„Ragyogó idő!!! Mirtusz és unikum a bokrok alján, ha betépve elheversz. És nagy-nagy felelősség, hogy te vagy az örököse valaminek, ami úgyis te magad vagy.” – suhan, száll vissza és előrefele az időben Másik János Fodor Sándor (tavaly újra kiadott) Cseh Tamás-könyvében. A következő, évekkel ezelőtt, egy tavaszi napon készült interjúban – Kosztolányi Hatalmas ősz című versének indíttatására – zenei átutazónkkal a vigasztaló, mosollyal szomorító, kibékítő aranyidő nyomába, többek közt a férfikor nyarába lépünk. Éppen most tél, szokásos évszak, na jó, na jó… ennyi időzavar belefér.
Egy korábbi interjúban Borges-t, mint kedvenc íródat emlegeted, aki írásaiban az idő sajátos cáfolatát adja. A ti, Cseh Tamással és Bereményi Gézával írt dalaitok is amolyan „idősűrítményeknek” tekinthetők, amelyek egyszerre idéznek fel és jelenítenek meg valamit, miközben a jelen és a múlt között titkos összefüggések, egybecsengések létesülnek. Talán ezzel magyarázható a mindenkori közönség rendkívül vegyes összetétele is – hogy látod ezt belülről?
Nyilván nekem sem véletlen jutott eszembe Borges, hiszen az említett interjú emlékeim szerint az Igazi levél nővéremnek egyik Bárka-beli bemutatója előtt készült. Az volt harmadik Levél nővéremnek-előadás, ami úgy kapcsolódhat a Borges-féle időfelfogáshoz, hogy igen, egyrészt felidézett valamit a múltból, másrészt a fiktív főszereplő egy „jelen idejű” napját járta be (különösen az Igazi levél… ragaszkodott ehhez a formához, de ilyen volt a 2-es levél, és lényegében az első is). A metódus tehát ugyanaz volt: felidézni a levélírónak és a befogadóknak a közösen felismerhető múltját, ezzel párhuzamosan pedig akarva-akaratlanul (sokszor húsz év különbséggel!) aktuális, főleg erre a földrajzi és társadalmi terepre vonatkozó eseményekkel foglalkozni. Ez az egyik olyan dolog – amiben részt vettem az elmúlt negyven aktív évemben –, ahol a közönség összetétele a tinédzsertől a hetvenévesig terjedt, talán pont ezek miatt a furcsa együttállások, áthallások miatt is.
Mi lehet ennek a titka?
Amiről az előbb beszéltünk. Hogy azok a dolgok tudnak érvényesülni, amelyek nem vesztik el az aktualitásukat, függetlenül attól, hogy mikor születtek.
Valamiért, önkéntelenül én mégis egy konkrét korszakhoz kötöm a dalaitokat.
Azért nem tudnak egy korszakhoz kötődni, mert több mint harminc év alatt íródtak! A ’70-es években kezdték el ők ketten, Géza és Tamás, én ’74-ben csatlakoztam hozzájuk pár évre, majd ’94-ben dolgoztunk együtt ismét, a Levél nővéremnek 2. kapcsán. Szerintem ez a 2-es volt a legjobb, akkor mindannyian így gondoltuk. Azért is kedveltük, mert azt már úgymond felnőtt fejjel csináltuk. Elég hosszú ideig is készült, másodszori nekifutásra, mert szakmai problémáink is voltak készítés közben, de aztán mégis befejeztük, és jól tettük.
Látszólag szakadjunk el az időtől, és térjünk át azokra a meglepő színterekre, ahol az ember élőben vagy éppen virtuálisan találkozhat veled. Nemrégiben bekapcsoltam a tévét, a Duna World csatornára tévedtem, ahol éppen Ruttkai Éva énekelt dalokat, te pedig nagyon fiatalon zongorán kísérted… Egy másik alkalommal a youtube-on kalandozgattam, és ráakadtam egy válogatás videóra, ahol Zala Márk mond különböző verseket, köztük egy beat-es Gregory Corso-szöveget – amit a Kőszegi Group kísér, a te közreműködéseddel.
Egyik dolog érdekesebb, mint a másik! Egyfelől, mert ezek nagyon rég történtek, másfelől mert mindkettő egy-egy érdekes korszakot villant fel. Az első, amit említettél, egy Ruttkai Éva-lemezhez kötődik, amit Adamis Annával írtunk, és amiből Sándor Pál filmrendező csinált egy tévé show-t. A második még érdekesebb, még korábbi dolog, az én úgynevezett jazz korszakomnak az idejére esik, mikor egy általam szintén nagyon tisztelt filmrendező, Zolnay Pál – akinek nagyszerű munkái vannak, melyekben sokat dolgozott Zala Márkkal – csinált az amerikai kötészetről egy tévéműsort. Akkor még volt ilyen! Nem tudom hányszor aláhúzni, hogy ez milyen fantasztikus dolog volt. Körülbelül egy órás műsor készült, ahol a költészet és a zene össze lett eresztve: Whitman és a jazz, gondolj bele, nagyon ütött!
Mit gondolsz, a beatköltészet és a ti dalszövegeitek, előadásmódotok közt van hasonlóság?
Azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem, bár a Leveleket ráadásként sokszor egy általam megzenésített, „A kezem egy város, egy hárfa…” kezdetű Corso-verssel zártuk. Ha van formai vagy műfaji elődje ezeknek a daloknak, akkor azok a Mikes Kelemen-levelek. Többek között innen is jött az ötlete Gézának, illetve ez deklarálva is volt annak idején, hogy ezzel rokon a Levél nővéremnek. Ennek ellenére a kérdésedre azt tudom mondani, hogy a beatköltészet műfajába elég sok darabunk beférne, de mégsem ez a meghatározó irányvonal.
Talán sokkal inkább a ’80-as évekbeli hazai underground dalköltészethez, valamint szubkultúrához van köze, amibe – egyfajta huszárvágásként a jazz világából – te is becsatlakoztál a 70’-es évek vége felé.
Igen, de az én interpretációm szerint a ’80-as évek undergroundja a Kex köpönyegéből bújt ki. Náluk lépett fel életében először Cseh Tamás is. Baksa-Soós Jánost pedig egyik mesteremnek tekintem, mondjuk Dobszay László és Földes Imre mellett. Magyarul nálam a kapcsolat már ’74-ben elkezdődött. A Kexet ugyan nem hallottam élőben, csak kazettákon, mert Győrben végeztem el a zenei konzit és ott éltem. Tizennyolc éves korom után jöttem Pestre, és akkor a Kex már nem működött, így néhány lemez- és filmfelvételen keresztül, valamint többek közt Tamás elbeszéléseiből ismerem ezt a fajta hetvenes évek eleji underground rockot vagy alternatív megnyilvánulást, ha úgy tetszik. Egyébként az első, 1974-es Levél nővéremnek előadást is valamiképpen ide sorolom. Januárral, azaz Baksa-Soós Jánossal a későbbiekben sok időt töltöttünk együtt, és elég sok hangfelvételt is készítettünk együtt, úgymond a magunk szórakoztatására.
Mi ragadott meg az undergroundban?
Az a fajta szabadság, hogy elsősorban nem szakmai oldalról közelítettek a kreativitás felé, hanem intuitív alapon. Tehát, hogy nem kötelező tudás alapján játszottak és csinálták a koncertjeiket, hanem a kreativitás íratlan szabályai szerint. Én már majdnem tíz év meglehetősen nagy reputáció, szakmai előélet után érkeztem ide (mert mindenkivel játszottam, aki él és mozog 1980-ig bezárólag, Pege Aladártól kezdve Szabó Gáboron keresztül Kőszegi Imréig, az Interbrass-ról vagy a Dimenzióról nem is beszélve), ezért tűnhet kívülről huszárvágásnak ez a váltás.
Mit szóltak ehhez a jazzista kollegák?
Egyik részük meglepődött, másik részük pedig úgy gondolta, hogy ez az én pillanatnyi utam. Hozzá tartozik a dologhoz, hogy a magyar vagy a kelet-európai jazz világában – voltak kivételek ugyan, de – a legtöbbeknek az amerikaiak voltak a mintaképek. (Azt nem mondanám, hogy az undergroundban ne lettek volna amerikai és brit minták, de nem volt ez ennyire kötelező jellegű.) Nekem ez nem igazán tetszett. De még az is lehet, hogy egy idő elteltével kevésbé volt szerencsém a jazz-ben, illetve amit szerettem volna csinálni, ahhoz nem találtam partnereket. Pedig volt egy kísérlet Trance Balance néven, bakelitlemez is született belőle, illetve a ’80-as évek közepén-végén koncertezett is ez a zenekar, amivel egy sajátos jazz- vagy inkább világzene irányába mozdultunk el. (A lemez azóta önálló életet él, leginkább a Dj-k nemzetközi világában, ahol kifejezetten kedvelt és használt zenei anyag. Népszerűségét mutatja, hogy egy londoni kiadó 2022-ben tervezi bakeliten újra kiadni.)
Te mégis „másik” irányba indultál, akár azt is lehetne mondani, hogy az undergroundban a háttérben, avagy a föld alatt maradtál.
Ez a háttérben levés nézőpont kérdése, mert arról van szó, hogy egy csoport, pontosabban annak a produkciója, műve van a középpontban, ebben a műfajban ugyanis nincsenek egyéni sztárkarrierek vagy ilyesmi. Amíg egy dolog szellemi kaland, addig ez működik is. Háttérben levés-ügyben kaptam amúgy a legtöbb bókot és elismerést a legkülönbözőbb helyekről. Édesanyám már egészen kisgyerekkoromban észrevette, hogy nagy az empatikus készségem. Talán ebből kifolyólag nagyon könnyen tudok együtt játszani azokkal, akik rezonálnak rám. Vannak nagyszerű emberek, művészek, akik nagyon nehéz munkatársak. Én rendkívül igényes kolléga vagyok, de azt hiszem, hogy velem könnyű együtt dolgozni. Működik egyfajta lokátorom, aminek segítségével egyébként vezető is tudok lenni, de hagyom érvényesülni a többieket.
A „földalatti” szellemi kalandok milyen mértékben archiválhatók, és mennyire szóltak csak az adott pillanatról?
