Tobias Wolff
ELHAVAZVA
Közvetlenül karácsony előtt apám elvitt síelni a gleccserekhez. Meg kellett küzdenie a társaságomért, mert anyám még mindig haragudott rá, amiért legutóbbi látogatásakor becsempészett egy éjszakai bárba, hogy élőben hallhassak egy jazzfenomént. Kitartó volt. Szívére tett kézzel addig esküdözött, hogy majd nagyon vigyáz rám, és hazahoz a karácsonyi vacsorára, míg végül anyám megadta magát.
Karácsony napjának reggelén, amikor kijelentkeztünk a szállásunkról, havazni kezdett, és ez a hó annyira tökéletesnek látszott, hogy kedvünk támadt egy utolsó menetre. Több lett belőle, de apám nem törődött a nyugtalanságommal. A hó veszettül süvített, vakítóan kavargott köröttünk, és mi egyre csak síeltünk. Amikor a lift ismét felvitt minket a csúcsra, apám az órájára nézett, és azt mondta:
– Ajaj, ideje sietősre fognunk!
Akkor már nem láttam a pályát. Hiába meresztgettem volna a szemem. Szorosan apámra zárkóztam, követtem a mozdulatait, és valahogy lejutottam anélkül, hogy elszálltam volna egy szikláról. Aztán visszavittük a kölcsönléceket, és miközben apám hóláncot tett a sportkupéja kerekeire, én toporogva és a kesztyűs kezemet összeütögetve hazavágytam. A zöld abrosz, a magyalmintás tányérok, a gyújtatlan piros gyertyák – mind megjelent a szemem előtt.
Távozóban egy bisztró mellett haladtunk el.
– Nem ennél egy levest?” – kérdezte apám. Megráztam a fejem. – Nyugi, időben hazajuttatlak – mondta. – Oké-zsoké?
Azt kellett volna mondanom, oké-zsoké, de egy szót se szóltam.
A bekötőút fűrészbakokkal lezárt végénél leintett minket egy rendőr. Odajött hozzánk, és benézett apám leeresztett ablakán. Arca sápadt volt a hidegtől, szemöldökén, sapkája és gallérja szőrmeszegélyén hópelyhek ültek.
– Ne mondja – sóhajtotta apám.
Pedig a rendőr megmondta. Az utat lezárták. Lehet, hogy sikerül letakarítani. Lehet, hogy nem. A hóvihar mindenkit váratlanul ért. Kevés embert lehet mozgósítani. Karácsony napja van. Ez a helyzet.
Apám így szólt: – Nézze, tíz-tizenöt centi az egész. Nagyobb havon is átjutottam már ezzel az autóval.
A rendőr felegyenesedett. Az arcát már nem láttam, de hallottam, amit mondott: – Az út le van zárva.
Apám, kezét a fakormányon tartva, hüvelykujjával a lakkozást dörzsölgetve, hosszasan nézte az úttorlaszt. Úgy látszott, töpreng a jelentőségén. Aztán elköszönt a rendőrtől, és tüntetőleg öregurasan megfordult a kocsival. – Anyád ezt sose bocsátja meg nekem – mondta.
– Reggel rögtön el kellett volna indulnunk. – jegyeztem meg. – Baki-doki.
Csak akkor szólalt meg újra, mikor a bisztróban ülve a hamburgerünkre vártunk. – Sose bocsátja meg. Érted? Soha.
– Gyanítom – mondtam, noha nem volt mit gyanítani. Sose fogja megbocsátani neki.
– Ezt nem hagyhatom – jelentette ki. Aztán hozzám hajolt. – Megmondom neked, mit akarok. Azt akarom, hogy mi hárman újra együtt legyünk. Te is ezt akarod?
– Teljes mértékben.
Finoman megpaskolta az arcom. – Csak ennyit akartam hallani.
Miután befejeztük az étkezést, hátrament a bisztró nyilvános telefonjához, azután visszajött az asztalunkhoz. Gondoltam, anyámat hívta fel, de nem mondott semmit. Csak itta a kávéját, és nézte az üres utat az ablakon át. – Gyerünk már! – mordult fel egy idő után. Kicsit később ismét, ugyanígy. Egyik se nekem szólt. Amikor a rendőrautó villogó fényekkel elhúzott, felállt és a fizetni valót az asztalon lévő számlára tette. – Oké, akkor nyomás!
A szél elült. A hó függőlegesen, gyérebben és kisebb pelyhekben hullott. Elgurultunk a barikádig. – Húzd félre! – szólt apám. Ránéztem. – Mire vársz még?! – mondta. Kiszálltam, és félrehúztam az egyik fűrészbakot, majd visszatettem, miután áthajtott. Kinyitotta nekem az ajtót. – Mostantól cinkos vagy. Együtt fogunk bűnhődni – mondta, és sebességbe tette az autót. Aztán rám hunyorított, és hozzátette: – Csak tréfálok, fiam.
