Reális és abszurd, drámai és humoros; a múlttól a jövőig, a zsákfalutól a szomszéd galaxisig terjedő körkép valamiről, amiben élünk. Elkészült Nyerges Gábor Ádám első novelláskötete, a Vasgyúrók, már csak arra vár, hogy megjelenhessen. Ez azonban, mivel a Prae Kiadó idén nem részesült állami támogatásban, csak olvasói előrendelésekből finanszírozva valósulhat meg. A szerzővel – többek között – írói módszerről, karakterekről és világképekről beszélgettünk, de szóba került az is, hogy miért érdemes az irodalmi élet jelenlegi helyzetében igazi vasgyúrónak lenni. Dénes Gergő interjúja.
Legfrissebb prózaköteted, a Vasgyúrók tizenegy év munkáját öleli fel. Ez idő alatt már eleve egy adott koncepció szerint dolgoztál, vagy csak később merült fel benned a gondolat, hogy bizonyos novelláid jól megférnének egymás mellett egy kötetben?
Eleinte, még pályámat kezdő novellistaként, persze, nagyon vágytam egy kötetre. Leginkább, azt hiszem, azért, hogy a sorban megjelenő versesköteteim, majd az időközben megjelent két regényem mellett láthatóvá váljon az olvasóknak, hogy ez a műfaj is fontos a számomra. Ez viszont még nem adott elegendő létjogosultságot egy ilyen kötet összeállításához, így ez az elképzelés viszonylag gyorsan le is került a napirendemről. Aztán 2017–18 körül támadt egy tiszavirágéletű ötletem: nevezetesen egy hangulatában, stílusában is egységes novellásköteté (Emberi mulasztás munkacímmel). Ebből a koncepcióból végül három mű született, köztük a mostani kötet címadója, a Vasgyúrók című darab. Innentől viszont újra foglalkoztatni kezdett a hosszabb-rövidebb prózaműveim összegyűjtése, és már újra egy majdani kötet szempontjából nézegettem az időközben megírt novellákat, olyanformán, ahogyan az a versesköteteimmel is gyakran megesik. Tehát még nem igazán sejtve, hogy ezek a hangulatukban, témájukban, stílusukban és szcenírozásukban igencsak különböző, sokféle írások majd pontosan hogyan állhatnak össze egyazon koncepció darabjaivá, de mégis sejtve, hogy valamiért és valahogyan igenis összetartoznak. Csak éppen ezt a miértet és hogyant kellett megtalálnom.
A Vasgyúrók egymástól elkülönülő novellák sokszínű gyűjteménye. Éppen úgy olvashatunk korunk átlagemberéről, fiatalokról és idősekről, házaspárokról, szerelmesekről, minisztériumi dolgozókról és újságírókról, mint első világháborús katonákról, űrutazó politikusokról, mesebeli tündérről, huszadik századi magyar grófról és kommunista mozgalmárokról. Az elbeszélés – akár egyes szám első, akár egyes szám harmadik személyű – figyelemre méltó hitelességgel ábrázolja ezeknek a karaktereknek a gondolatait, érzéseit, szójárását, társadalmi, illetve anyagi hátterét. Mi segített abban, hogy sikerüljön átélhetően megidézni akár a lövészárok világát, akár az elszegényedő nemes kúriáját vagy a kormánypárti hírportál szerkesztőségét? Hogyan gyűjtöttél mintákat a szereplőidhez? Tudatosan kerested az olyan személyeket, akiknek a vonásai esetleg felhasználhatók egy-egy, már kigondolt karaktered élethűbbé tételéhez; vagy épp fordítva, a novellák hősei a már meglévő tapasztalataidból formálódtak meg? Esetleg is-is?