Ennek van egy nagyon komoly archívuma, kép- és hanganyaga. Gazsi Zoltánnak van például egy csomó videója. Ez ügyben engem értek különös meglepetések! ’96-ban, amikor az Európa Kiadó átmenetileg abbahagyta a működését (én már korábban kiléptem, nagyon sok másfajta feladatom volt és valahogy nem is annyira tetszett, amerre ment épp a zenekar), de ennek ellenére mi a Jenővel cimborák maradtunk. Ő akkor már évek óta New Yorkban élt és meghívott magához. Kimentem körülbelül másfél hónapra, ősszel Amerikába – bár New York az New York, nem Amerika, az amerikaiak is csak állnak ott és néznek, ezt konkrétan átéltem. Szóval ott nekem a Jenő mutatott videókat az underground hőskorszak különböző eseményeiről és megdöbbentem, hogy ezt akkor nem vettük észre – de pontosan ezért mutatta –, hogy a teltházas koncertközönség, mint a cövek állt, se ováció nem volt, se semmiféle visszajelzés, csak ott voltak kőkeményen és tudomásul vették, hogy ez van. Ott voltak, mert ott kellett lenni, mert fontos volt vagy mit tudom én, mindenféle tetszésnyilvánítás vagy taps nélkül. Az volt a tetszés, hogy ott álltak, mi pedig ezt nem vettük észre… Több mint tíz évvel később ezeket a videókat nézve döbbenten ültünk. Ez mostanra teljesen megváltozott, más a közönség, másféle reakciókkal. Mi egyébként nem változtunk. Szóval dermesztő volt anno az a légkör, egyáltalán nem volt oldott. Dönci beszélt nekem erről, mielőtt velük kezdtem volna játszani, hogy ne lepődjek meg, mert ez nem olyan, mint a jazz klubban, ahol előfordult mondjuk, hogy a szólók után taps volt. Azért azt kell mondjam, hogy amikor először kezdtem külföldre járni a Kőszegi Group tagjaként fesztiválokra, Athénben például meglepett, hogy a közönség mennyivel fesztelenebbül viselkedett.
Az underground dalköltészet mondhatni irodalmi igényű szövegeket hozott létre, nyilván ez a fajta verbális része is vonzott téged a szabad zenei kreativitás mellett.
A magyarországi underground rock and roll-nak a verbális része valóban nagyon fontos, de mindenhol az volt egyébként. Én is írok szövegeket a magam számára, sőt, mások számára is, Kern Andrásnak többek között.
Említetted a Corso-versmegzenésítést, foglalkoztál még ilyesmivel?
Készítettem versmegzenésítéseket, de szerintem nagyon ritkán találkozik ez a két dolog, a kész szöveg és a kísérőzene. Mert énekelt szöveg esetében az a tapasztalatom, hogy jobb, ha a szövegíró ismeri a zene bizonyos részleteit, fordulatait. A saját dalszövegeim esetében gyakran egy verbális sor indít el bennem valamit zeneileg, és ez fordítva is így lehet, de egy kész dologra véleményem szerint sokkal nehezebb zenét szerezni. Pont Cseh Tamással volt egy közös lemezünk, a Cimbora, amiben két színész működött közre, Udvaros Dorottya és Juhász Jácint. Azon generációk nőttek fel. Weöres Sándortól kezdve Apollinaire-ig merültek fel versek, amiket mi zenésítettünk meg. Nem mondom, hogy rossz dalok lettek, de mi mindig a zenét vittük előre Gézának, akinek – annak ellenére, hogy saját bevallása szerint sem tud énekelni – nagyon jó a belső intonációja, „zenei hallása”.
Az érzékelhető irodalmi indíttatásod milyen élményekből származik?
Azt hiszem, hogy szerencsés ember vagyok olyan szempontból, hogy egy másik mesteremnek tekinthető személy, a győri konzis osztályfőnököm, Csikesz Erzsébet egyúttal a magyartanárom is volt. Elég sokat olvastam, és ő ezt díjazta, nagyon megerősített ebben.
És zenei minták esetleg voltak a családban, környezetedben?
Az apám kántortanító volt, harmóniumon játszott, édesanyám pedig szeretett énekelni. Ennyi. Egy nagyon fontos előzmény van viszont: nagyon-nagyon szerettem a focit, ahogy a korosztályomból oly sokan, vagy majdnem mindenki, mert ’52-es születésű lévén a kiskamaszkorom egybeesett a magyar futball legnagyobb hőskorával. Én még láttam a Puskás Öcsit a – felénk akkoriban fogható – bécsi tévében a Real Madridban játszani. Az Aranycsapat után jövő generáció, a Farkas, a Tichy, a Bene vagy a Mészöly szintén óriások voltak! Egyértelmű volt, hogy mi is fociztunk minden nap az iskolaudvaron. Egyszer focizás közben zongorázást hallottam valahonnan – azonnal kiváltam a játékból és egyszerűen odatapadtam egy ablak alá, ahonnan kiszűrődött a zene. Az apám ezt észrevette, kézen fogott és bevitt. Így kezdődött.
Klasszikus zenét tanultál először, miképpen alakult ki ehhez képest a sokirányú zenei érdeklődésed?