Az első hosszabb, egyenes szakaszon hátrafelé figyeltem, hátha követ minket a rendőrautó. A fűrészbakok a távolba vesztek. Aztán semmi egyéb nem volt, csak hó: hó az úton, hó a láncokról röpködve, hó a fákon, hó az égen, és hó a keréknyomunkkal. Amikor visszafordultam menetirányba, megdöbbentem. Már nem volt út előttünk. Apám szűz hóban tepert a sudár fák sorai között. És közben egy jazz-számot dudorászott. Éreztem, ahogy a hó az alvázat sikálja a talpam alatt. Hogy ne remegjen a kezem, a térdem közé szorítottam.
Apám jelentőségteljesen kijelentette: – Eszedbe ne jusson ezzel próbálkozni!
– Nem fogok.
– Most ezt mondod, de egyszer megkapod jogosítványt, és azt fogod hinni, minden menni fog. De te nem leszel képes erre. Ehhez – hogy is mondjam? – valami ösztönös érzék kell.
– Talán bennem is megvan.
– Nincs. Nagyon jó képességeid vannak, de ez nincs köztük. Csak azért mondom, mert nem szeretném, ha azt képzelnéd, hogy ez olyasmi, amire bárki képes. Én príma sofőr vagyok. Ami, tudod, nem erény. Csak egy tény, amellyel tisztában kell lenni. Persze a kisöreg benzinfalónak is jár a dicsőségből. Nem sok autó van, amelyikkel nekivágnék egy ilyen útnak. Fülelj csak!
Füleltem. Hallottam a láncok csapódását, az ablaktörlők vontatott súrlódását, a motor dorombolását. Tényleg dorombolt. A kisöreg benzinfaló majdnem új volt. Apám nem engedhette meg magának, és sokszor mondta, hogy eladja, mégse tette.
– Mit gondolsz, hova ment az a rendőr? – érdeklődtem.
– Nem fázol? – mondta, és átnyúlt, hogy jobban kinyissa előttem a fúvókát. Aztán kikapcsolta az ablaktörlőket. Már nem volt szükség rájuk. A felhők kivilágosodtak. Alig néhány hópehely szállingózott, a menetszelünk félrecsapta őket. Elhagytuk a fákat, és egy tágas mezőre értünk, amely egy darabig sík volt, aztán átment meredek lejtőbe. Két párhuzamos sorban, szabályos rendben, narancssárga jelzőkarók álltak. Apám közöttük nyomult előre, de széltében messzebb voltak egymástól annál, hogy elhiggyem, biztosan az utat jelölik. Apám ismét jazzt dúdolt, némi volánütögetéssel kísérve a dallamot.
– Oké, de akkor mik a jó képességeim?
– Ne fárassz! Egész nap sorolhatnám őket.
– Hűha! Mondj egyet!
– Nem nehéz. Mindig előre gondolkodsz.
Igaz. Mindig előre gondolkodtam. Az a fiú voltam, aki számozott fogasokon tartja a ruháit, hogy egyaránt sorra kerüljenek. Előre kifaggattam tanáraimat a dolgozatok beadási határidejéről, hogy hosszú távra tudjam beosztani az időmet. Előre gondolkodtam, és tudtam, hogy rendőrök fognak várni utunk végén, ha eljutunk oda. Amit nem tudtam, hogy apám addig magyaráz, érvel – épp csak karácsonyi dalra nem fakadt –, míg végül elengedik, időben hazavisz vacsorára, és újabb kis haladékot nyer, mielőtt anyám végleg szakít vele. Tudtam, hogy elcsípnek minket, és belenyugodtam. És talán ezért, elmúlt a szomorúságom, sőt elkezdtem élvezni a dolgot.
Miért ne? Regénybe illő volt. Mintha motorcsónakkal hasítanánk, csak jobb. Hajóval nem lehet völgymenetben repeszteni. És mindenestől nekünk szólt. A fák bundája, az érintetlen hótakaró, a megnyílt tejszínű távlatok. Itt-ott út, árkok, kerítések, karók jeleit láttam, de nem annyit, amennyit magamtól észrevettem volna. De nem is volt szükségem rá. Apám vezetett. Az én negyvennyolc éves, zilált, jólelkű, méltóságában kikezdett, áradóan magabiztos apám. Príma sofőr volt. Tökéletesen meggyőző, erőlködésmentes. Finom kormánykezelés, érzékeny pedálmunka. Teljesen megbíztam benne. És a java még hátravolt. A szlalomozások, a hajtűkanyarok… El se lehet mondani. Egyvalamit talán mégis: Aki nem autózott friss porhóban, nem is autózott még.
(Fordította: Szilágyi Mihály)
Szerző: Tobias Wolff író (USA)