Kicsit, vagy talán nagyon is olyan ez, mint amikor a bűvésztől kérdezik a trükkjei receptjeit. Legalábbis annyiban, hogy ezek az akár időben, akár térben, akár a társadalmi valóságban az enyémtől távolabbi világokba kalandozó szövegek nyilvánvalóan illúzió (kevésbé fennkölten: szemfényvesztés) termékei. Ha nem lóg ki a lóláb, tehát a szerző nem vét hibákat, viszonylagos otthonosság látszatát keltve mozog e teremtett világaiban, önmagában még nem elég. Szerintem a kulcsfontosságú mozzanat az az egyébként közhelyes felismerés, hogy ezek a teremtett alakok is, pont, mint mi, egytől egyig gyarló, emberi lények, s mint ilyenek, kellő (írói) empátiával, megközelíthetők. Hogy hogyan épül ki körülöttük, akár a múltban, akár a fikciós jövőben, általam első kézből nem megtapasztalt élethelyzetekben, a saját, külön bejáratú, novellányi világuk? Barkácsolgatva, azt hiszem. Ahogy nemrég épp Gerőcs Péter kollégám írta egy helyütt, hogy az író, szemléletében, afféle hoarder, aki mindenféle vicek-vacak („történeti”) csetreszt elrakosgat, azzal, hogy talán jó lesz még valamire. Nagy részük, persze, teljesen haszontalan, de előre nem tudhatjuk, melyik bizonyul majd felesleges és melyik kulcsfontosságú darabnak. Ezek a „darabok”, „csetreszek”, a legkülönfélébbek lehetnek, emlékek, anekdoták, megfigyelésszilánkok: valaki testtartása, hanghordozása, egy falfelület is az utcán – és akkor még jön mindaz a kulturális morzsalék, amit olvasunk, filmen, színpadon látunk. Az alkotói szem ezeket látszólag ártatlanul, naiv érdeklődéssel szemléli, de a háttérben, azt hiszem, folyamatosan fénymásol, rögzít és valami végtelen raktárhelységbe dobálja. Aztán, amikor ott állunk az ihletettnek remélt ötlettel, mondván, ez a történet (ezért-azért-amazért) a századelőn, az űrben, mesevilágban, külföldön, itt-ott és ekkor-amakkor kéne játszódjon, ehhez a fejbéli lomraktárhoz fordulunk, és mint az egyszeri fusibarkács, körbenézünk végtelen kacatjaink közt. A végeredményen pedig, jó esetben, már nem látszik a tákolmányt összetartó szigszalag nyoma.
A témánál maradva: amikor elbeszélőként olyasvalakinek a szemszögébe kellett helyezkedned, akinek a háttere jelentősen eltér a tiédtől – gondolok itt például a vidéki szomszédra, a kormányhű újságíróra és különösképpen a női figurákra –, nem tartottál tőle, hogy az ábrázolásból kimarad valami lényeges, pusztán azért, mert neked nincs ahhoz közvetlen hozzáférésed?