Klasszikus zenét tanultam először, igen, de párhuzamosan mindig érdekelt a pop- és a rockzene. Az én tinédzserkorom zenekarai a mai napig élnek, olyan értelemben, hogy terítéken vannak kulturálisan. A Rolling Stones például még mindig játszik! Volt módom őket képernyőről, élőben látni már nagyon korán, Győrben ugyanis – ahogy az előbb említettem – a bécsi tévét jobban lehetett fogni, mint bármi mást, és én az első Hyde Park-beli koncertet így láthattam. Visszatérve a kérdésedre: azért érdekelt ennyiféle irány, mert az edukációmban természetes volt, hogy a zeneiskolában a szünetekben játszottunk mindenfélét egymásnak, amit éppen hallottunk innen-onnan, rockzenét vagy valami ahhoz hasonlót. Emellett a népzene a tanulmányaim alatt egyfolytában jelen volt a Kodály-módszer miatt. A Bartók konzi jazz tanszakán tanultam ugye, de közben indult a Táncházmozgalom is, a Sebő-Halmos duóval az élen. Amikor játszottunk Cseh Tamással a 25. Színházban, gyakran előadás előtt ők énekeltek a hallban, de mi is megbeszéltünk találkozókat táncházakba. Szóval ezek annyira benne voltak a levegőben, hogy teljesen természetes volt, hogy a népzene, a rockzene vagy a jazz az életünk szerves része.
Végül is a rockzene felfogható városi népzeneként is.
A rockzene indulását tekintve mindenképp van egy közös gyökér a népzenével: a blues. Az összes többi későbbi elágazással együtt a rockzene alapmintái az afrikai néger folk zenében találhatóak meg. Már a Kex is foglalkozott magyar motívumokkal, például a Zöld-sárga, zöld sárga… kezdetű dalnál, ami egy népdal-átirat. Mind a mai napig műsoron tartom.
A jazz-vonal mikor erősödött fel benned?
A Bartókban három éves volt a képzés, de nem minősült főiskolának, ezért fenyegetett a hadsereg, ami akkor kötelező volt. Így nem fejeztem be a konzit és a Zeneművészeti Főiskola klasszikus szakára jelentkeztem, ahová viszont felvettek. Ott jártam Dobszayhoz népzene órákra, Földes Imréhez zenetörténetre és sok más nagyszerű tanárom is akadt. A lényeg a lényeg, hogy utána kitolták a bevonulás korhatárát és mégis elvittek katonának. Nem végeztem el hát a jazz tanszakot, viszont Gonda János tanszakvezető meghívott tanítani oda (fél évig improvizáció technikát és huszadik századi komolyzenei analízist tanítottam) még a bevonulás előtt, úgyhogy ez egy érdekes poén. A leszerelésem után hívott fel Kőszegi Imre, hogy nem szeretnék-e az együttesében játszani.
Attól függetlenül, hogy a jazz talán a legszabadabb zenei stílus, mégis valahogy leginkább a dalformát érezheti a legközelebb hozzád a hallgató.
Jogos, mert amikor kérdezik, hogy játszom-e jazzt, mondani szoktam, hogy hát igen, előfordul koncerteken, hogy erőteljes jazz beütéssel játszom, de az első mindig a song marad. Vagyis elsősorban dalokat írok és éneklek. De ez nem ennyire tudatos, valahogy így alakult és én nem álltam ennek ellen. Még egy dolog ehhez: az éneklés egész életemben fontos volt, már gyerekkoromban is, amikor vendégek jöttek hozzánk, akkor engem énekeltettek. A rajzolás, a képzőművészet is már egész kicsi koromtól kezdve érdekelt, bár később elhanyagoltam. Most már az idő is elég keveset enged nekem, hogy ezzel foglalkozzak, de azért valamikor lehet, hogy csinálok egy kiállítást, mert az elmúlt húsz-harminc évben azért voltak olyan korszakok, amikor aktívan festettem. A középiskolai felvételit is két helyre adtam be: a képzőre és a konzervatóriumba – végül az utóbbiba vettek fel.
Ez is összeköt Cseh Tamással, aki szintén foglalkozott képzőművészettel, eredetileg rajztanár volt.
Ez is közös bennünk, és egyáltalán, ritka dolog és kevés emberrel vagyok így, hogy ennyire egy húron pendüljünk. Ahogy megismerkedtünk, rögtön játszani kezdtünk együtt egy házibuliban; utána a Tamás nagy lelkesedéssel azt mondta, hogy „Hú, én egész életemben veled akarok játszani!” Kis szünetekkel ez meg is valósult. Az a helyzet, hogy őszinte barátok voltunk, szellemileg is közel kerültünk egymáshoz. Volt úgy, hogy évekig nem találkoztunk, de az sem jelentett semmit. Értettük és éreztük a másikat, bár voltak olyan dolgok is, amiben nem értettünk egyet, de egy barátságban ez is abszolút rendben van. Külsőleg is hasonlítottunk egymásra, az első időkben főleg. Így alakult ki, hogy a dalaink „levélírója” egy személynek kétféle aspektusát jelenítette meg általunk. Tehát a Géza ezt tudatosan kezdte használni, az ő ötlete volt az is, hogy énekeljek is, ne csak zenéljek. Így bomlottunk például a Presszó című dalban vendégre és presszózongoristára – szóval ezzel lehetett játszani.
