű? Magam sem tudom, megpróbálok választ találni rá, miközben azért tartom magam az Urival kötött eredeti megállapodáshoz, mely szerint itt nekem egyes egyedül az a feladatom, hogy előadjam, hol, mikor, milyen körülmények között találkoztam vele, illetve Klimó Károllyal, mert azért később ezt is tisztáztuk.
Klimó Károllyal a Jövőkép című Ernst Múzeum-beli csoportos kiállításon ismerkedtem meg személyesen jó húsz éve. A megnyitó után odajött hozzám, és elkezdtünk beszélgetni, úgy, mintha már évek óta dialógusban állnánk egymással. Az ezt követő hetekben sokat voltam a képeivel. Műveit nézve arra a következtetésre jutottam, hogy az absztrakt festészet nem egyszerűen lemond a figurális ábrázolásról és ezzel a számára lehetséges egész megragadásáról, hanem jelentés nélküli jelrendszert és benne világot teremtve megpróbál választ adni létünk-létezésünk legalapvetőbb kérdéseire, anélkül, hogy megoldásai bármire is direkt módon felhasználhatók volnának. Azt is le kellett szögeznem magamban, hogy a gondolkodás mindig is absztrakción alapult. Klimó képein mindig egy intenzív gondolkodásfolyamat érzékiesített lenyomataival találkozunk, nekünk, nézőknek kell a végletekig redukált jeleket a szín-és forma együttesekből értelemmé visszafejtenünk, ami természetesen mindenkiben másképp játszódik le, van, akiben élményként csapódik le, van, akiben logikai hieroglifaként sejlik fel, és van, akinél…. Nem folytatom, a lehetőségek számtalanok.
Uri Asaf munkáival először majd tíz évvel ezelőtt találkoztam az Izraeli Kulturális Intézetben. Miután megnéztem az anyagot, leültem egy székre, hogy továbbra is a képek közelében maradjak. Ha egy kiállításon fontosak a művek, vagy akár csak egyetlen mű, akkor a közelükben szoktam maradni, hogy azok, úgymond céltalanul beszélhessenek hozzám a saját nyelv nélküli nyelvükön. Egyszer csak belépett a terembe Uri, megszólított, és úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha már évek óta dialógusban állnánk egymással. Uri egyszer valahol ezt írta: „Azt hallgatom legszívesebben, aki valamilyen kezdetnél bábáskodik…” Ezt a bizonyos bábáskodást látom a képein megvalósulni. Egy furcsa, kettős világ határmezsgyéjén jönnek létre művei, egy olyan területen, ahol a szó elválik az érzéstől, a gondolat a jelentéstől, az ösztön a megismerő akarattól – mindez alatt a művész hagyja, hogy szellemével összenőtt kezét a pillanat diktálta impulzusok irányítsák. Gomolygás és feszültség, a gondolatot megelőző sejtések vibrációi.
Volt egyszer egy költő, aki egy alkalommal arról fantáziált, hogy egy nyelvnélküli nyelvet kéne létrehozni, amely túllép a zenei nyelv közvetlenségén is.
Klimó Károly és Uri Asaf képeit nézve fel-felsejlik bennem e nyelv létrejövésének-létrejöttének tényleges eshetősége.
Itt vagyunk Klimó Károly műtermében. Az itt látható művek születésének csendjében. Abban a csendben, melynek egy része a művekbe transzponálódott. Abban a csendben, amely a képek létrejötte alatti gondolkodást is őrzi, a jelentésnélküli jelentéssé összesűrűsödött vonalban, a feket/sárga színben, a fenyegető szorongásban. A szorongás nem csak tehetetlen vergődés, nem csak félelem a nem-tudjuk-miért-vagyunk-olyanok-amilyek megválthatatlanságától, hanem valami új létrejöttét megelőző stáció és állapot is, amely most, vagy később elnyeri értelmét. A festészetben az értelem nem logosz/bölcseleti alapú, hanem érzet és észlelet egymásba oldottsága; ez az értelem nem kérdez, mert tudja, ő az, ami, viseli amiségét, semmiségét, semmi voltát.
Urinál sem a megszokott értelemben használt értelmet látjuk, hanem egy összetett észlelet- és érzékiség tobzódást, ami különben Klimó munkáiról is elmondható. Klimó sötét tónusú, fenyegető, végletekig redukált világával szemben mediterrán könnyűséget, légiességet, sőt, életörömet is sugároznak e képek. Különös, hogy egy olyan ember, aki a szüntelen emlékezés áramlatából nem tud és nem is akar kikerülni, aki a Történelem borzalmait személyes valóságként éli meg, így lát. Urinál a kép néha kimozdul a figurativitás felé, amolyan mintha-figurativitás lesz. A káosz, mint rendezőelv viszont mindkét művész számára kiindulópont.
Uri Asaf és Klimó Károly a maguk személyességükben és közvetlenségükben olyan szellemiséget közvetítenek, amilyenre rendkívül nagy szükségünk van. Hálásnak kell lennünk azért, hogy itt lehetünk a művek megszületésének helyén, abban a képekhez tartozó, egyszerre táguló és szűkülő térerőben, melynek valós kiterjedését e két művész belső tereinek tágassága adja. A hála mellett örvendezünk is, hogy a 87 éves Klimó Károly és a 81 éves Uri Asaf alkotóerejük teljében tovább dolgoznak. Köszönjük nekik, hogy itt lehetünk velük.
Barnás Ferenc
(Elhangzott Monostorapátiban Uri Asaf és Klimó Károly Nyár a Balatonfelvidéken c. kiállításán 2023. július 29-én.)
(A borítóképen Klimó Károly festményei láthatók.)