Ettől nem lehet nem tartani – csak bízni lehet benne, hogy az imént is emlegetett, empatikus közelítés szavatol az átéltségért. Miközben ezek a figurák nyilvánvalóan nem az én alteregóim, egy sincs köztük, akinek semmi köze ne lenne hozzám, még akkor sem, ha semmilyen vonást vagy jellemzőt nem is „örökölt” tőlem – a sorsukat, írás közben, megéltem magam is. Ez azonban még mindig túl misztikusan hangzik. Arról nem is szólva, hogy az a fajta hitelesség, amiről kérdezel, azért nem csupán a lelki érzékenységen múlik. Biztos vagyok benne, hogy bőven akadhat (akár a könyv olvasói közt is) olyan vidéki szomszéd, kormányhű újságíró, nő – vagy indiánosdit játszó kiskamasz, szerelembe eső középkorú, tűzkárt elszenvedett áldozat, tévés, nyugdíjas, nemesi család sarja, sorozatgyilkos satöbbi, aki úgy érezheti, hogy amit olvasott, egyáltalán nem tükrözi az ő személyes megélését adott vonatkozásban. Azonban nem is ez a célom, elvégre, bármiféle identitáskategóriához vagy társadalmi csoporthoz tartozunk, az a mód, ahogyan ehhez viszonyulunk, ahogyan reflektálunk rá, amilyen személyes életutat megélünk, mindenki esetében egyedi és különböző, rendkívül sokféle lehet. Miközben én pedig tudatosan igyekszem kerülni a túlságosan sztereotipizáló ábrázolást. Az olvasó, tehát, lehet, nem pont a saját társadalmi csoportjához közelebb álló karakterekhez kerül majd közel, én is a legkülönfélébb (hátterű és helyzetű) fikciós alakokat szoktam, ilyen-olyan vonásaik miatt velem rokonlelkűnek érezni. Ha pedig nem tudok egy-egy szereplővel azonosulni, az sem zavar (sőt!), végtére is ki szeretné csupán többé-kevésbé őrá hasonlító ismerősökkel berendezni az életét? Hát még a fantáziáját? A hitelesség kérdése, számomra, tehát nem annyira azon múlik, hogy magamhoz mérve kipipálgatom a hasonlóság mértékét, hanem hogy az a másik, az a valamilyen mértékig idegen, valamilyen mértékig lelkileg talán hasonszőrű szereplő, mennyiben képzelhető el, mennyiben ismerhető meg úgy, mint igazi, valóságos, hús-vér másik ember? Ha az olvasó tud hozzájuk érzelmileg viszonyulni, ha egy-egy elbeszélés korlátozott idejére afféle személyes ismerőseikké válhatnak a szereplőim, hasonlóan jó olvasásélményben lehet részük, mint amilyeneket magam is mindig keresek.
Az Új Forrás Online-on is olvasható Jóvátétel című novelládban két világ találkozik a gróf és a kommunista munkás személyében. A naiv nemes – nem sejtvén, hogy mit is jelent ez rá nézve – egészen fogékony a baloldali ideákra. A proletár is elfogadja őt, barátság szövődik köztük. Ebből persze bonyodalom adódik; hőseink végül magukban maradnak a két oldal nevetségessé vált képviselői között. Bár a cselekmény a huszadik században játszódik, jól érzem, hogy a történelmi érdeklődés helyett inkább a jelenkori helyzet indított a megírására?
Jól, azt hiszem. Bár nem vagyok biztos benne, hogy ez így pontos. Amennyi analógia tételezhető a jelen életünk és a novellában megrajzolt századelő közt, annyi (fontos) különbség is említhető volna. Az azonban biztos, hogy pusztán a történelmi érdeklődés, az eufemisztikusan „boldog békeidőknek” elkeresztelt időszak számomra egyébként ténylegesen izgalmas közege önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy ez a történet mocorogni kezdjen bennem. Az alapötlet volt inkább fontos. Az pedig legalább két eredővel is bír, egyébként egyik sem a történelmi múltból jön. Adott volt egy, hogy is mondjam, az én szememben mindig valahogy „elvarázsolt grófszerűen” feltűnő ismerősöm (az én novellám Alphonse grófjának személyisége egyébként nem igazán emlékeztet rá), aki jelentős anyagi jólétben, létbiztonságban élve szenvedett