Az első Levél nővéremnek idején kezdtél el egyébként nyilvánosan énekelni?
Előtte már rockzenekarokban énekeltem. Meg az Interbrassnak az első változatában – amivel a Ki Mit Tud?-ot jazz kategóriában megnyertük ’72-ben – én voltam az egyik énekes.
Melyik a dominánsabb nálad, a szerzői vagy az előadói oldal?
Nem is nagyon választható szét a kettő, mert majdnem mindegyik műfaj, amiben részt vettem, tele van improvizatív elemekkel, úgyhogy ez nálam nagyon összeér.
Az is feltűnhet a külső szemlélőnek, hogy nem vagy lámpalázas típus, nem jelent terhet felmenni egy színpadra, miközben nem vagy egyáltalán magamutogató figura.
Tényleg nem okozott akkora gondot, de az is benne van, hogy valószínűleg jól tudom leplezni. Korábban már említettem, hogy kisgyerekkoromban is elég nagy volt az empatikus készségem, valószínűleg ezért van az, hogyha stresszben vagyok, megpróbálom elérni, hogy a környezetemre ne ragadjon rá ez a feszültség. Cseh Tamáson viszont például minden látszott. Vele sokat beszélgettünk erről és érdekességképpen elmondom, hogy amikor már megtehettük, hogy külön öltözőnk legyen, Tamás mindenkit beengedett magához az öltözőbe, hogy ő is leplezze azt az iszonyatos nyomást, ami rá nehezült, míg én, a másik öltözőben addig félrevonultam és egyedül akartam lenni, mert úgy gondoltam, hogy egyedül kell stresszelni. Ehhez hozzáteszem, hogy mikor utána kimentünk a színpadra, mindez elmúlt néhány perc alatt, mert már csak a dolog volt, amit csináltunk, a feladat.
Ezek szerint mindig a jelenlét a fontos.
Igen, mindig az, amit éppen csinálok. Az egyik legfontosabb dolog mind a mai napig még, amit a kreativitásban változatlanul próbálok megőrizni – és azt hiszem ez meg is maradt –, az a gyermeki látásmód a felmerülő dolgokkal kapcsolatban, legyenek azok akár kreatív feladatok, akár más jelenségek. Vagyis van egy első ártatlan pillantásom, ami önmagában is jó tanácsadó, még akkor is, ha ez az emberélet szempontjából elég sok bölcsességre predesztináló, keserű tapasztalatot is hozott magával. Ezt mindig is egyfajta receptként őriztem és őrzöm most is. Még ha kevesebben is tudnak róla, nekem egyébként majdnem mindegy, hogy rajzolok, festek vagy éneklek egy koncerten, esetleg részt veszek valamilyen más produkcióban.
Ilyen szempontból akkor neked nem jelentett éles váltást a rendszerváltás, az underground színterek eltűnésével és egyéb társadalmi-kulturális átalakulásokkal?
Nem volt éles váltás. Az underground színterek sem tűntek el, csak párhuzamosan átalakultak az egész rendszerrel, és ez még mind a mai napig tart. Sajnos nem eléggé eredményesen. Egy csomó beidegződés megmaradt társadalmilag, intézményileg és művészeti szempontból is. Valami rosszabb lett például, mint volt. A koncertszervezés példának okáért sokszor tragikus, vagy a hangosítási kultúra, ami szintúgy kritikán aluli tud lenni. Nem mondom, hogy nincsenek színvonalas szervezők vagy hangmérnökök, de azért, hogy ez ennyi emberöltőn túl se változzon általánosan, az nem túl szívderítő, és igazából nem is értem azt a hozzáállást, ami ezt kiváltja.
Elvágyódás nem volt benned a rendszerváltás előtt?
Volt, de – azon túl, hogy ez a hazám – mindig olyan helyzetben voltam, hogy mindig elég feladatom volt itt. Ezzel együtt volt egy rálátásom a nyugati világra, főleg a jazz-vonal miatt. Kőszeginek volt egy német menedzsere, és én pár évig egy-másfél hónapot turnéztam velük külföldön, emiatt nem volt bezártságérzetem. Talán ezért sem mentem el. Másrészt, volt egy csomó filmzenei megbízatásom, és az akkoriban nem úgy volt, mint most, hogy elektromos úton lehet küldözgetni ezeket az anyagokat. Tehát ez a világ akkor még nem volt, de ha akkor megadatik, lehet, hogy elmentem volna pár évre. Így viszont jártam a filmgyárba mérni stopperrel a jeleneteket, vagy később kaptam a VHS-eket, hogy nézegessem a snitteket, amit nagyon élveztem. Valamiért mindig szerettem volna filmzenét írni. Tulajdonképpen a Ki Mit Tud?-on az Interbrass-szal egy olyan darabbal nyertünk, aminek azt a címet adtam, hogy Zene egy még nem létező filmhez. Szóval ez egy vágy volt bennem, ami később be is teljesült több körben. Kovásznai Gábor György Habfürdő című musicalje volt a legelső filmzenei munkám 1980-ban, ráadásul úgy, hogy a kész zenére animálták a filmet. Rengeteg dolog volt még itthon, de sok nyugat-európai produkcióban is részt vettem.
Színházi berkekben is megfordultál. Igazából már a Levél nővéremnek is dramatizált előadás volt a 25. Színházban.
Igen, én is eleve úgy hívom, hogy zenés színház. Tehát a rockon kívül a színházhoz is tartozik végső soron. Először ott láttam bele a színházba, de még korábban is, mert még Győrben volt egy Arrabona nevű amatőr színjátszó csoport, amelynek zenéket írtam és fel is léptem velük. Ott kezdtem színpadi zenéket szerezni, amit lekezelően úgy szoktak hívni, hogy „alkalmazott zene”, ami egy nagyon rossz kifejezés erre, mert akkor a Robert de Niro is egy alkalmazott színész. Én iszonyatosan büszke vagyok, mind a filmes, mind a színházas munkáimra, és ez ugyanúgy kollektív műfaj, mint egy zenekar, szóval nevetséges ez az alkalmazott dolog… A Levél nővéremnek színházi előadásain túl két komolyabb színházi produkcióban vettem részt: az egyik a Galócza című Ivan Kusan-darab volt a Katona József Színházban. Benedek Miklós kért fel a zeneszerzésre, de itt találkoztam Spiró Györggyel is, akivel később Ahogy tesszük címmel írtunk közös darabot a Vígszínház számára.
Milyen érdekes, hogy az underground színtérnek is volt egyfajta póznélküli színpadiassága, ami nem feltétlen kötődik a pódiumhoz; gondolok itt például Gémes János „Dixi” legendás alakjára, aki a háttérben ugyan, de mindig ezt a fajta felfokozott jelenlétet képviselte.
Egyáltalán nem volt háttérben, sőt, régebben minden fontosabb eseményen ő volt előtérben. Provokatív személyiség lévén általában oda is tolta magát. A MU Színházban adtuk elő a Levél nővéremnek 2-t a nagyteremben, teltház előtt. Vége volt az előadásnak, a ráadáson is túl voltunk, nagyon nagy siker, tömeg meg minden, mikor az első sorból felállt, közénk és a közönség közé lépett és elkezdte mondani, hogy: „Tamás, János, ezek a legmeghatóbb percek..!” Megpróbálta elvenni a showt. Egyedülálló figura volt. A maga filozofikus-költői nyelvén nagyon pontosan fogalmazott, gyakran szabadversben. Amit Dixi, a Víg meg én című dalomban megéneklek, egyébként egy konkrétum… valóban futnunk kellett, mert egy kocsmában meg akartak verni bennünket csak azért, ahogy ott ültünk (vele)…
Ezek az olykor dalba emelt, legtöbbször viszont csak visszaemlékezésekben élő történetek mennyire fontos részei az ún. rock and roll életformának?
Az összes fellépés meg minden kreatív munka te le van persze úgynevezett melléktörténetekkel. Ezek valamennyire dokumentálva vannak, meg hát készülnek interjúk, mint ahogy most is. A központban természetesen az a produkció van, amit bemutatsz; bár a többiről sem mondanám azt, hogy mellékes, mert se Tamással, se a saját zenekarommal, se az Európa Kiadóval vagy a Balatonnal nem utasítottuk el azt az életformát, ami ezzel jár. Rendkívüli sztorik vannak, és valamilyen szinten az adott előadáson ott is van, ami előtte éppen történt velünk. Tamással például úgy szerveztük a fellépéseket, hogy lehetőleg ott aludjunk a helyszínen, mert az nonszensz lett volna, hogy utána valamelyikünk majd hazavezet, anélkül, hogy egy fröccsöt megittunk volna. Általában letettük az autót, amit felváltva vezettünk, és koncert után a közönség egy részével szabad beszélgetésbe kezdtünk iszogatással, vacsorával, nagyon sokszor be is rúgtunk. Az egyik szegedi koncert után a közönség egyszerűen nem ment haza, hanem a két szállodai szobánkban folytatódott a társasági élet: feljöttek egyszerűen, ötven vagy annál is több ember. Amikor egyedül maradtunk, másnap tíz óra volt…
Voltak olyanok is a közönségetekből, akik az egyik Levél nővéremnek-részlet nyomán leveleket küldtek Irénnek a Gyömrő, Zrínyi utca 7. szám alá…
Persze, azt hitték, hogy egy konkrét cím! Elveszett az a zsák levél, pedig szívesen beleolvastam volna….
Nem félsz attól, hogy ehhez a zsák levélhez hasonlóan a te ki nem adott dalaid is eltűnnek?
Lehet, hogy valamit rosszul csinálok, hanyagul is adminisztrálom a dolgaimat. Próbáltam kiadókat keresni, de nem állnak sorba a dalaimért, a szerzői kiadás szervezésébe pedig nem fognék bele. A Peepshow mennyország is úgy jelent meg, hogy a Levél nővéremnek 2. idején, a kilencvenes évek közepén rajongónk volt a Megafilmnek az akkori igazgatója. Megtudtam, hogy a filmek mellett zenei felvételeket is ad ki, és vittem neki egy anyagot. Fél év múlva ő finanszírozta a stúdiómunkát.
A médiajelenlét mennyire lehet fontos?