folyvást, lelki okokból, magányosságából kifolyólag. Ez, ha onnan nézzük, baráti szemmel és együtérzéssel, igen szomorú, ha viszont amonnan, hogy, ahogy közhelyesen is mondani szokás, „Afrikában pedig milliók éheznek”, valahol megmosolyogtató, irigylésreméltón bárgyú problémának tűnhet. Másrészt egyszer részem volt egy (szakmai alapú, de baráti hangú) beszélgetésben, egy távoli, nálam fiatalabb nőismerőssel, aki egy ponton, felfedvén, hogy maga „amúgy” anarchista kommunista, engem is szeretettel invitált mindenféle erdei elvonulásokban, anarchista kibucszimulációkban, ilyen-olyan komolysági fokon szervezett kommunákban hozzájuk csatlakozni. Igyekezvén nem elröhögni magam az elképzelésen, ahogyan, mint csetlő-botló, lúdtalpas, igencsak városi gyerek, az erdő közepén gerillásdit játszom velük, udvariasan visszautasítottam a kedves ajánlatot (még pár, egyre lelkesebb beszervezési kísérletre válaszul, még párszor egymás után), azonban ez az évekkel korábban megesett, furcsa eset, már csak annak ugyancsak mulattató (kávéházi) szcenírozása miatt is, elraktározódott bennem, majd önálló életet kezdett élni. Mi lenne, ha valaki, ugyanilyen helyzetben, udvarlási szándékkal ült volna annál az asztalnál? És ha az a valaki, mit ad isten, a társadalmi elithez tartozna? Mi lenne, ha valakiben erősebb lenne a társtalálás igénye, mint az osztálytudata? Hát még ha közben meg is tetszene neki az egyenlőségalapú szemlélet? Valahonnan innen indult ki ez a történet a fejemben, de viszonylag korán áttevődött a századelőre, legyen hát benne egy igazi arisztokrata, az eszme pedig, amellyel szembetalálkozik, még ne legyen rémes és szégyenletes diktatúrák által elhasznált, lejáratott szlogen, hanem valami még relatíve újszerű, progresszív, izgalmas gondolat. Így épülgetett bennem, évek alatt csiszolódva, ez a kissé bohózat- vagy pesti viccszerű, részben pedig a mai romantikus vígjátékokra hajazó alapszituáció, melyben „regényes” véletlenek folytán talál egymásra két olyan személy, akik, feltehetően, egyébként soha nem elegyedhetnének ilyen beszélgetésekbe. Mint minden viccnek, ennek is van (de legalábbis lehet) komolyabban vehető vetülete, ha elgondolkozunk rajta, mennyiben határoz meg és predesztinál a társadalmi helyzetünk, osztálytudatunk. Vagy például felvetheti a társadalmi privilégiumok (nem tagadom, sajnos ma is jócskán aktuális) kérdését, netán elgondolkodtathat az identitásrejtés és önazonosság igen bonyolult és összetett problematikájával kapcsolatban is. A főszereplőm, ez a bizonyos naiv és kissé pipogya Alphonse gróf kapcsán még ugyancsak nagyon érdekesnek találtam azzal is eljátszani, hogy „egyébként” ne találhatná-e szépnek és vonzónak az anyagi és jogi egyenlőség eszményét. (Kiváltképp addig, amíg nem gondol bele mélyebben, hogy mindez az ő személyes és társadalmi érdekeire milyen hatással lenne.)
A Vasgyúrókban több olyan novella is helyet kapott, amelyben egyértelmű aktuálpolitikai utalásokat találhatunk. Hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsem: a Kékül című szövegben az eltérő pártszimpátiájuk miatt feszülnek egymásnak a piacon a nyugdíjas nénik; az Álmodik a magyar egy népi-nemzeti űrállam vízióját vetíti elénk szatirikusan; A kelet Pamplonájában pedig futótűzként terjed a (rém)hír, hogy maga Soros György készül személyes tiszteletét tenni egy eldugott zsákfaluban. Ezek önmagukban fanyar humorú, kritikus írások, a köteten belül viszont többletfunkciójuk is van: részévé válnak egy, a világ különféle aspektusait megjelenítő körképnek. Álnaivan kérdezem: úgy látod, valóban ennyire szerves és ilyen kesernyés meghatározója a politika a közérzetünknek?