Időnként azért fontos, hogy én átgondoljak dolgokat. Aki nem kifejezetten az asztalfióknak dolgozik ebben a műfajban, annak ezzel a részével valamennyit foglalkoznia kell. Évek óta gondolkozom egyébként azon, hogy írjak egy könyvet, de egyszer csak a munkacímét mondtam el valakinek, és utána nem sokkal később láttam egy kötetet megjelenni ugyanazzal a címmel.
Lehet, hogy már elég lenne a neved könyvcímnek, elég sokatmondó, és fedi is a munkásságodat egyfajta szimbolikus szinten.
Szláv, szlovák, vagyis tót név, nagyon egyszerű, de valahol a nomen est omen is benne van, igen. Ezek a jelentések – amihez ez a névmisztika is tartozik – egyébként fontosak számomra. Létezik egy olyan világ, ami jelez nekünk, amennyiben hajlandók vagyunk észrevenni. A legtöbbet az intuícióimra hallgatok, szinte mindig az első megérzésem volt a legjobb, mikor meg kellett valamit ragadnom.
Volt olyan döntésed, amit – zárójelbe téve ezt az intuitív hajlamot – tudatosan hoztál meg, és megbántad?
Szinte elenyésző az ilyen, van egy pár, de az nagyon kevés és ezek nem is jelentős dolgok. Amire nagyon oda kellett volna figyelni, de biztos rendbe jön ez, csak sokszor találkozom vele és kellemetlen, hogy rengeteg olyan dalomat, amit ketten a Gézával írtunk, sőt, én is énekeltem őket az előadásokon, lemezeken, gyakran ezeket is a Tamásnak tulajdonítják. Rajonganak értük a youtube-on, és én néha kénytelen voltam figyelmeztetni őket, hogy Tamás négyszázszor annyi dalt írt, ezt a párat már ne tulajdonítsák neki. Elég durva dolgokat is kaptam vissza, hogy ja, ha nem is a Tamás, akkor le is veszem, satöbbi. De ezeket Géza is megkapta, mert egy ideig a közönség nagy része azt hitte, hogy a szövegeket is Tamás írta, szóval egy darabig őt sem vették figyelembe. Tamással volt egy egészséges konkurencia, hogy egymás jobb dalait irigyeltük, sőt, sokszor ki is cseréltük őket, én énekeltem az ő dalait, ő pedig az enyémeket.
Bereményi Gézával többször dolgoztatok is külön, van esetleg valami tervetek a jövőben?
Azt gondoltam, hogy ahogy öregszem, egyre több időm lesz, de pont fordítva van. Géza például nem tudom, mit gondol erről, de már annyiszor megbeszéltük, hogy most már csináljunk együtt valamit, függetlenül attól, hogy másokkal is dolgozunk. Nagyon nehezen jön ez össze. (Időközben megszületett Bereményi Géza és Másik János közös műsora, a Keresztben jégeső – P. M.) Életem egyik legjobb munkája a Hídember volt, amit együtt készítettünk, hiába mondják, hogy benne volt a kormány meg mit tudom én. Mi már három éve foglalkoztunk vele, mire az aktuális kormányzat beszállt a támogatásával. Ekkor Magyarország lévén, kígyót-békát mondtak ránk, de mivel rólam tudták a Filmgyárban, hogy nem vagyok elkötelezett híve egyik pártnak, így a kormánypártnak sem, ez nem okozott akkora gondot. Mi hárman, Géza, Tamás és én, nagyrészt függetlenek voltunk, bár Tamásnak voltak szorosabb kötődései az akkori/mostani hatalomhoz. De mindannyian tudatosan igyekeztünk függetleníteni magunkat.
Mégis mindig telibe trafáltátok az adott korszak közhangulatát, és – Bereményi Géza szavaival élve – ezek az „időjárásjelentések” azért mindig tartalmaztak egy kritikai álláspontot. Például a rendszerváltás utáni időkben, ’94-ben, a Levél nővéremnek 2-ben.
Az elég kemény volt. Általában a közönség egy része sírt közben, utána. Volt benne valami katartikus, ezért is tartom a legjobbnak a három közül, bár az Igazi levél… is nagyon jó volt. Úgy lüktetett a ritmusa és úgy volt felhúzva az íve az egésznek – ez végülis egy szakmai dolog –, hogy zeneileg, szövegileg és szerkesztésben is a legjobb helyeken voltak azok a pontok, ahol érzelmileg torkon lett ragadva a hallgató. Az az igazság, hogy mi is alig tudtuk előadni. Elérzékenyültünk jó ideig, és akkor azt mondtuk a Tamással, hogy addig kell próbálnunk, amíg nem sírjuk el magunkat. De eleinte emiatt nem tudtuk eljátszani a műsort, annyira erős lett.
Nem terveztetek harmadik Levelet?
De, de! Mielőtt kiderült volna Tamás betegsége, sőt, még a betegsége alatt is gondolkodtunk rajta, hogy legyen egy következő, egy teljesen új! El is kezdtük csinálni, van is belőle egy-két darab; egyre emlékszem, én vittem a zenéjét, egy kvázi cigánydal, ketten énekeltük: „Ahogy a világ dühöng, vele dülöng a szívem…”
Mintha zsigerileg hatott volna rád a roma muzsika, legalábbis valahogy kiérezhető az előadásmódodból.
Hatott is. A működésem során rengeteg fantasztikus cigányzenésszel találkoztam és találkozom mind a mai napig, csak hogy néhányat említsek: Frankie Látó, Tony Lakatos… Régebben, amikor megkérdeztek, hogy mire vagyok a legbüszkébb, akkor azt mondtam, hogy az egyik az, amikor a Kőszegi Group egyik miskolci koncertjének szünetében „felcigányoztak”. A közönség nagy része roma volt, a szünetben körülvett egy kisebb csoport és a játékom alapján azt kérdezték, hogy: „Öcsém, te ugye roma vagy?” Én meg mondtam büszkén, hogy: „Igen!”
Érdekes, hogy van egy latin íz is a játékodban. Nem akarom túlhajtani a Borges-szálat, de a Heart Rock Company-val készített Peepshow mennyország című lemezed szövegvilága is mintha részben az ő tangós világát idézné meg.
Aki ott a dalszövegek nagy részét írta, Bálint István volt, aki maga is költő volt (Arthur és Franz címmel jelent meg kötete a ’70-es évek elején, elég kevesen ismerik meglepő módon, lehet, hogy nem jelent meg újrakiadása). Ő a Halász-féle társulatnak volt a tagja, és később önállóan, New Yorkban Love Theatre néven csinált színházat. Amikor először visszajött az emigrációból, nem sokkal később találkoztunk és tulajdonképpen megbeszéltük, hogy csináljunk egy lemezt. Az ő dalszövegei zenére íródtak, akárcsak Géza szövegei, de hogy mik legyenek a témák, arról azért elég sokat beszélgettünk, és ilyen módon kicsit én is inspiráltam afelé, aminek sok köze lehet például Borges-hez.
Ahogy az albumon hallható bandoneon-nak is van például az argentin temperamentumhoz.
Nem úgy használom ezt a hangszert, mint ahogy azt az argentin tangóban szokás, bár a rockzenében is láttam itt-ott accordeonokat, billentyűs harmonikákat. Úgy jött nekem, hogy nagyon kicsi egy keyboardhoz vagy egy zongorához képest, és szerettem volna valamit, amit kézbe lehet fogni. Jó, a gitár is ilyen, de ez azért közelebb van a zongorához, noha nincsenek rajta billentyűk, csak gombok. Ugyanakkor meg olyan, mintha csellózni kezdtem volna, annyira távol áll minden hangszertől, amit addig használtam. Nagyon nehéz volt rajta megtanulni, mert olyan furcsa módon kromatikus, hogy azt nem is tudom érzékeltetni; nincsenek rajta fekete és fehér billentyűk, hanem egyfajta „rajzban” közlekedik az ember a kromatikában. De még a „latinsághoz” meg a „romasághoz”: az egyik volt élettársam mondta, hogy olyan az alkatom, mint az etruszk csontvázaké. Lehet, hogy egyfajta latin vagy roma karakter is van bennem, és igen, a zenében ezek mind megjelennek, de lehet, hogy ezek szellemi vonzódások inkább. Hogy hol van az eredetük, örök rejtély marad; bár egész életünkben kutatjuk, néha valamit megtudunk belőle, vannak ilyen deja vu-érzéseink – például bizonyos zenéket hallgatva.
Mennyire mitizáló az a bennem élő kép, hogy te egy Seress Rezsőhöz hasonló presszózongoristaként egy füstös kocsmában játszol öt embernek?
Nem mitikus, mert előfordult már! Csík Juci roma barátnőm meghívására egyszer játszottam hasonló körülmények között jó pár éve, egy bárban, ahol dolgozott, és csináltam egy estet tizenöt embernek. Lehet, hogy egyfajta jó értelemben vett, bár minden áron való romantika leng körül, nem tudom.
Akkor az utolsó kérdés is romantikus lesz: mi lenne az a dal, amit bárzongoristaként eljátszanál annak a pár embernek záróra előtt?
Szerintem még nincs megírva… Legalábbis azt remélem, hogy még nincsen.*
2016. május
Beszélgető- és kortytárs: Papp Máté
Másik János az interjú hat évvel ezelőtti elkészülte óta számos kreatív produkcióban vett részt és zenei felfedezései azóta is tartanak. Jelenleg két szólóestje van: a Törd szét, törd szét bennem ezt a készet! című előadás során Bálint István és saját szövegeire írt dalait adja elő, a Kaland barátom című műsorban a pedig a Levél nővéremnek-ciklusokat idézi fel főleg saját dalaival. Több film zenéjét jegyzi az elmúlt években (dokumentumfilmekét és játékfilmekét egyaránt), illetve 2019-ben megírta a Fantáziák bandoneonra és vonószenekarra című háromtételes művét a Budapesti Vonósok és Vörös Eszter bandoneonos számára, amely hazai viszonylatban egyedülálló, hiszen bandoneonra hazai zeneszerző ilyen volumenű művet még nem alkotott. Instrumentális műveit és saját dalainak vonószenekarra és énekre hangszerelt változatait a Budapesti Vonósokkal jelenleg is műsoron tartja.
.
(A felhasznált fotók Másik János személyes archívumából valók.)