Ez, sajnos, nem is kérdés. Olyannyira nem az, hogy miközben a tágabb értelemben vett közélet (tehát: „közös dolgaink”), szűkebben pedig: (napi) politika kérdései és ügyei, mióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak, alkotóként, eleinte, igyekeztem minél kevesebbet beengedni ezekből a dilemmákból és problémákból, a valóság ezen szegmenséből a műveimbe, Ez, utólag, megmosolyogtatóan naivan hathat, de annyiból mégis volt értelme, hogy pályakezdő éveimben ezekkel a témákkal nemigen lett volna esélyem olyan árnyaltsági szinten foglalkozni, ahogyan érdemes lehet. Tehát, hogy a „politika” (akár tágabb, akár szűkebb értelmében) ne olcsó, hatásvadász aktualizálás, „izgalmas körítés” legyen a szövegben, hanem a mindennapi életünket átszövő és meghatározó, lényeges aspektusként jelenhessen meg, hiszen az is. Ettől még, legalábbis a köznapi értelemben, nem az összes novella „politikus”, nem is kell annak lenniük. Korábbi dilemmám épp abban állt, hogy ne szépirodalmi eszközökkel „felcicomázott” publicisztikát írjak, s ezt most sem akarnám. A hozzáállásom abban változott (lassan és fokozatosan), hogy nem magát a (mint mondani szokás megannyi családi asztalnál: „alantas” vagy „mocskos”) politika témáját, jelenlétét, jelenségszerűségét kerülöm az írásaimban – ellenkezőleg, minden indokolt esetben beengedem –, hanem a hangsúly, a fókusz válik fontossá. Vagy, pontosabban, ennek a honnan szemlélése. Ezeknek a daraboknak, a Soros-elbeszélésnek, a nemzeti űrprogram fiktív jövőjét elképzelőnek és társaiknak, nem egyes politikai kérdések a fő tárgyai, hanem az, amit a politika mindennapi gyakorlata, illetve e gyakorlat konkrét következményei velünk, egyszeri emberekkel művelnek. Elvégre az a mindennapi világ, amit egyrészt a politikusok teremtenek „nekünk” (igazából: körénk), másrészt pedig, ez által befolyásolt, alakított egyénekként mi magunk is magunknak, válik azzá a közeggé, amiben – több-kevesebb otthonossággal, ha tetszik, ha nem – mindannyian élünk. Az pedig, ahogyan ez a politikai működés minket is (át)alakít, a reflexeinket, a gesztusainkat, egymáshoz való viszonyunkat, a pszichénket, éppen ezt a világot rendezi be (vagy át) annak autentikus lakosságával. Hétköznapi emberekkel, akik mindeközben szerelembe esnek, boltba, postára járnak, gyereket nevelnek – vagy akár az intergalaktikus magyar űrállam örökös és mindenható kormányzójaként regnálnak.
Bár sokfélék, egyvalami közös a vasgyúróidban: kerüljenek akármilyen nehéz helyzetbe, érje őket bármilyen baj, sőt tragédia, vesznek egy mély levegőt, összeszorítják a fogukat, és folytatják. Ez a szívósság vajon különleges jellemzője a szereplőidnek? Vagy épp fordítva? Úgy érzed, sokan vannak így? Hogy az a csendes, mégis kitartó optimizmus, amely áthatja a kötet sorait, egyfajta általános életösztön?
No igen, ez az a közös pont, amire még korábban utaltam: amit olyan sokáig kerestem és aminek megtalálása elkezdte egymáshoz közelebb terelni ezeket az első ránézésre nagyon is különböző írásokat. Ez azonban nem kizárólag az én szerzői leleményem. Édesanyám, Nádra Valéria, aki elsőrangú kritikus, esztéta volt, minden még életében született írásom első és leginkább értő, szigorú (személyes és szakmai) olvasója is volt egyúttal. Ő szúrta ki ezt a jó esetben, a kötet olvasása után már evidensnek ható, de első ránézésre igen ravaszul rejtőzködő közös vonást. A könyvet az ő emlékének ajánlottam, a címét pedig az ő javaslatának köszönhetem. A magam leleménye mindebben annyi, hogy nyilván nem lehetett volna megtalálni a prózáimban ezt a bizonyos közös nevezőt, a vasgyúró szereplők folytonos fel-felbukkanását, ha (szinte tudtomon kívül, akaratlanul is) ne foglalkoztatott volna annyira, a legkülönfélébb műveimben ez a jelenség vagy vonás. Hogy mennyire általánosítható? Jó kérdés, de nem feltétlenül jól megválaszolható. Merthogy, amennyiben általánosítható, könnyen valamiféle nemzetkarakterologizálás felől nézvést lehetne az. Ez azonban elvezetne ahhoz a logikai vesztőhelyhez, ahova nem szeretném betessékelni ezt a beszélgetést: nevezetesen, hogy a nemzetkarakterológia, mint a legtöbb fajta általánosítás, nagyrészt kártékonyan leegyszerűsítő, miközben nem is feltétlenül megkerülhető vagy teljesen alaptalan. Mindehhez rögtön hozzá kell tennem, hogy alapvető és fontos fenntartásokkal (is) kezelendő, a neki kijáró (részemről legalábbis) eleve adott ellenérzések mellett. Ebben a konkrét esetben, például, a „vasgyúróság”, a „jég hátán is megélni képesség”, korántsem csak Magyarországon vagy a kelet-európai régióban jellemző – azonban rendre nem a legszerencsésebb, gazdagabb és felhőtlenebb történetű nemzetek és kultúrák sajátja. Ilyesformán érthető és valamelyest releváns: ha egy adott társadalomban, kultúrában, országban a balsors nem csupán régen, hanem generációkon keresztül tépi a legtöbbeket, az, természetesen, kitermel reflexeket, megküzdési, alkalmazkodási, viszonyulási stratégiákat (és ezek generációkon át való továbbörökítését). Például azt a számomra igen szimpatikus hozzáállást is, melynek eredményeképp az ember képessé válhat a legnehezebb helyzetekben is elszámolni háromig, nagy levegőt venni és újrakezdeni – akár a teljes életét is. Ehhez nem csupán nagy lelkierő és elszánás, hanem borzasztó, szerencsétlen és kártékony körülmények is szükségesek. Magyarországon ez utóbbiakból bőven jut elég, messze túl sok is. Előbbi pedig (tudniillik, lelkierő és elszánás) – ha már csendes optimizmust emlegettél – valahol hihetetlen, de talán még mindig nem fogyott el belőlünk teljesen.
Feltételezem, a tizenegy év alatt születtek olyan prózaműveid is, amelyek végül nem kaptak helyet a Vasgyúrókban. Nehezen engedted el ezeket a szövegeket? Esetleg épp ellenkezőleg: könnyedén beláttad, hogy nem illenek a koncepcióba, nem is annyira sajnálva így a kihagyásukat? Vagy talán az ilyenek már elve be se kerültek a kötettervedbe?
Vegyesen. Komolyan billegő szöveg alig akadt, ahol volt is bennem némi bizonytalanság, a szerkesztőm megerősítése meggyőzött arról, hogy mindegyik bekerült írásnak megvan a létjogosultsága a kötetben szerepléshez. A korábban folyóiratokban publikált, de a kötetből kimaradó novellák nagyobb része régebbről, egészen kezdő időszakomból származik, amikor nagy büszkeség és fontos visszajelzés volt egyik-másik korai darabom leközlése, de mai szemmel újraolvasva őket vagy a színvonaluk nem ütötte meg a kötet darabjaitól elvárt szintet, vagy a koncepcióba nem passzoltak igazán. Egy-két olyan is akadt, ami így is, úgy is szóba jöhetett volna, viszont – fonák módon épp a koncepció miatt – redundáns érzetet keltett volna a beválogatásuk. Maradtak ki azért frissebben született művek is, például a kötet összeállítása után nem sokkal született és tavaly az ÉSben közölt Kötetlen alkalmak című A Schmiegel-skála és a Megrendítő episztemológiai kételyek mellett már gyengébb utánérzésnek hatott volna szerintem. Ahogyan egy másik majdnem beválogatott darab, a 2010-es évek elején, a Műútban megjelent, Seggfejek című tárca a könyv szociálisan érzékenyebb darabjainak hatását gyengítette volna az által, ahogyan (mai ízlésem szerint túl direkten, kissé szájbarágósan) beszél (fonák módon, mint a végére kiderül, egy galamb elbeszélő nézőpontjából) a hajléktalanság és állami szegényüldözés kérdéseiről. Ezek a döntések viszonylag könnyen, egyértelműen születtek, maga a szövegrostálás tehát viszonylag gyorsan, magától értetődően ment, azonban a darabok elrendezése, arányosság, sokszínűség és koherencia, belső összefüggések és számos további szempont mentén, több mint egy évnyi, idegzsibbasztó munkával járt.
Mesélnél egy kicsit arról, hogy miként állt össze a végleges kézirat? Milyen volt a szerkesztőddel, Benedek Annával, illetve a borítót tervező Tarcsay Zoltánnal való közös munka?
Sok mesélnivaló nincs, azonban nem diplomatikus hallgatásból, hanem ellenkezőleg: azért, mivel mindkettejükkel olyan összeszokottan dolgozunk együtt immáron évek óta, olyan pontosan értjük egymás észjárását, hogy mostanra már igen gördülékenyen dolgozunk közösen. Ez nem slendriánság, felszínesség vagy kapkodás eredménye. Anna immáron 2018 óta, mióta a Prae Kiadóhoz kerültek a műveim, egy kivételével mindegyik ottani könyvem szerkesztője, ha nem bízhatnék mindig éles szemű, szigorú szerkesztői tekintetében, még akár aggasztó is lehetne, hogy (mennyiségre) milyen kevés, azonban minden ilyen esetben fontos és megszívlelendő javaslattal segít egy-egy már jó, de még nem igazán kész kéziratomnak meglelni a legjobb formáját. Tarcsay Zolival pedig már több mint másfél évtizede nem csupán közeli jóbarátok vagyunk, hanem afféle irodalmi-művészeti testvérkapcsolatot ápolunk, számos ponton fonódott össze a pályánk, az Apokrif alapításától egymás műveinek kritikus olvasásán át odáig, hogy eddigi két könyvét (Norman Jope verseinek fordítását, illetve első regényét) én szerkeszthettem, míg ő a Vasgyúrókkal együtt immáron hat könyvem borítóját tervezte (összesen kilencből). Az utóbbi pár alkalommal különösen hatékonnyá csiszolódott a közös munka: az én rendkívül primitív (Microsoft Paintben készített!), de a koncepciót és a „jelleget” visszaadni szándékozó, vizuális vázlataim alapján, elképesztő esztétikai rekonstrukciós eljárással látja meg egyből, mire és hogyan gondolt a szerző, s hogy abból a digitális pacsmagolásból, amit én neki mutatni tudhatok, hogyan lehet izgalmas, igényes, szép és egyedi borítókat tervezni. Mikor rendszeresen emlegetem ehhez hasonló beszélgetések során, hogy milyen szerencsém van szellemi otthonommal, a Prae Kiadóval, az általuk biztosított alkotói szabadság és megbecsülés mellett a biztonság, a stabilitás manapság igen ritkuló erényét is igyekszem kiemelni. Ez azonban nem csupán egymás után következő műveim tervezhetőségét, sorozatos megjelentetése melletti elkötelezettségüket jelenti, hanem egyben azt is, hogy (és itt a tördelő, Molnár A. Aliz munkáját is ugyanolyan fontos emlegetnem) olyan szakemberekkel dolgozhatok folytatólagosan, könyvről könyvre, akikkel évek óta feltétlen szakmai bizalom kapcsol össze, jól összeszokott csapatot alkotunk, és tudom, ismerik, becsülik, szeretik az írásaimat. Ez pedig a végeredményben létrejövő könyvtárgyakon is meglátszik, kívül-belül, minden egyes alkalommal.
Ha jól tudom, a kiadód szorult anyagi helyzete miatt a kötet megjelenése olvasói előrendelésekhez kötött. Mit jelent ez pontosan? Hogyan vehet részt ebben az, aki szeretné már az idei Könyvhéten a kezébe venni a Vasgyúrók egy példányát?
Sajnálatos és méltatlan helyzet ez – de igyekszem rövidre fogni a panaszkodást, s amennyi teret mégis engedek neki, azt sem csupán a magam helyzete vagy az ebből rám is vetülő következmények miatt taglalom. A Prae Kiadó fennállása óta folyamatosan jelentet meg fontos és mind a közönség, mind a szakma által méltán elismert műveket. Az utóbbi időkben pedig folyamatosan, évről évre „emeli a tétet”, szerzőtábora ismert, elismert nevekkel bővül, portfóliója erős és egyedi kontúrokkal válik mind kivehetőbbé. Pont ebben az elmúlt pár évben, mióta magam is a szerzőjük lehetek, ez talán még kivehetőbben is láthatóbá vált: a Prae mind komolyabb és komolyabban is vett könyvműhellyé nőtte ki magát – nehezen felfogható hát, hogy teljes idei könyvkiadási programjukat, írd és mondd, nulla forint értékkel árazta be az állami kultúrfinanszírozás. Ezen lehet és kell is keseregni, mert pusztán tudomásul venni, rálegyinteni mint „papírformára”, a cinizmus és a beletörődés ragályos terjedésének újabb, végsőközeli fokozata lenne. Azonban a gyakorlatban többet ér, ha az érintettek (jelesül kiadó és szerzője), akár a kötetem nehéz helyzetekbe került vasgyúrói, megpróbálnak kezdeni is valamit a helyzettel, és – ha már így alakult – valami jót kihozni belőle. S bár még abszurd viccként is nehezen volna értelmezhető az úgynevezett szép- vagy magas irodalmat „piacként” elgondolni, úgy döntöttünk közösen, hogy ez a mostani helyzet lehetőségként is értelmezhető: ha a kultúrdöntnökök szerint nem érdemes a megjelentetésre, mégis ki más döntsön (ez esetben) a Vasgyúrók sorsáról, ha nem maguk a leendő, potenciális olvasók? Így, a kezükbe adva a döntést, a könyvet előrendelhetővé tette a Prae Kiadó. A kötet leendő bolti árán rendelhető meg, egészen április végéig – amennyiben kellő számú olvasó szavaz neki bizalmat és támogatja így, megjelenhet az Ünnepi Könyvhétre. Mivel egyedül a Prae webshopjából rendelhető meg (legyen ez – is – a reklám helye, innen: https://www.praekiado.hu/termek/vasgyurok/ ), ezzel a gesztussal az olvasó nem csupán ezt az egy kötetet, hanem egyben a kiadó folyamatos, zavartalan működését is támogathatja. Akinek pedig a kötet áránál valamivel nagyobb összeggel is módjában és szándékában áll támogatni őket, március 1-től egy úgynevezett közepes, illetve nagy támogatói csomagban is megrendelheti a Vasgyúrókat, természetesen, mindezért, a kötet mellé, kvázi „menüben” kérhető számos extra meglepetéssel (további könyvpéldányok, személyre szólóan dedikált verskézirat, házilag, általam rögzített hangoskönyv) összecsomagolva is, ízlése, érdeklődése szerint. Pontos rendelési adatokról most, a beszélgetés készültekor még nem tudok, de eddig meghatóan sok pozitív reakció jutott vissza hozzám. S bár legfőképp abban bízom, hogy a jövőben nem lesz újra ilyen megoldásokra szükség, a szolidaritásnak és megbecsülésnek az a mértéke, amivel eddig szembesültem, úgy a kiadó, mint az írásaim irányában, rendkívül sokat jelent. Eszmeileg és a gyakorlatban egyaránt.