Niklaus Brantschennek,
Rencsik Imrének és Nemes Istvánnak
köszönettel
KÉSÉSSEL INDUL AZ UTAZÁS, de tudjuk, innen nem lehet elkésni, a többiek már egy napja ott vannak. A Szent Meredek Rend alapítói újabb zarándoklatnak vágnak neki. Irány Nagyvárad, a Posticum, egy zen meditáció egy svájci jezsuita atyával. Kis piknik útközben, reggeli, napsütés, autópálya. Minden rendben látszik lenni az utolsó húsz kilométerig, amikor kiderül, Sanyi testvérnek se érvényes útlevele, se személyigazolványa nincs jelen a kocsiban. Bízik a képességeiben, és valaki azt mondta neki, átengedik így is. A határfalu kocsmájában ellenben megerősítik rendtársai véleményét, esélye sincs. Így azonnal, a határ előtt kézhez kapja zen tanítását és visszabuszozik Budapestre. A két rendtárs pedig folytatja útját kissé megrendülve a kitűzött cél felé.
BÁNYATÓ-MEDITÁCIÓ
fürödni elvarázsolt bányatóban szeméttelep mellett
jezsuita, zen szerzetessel. meditálni tanyán,
szamárként legelészni, kölyök juhászkutyaként
heverni a porban békésen elnyúlva. vadidegen
emberekkel együtt lenni napokig bezárva egy
meditációs turistaparadicsomba. lebegni csak egész nap
ég és föld között, finom pókfonállal kötődni
ide is, oda is, de nem szakítani el. tanulni élni.
BIVALYOK ÉS SZÜRKEMARHÁK legelésznek a hatalmas mezőn, mint az életben mindig, feketésbarnán és fehéresszürkén keveredve egymással, és olykor különválva. A kis bivaly odabiceg hozzánk, tegnap született, mondja Imre atya, a gazda, az anyja távolról bömbölget, hívja és félti. Kis fehér zoknija van, és kis fehér csillag a fején, megismerjük majd, mondja Imre, csak még nincs neve. Tegnap Született, legyen ez a neve, mondom. Nevetnek, de jó, mondják, majd Niklaus atya is nevet a vacsoránál, és azt mondja, nagyon költői név. Inkább indián, de ezt nem tudja elmagyarázni neki.
JÓ A HANGOD, mondja otthon ragadt testvérem, tíz éve nem hallottalak ilyennek. Elgondolkozom, tényleg jó lehet, ha pontosan tükröz engem. Ő egyedül meditálgat a budai hegyekben, velünk van mégis.
BORÁSZAT ÉRMELLÉKEN. Fiatal, lelkes, lendületes borászfiú csinálja a borászatot a családjával. Eredetileg néprajzos, és úgy örökölte meg a pincét. Tormát is termelnek, csilis és fokhagymás verziót is készítenek, ami isteni. Úgy derül ki, hogy a borkóstolón túl egy kis szeretetvendéglátással is készülnek, kolbász, szalonna, töpörtyű. Mindenki meg van hatva, de én tudom, hogy valóban ilyenek ezek az egyszerű emberek a határ túloldalán. Ahogy a barátom, Imre atya is elcsomagol majd nekem egy rúd bivalyszalámit és egy nagy darab szárított bivalyhúst.
TI NEM EGY MELEG PÁR VAGYTOK? Szalad ki a Szimpatikus Lányból, miután órák óta beszélgettünk, és a gyerekekre meg a válásra terelődött a szó. Mesélem Péter testvéremnek reggeli után, aki majdnem leesik a székről nevettében, miközben egy szál alsónadrágban eszi a leves otthoni őszibarackot.
ZAZANEZZÜNK otthon is, mindig, ha együtt vagyunk, vetem föl váratlanul Péter testvérnek. De nem tudom, hogy a sörözős-beszélgetős baráti találkozások beválthatóak-e ilyen módon. Az idő majd kideríti.
A VIRÁGBOLTOS, AKI RABBI volt. Üzenetet hoztunk neki Rutkai Boritól. Csak annyit, hogy üdvözli szeretettel. Mert itt koncertezett nála, a virágboltos meghívta őt, és a színpad előtti részt rózsaszirmokkal hinti tele. De nem ezért volt rabbi, miért ne lehetne egy virágboltos kultúraszervező is. Véletlenül bukkantunk a virágboltjára idegenvezetés közben, de azonnal felismertük, ez ő. Le akartuk fotózni Borinak, de ő ragaszkodott hozzá, hogy én is odaüljek mellé. És küldött Borinak egy csokor levendulát, vigyük el neki. Három óra múlva újra arra mentünk, és épp azon gondolkoztunk, megismer-e minket. Mikor mellé értünk nem fordult hozzánk, csak annyit jegyzett meg félhangosan, most mesélem a feleségemnek, honnan ismerlek benneteket. Szóval rabbi. Hozzá hasonlóan angyali figura csak a kávébódés fiú volt, aki bódéját biciklire illesztve isteni kávéjával járja a város.
HAJNALBAN az egyetlen, távoli tizenemeltes lakóház fölött éppen kel a nap. Mintha megvárta volna a meditáció végét. Nehogy megzavarjon.
ADY MÚZEUM. Két nap múlva derül ki, hogy ösztönösen megtaláltuk, pedig azt hittük, hogy eltévedtünk az éjszakában. A múzeum hátsó része egy hangulatos kiskocsma az öreg fák alatt, hangulatos és visszafogott megvilágításban. Ott isszuk az első nap esti sörét, egy nagyon finom, szűretlen, megjegyezhetetlen nevű félbarnát. Amilyet azóta se találunk többet.
HÍDÉPÍTÉS. Ez már csak reggel jut eszébe Péter testvérnek az előző éjszakai tevékenységet szépen összefoglalva. Egy lazító sör elfogyasztásának indul a történet a körforgalom túloldalán, szemben a Posticum „templomával”. Csendes ücsörgés a sötétben a még felhúzott napernyők alatt. Fél sörnél se tartanak, fél óránál se, amikor a mellettük lévő asztaltól egy nagy darab, idős román bácsi átkérdez magyarul, hogy ti magyarok vagytok? Elindul a beszélgetés, a három román egyszerre beszél, meséli a történetét, kapkodjuk a fejünket, de a legidősebb bácsi, aki megszólított minket, néha érezteti a tekintélyét. Patkolókovács, aki mára 170 fővel működő biztonsági szolgálatot működtet. Járt, dolgozott Amerikában, így hol magyarul, hol angolul beszél hozzánk, vagy amikor elfeledkezik magáról, románul. Barátkozás van, egyszerű munkás emberekkel, amitől Péter teljesen oda van. Milyen kedvesek is a román emberek velünk magyarokkal. Ellentétesen azzal, amit hallani lehet. És Niklaus atya aznap a zen és a keresztény szellemiség közötti hídépítésről beszélt. Péter hajnalra megfejtette a koant, mi is pontosan azt csináltuk.
KÁPOLNÁBAN MEDITÁLNI. Ezt akartam nagyon kipróbálni, de előző nap nem sikerült, mert hatkor már foglalt volt a kápolna, a Mester meditált benne. Ma hajnalban ötkor bíztam benne, hogy szabad lesz, de nem. Foglalt volt. Leültem hát a társalgóban a zongoraszékre a nagy üvegablakokkal szemben. Akkor jelent meg az angyal. Ősz volt, az arca alig látszott, mondta nagyon halkan, hogy ne haragudjak, ő zenélget csak istennek a kápolnában, ha zavar, abbahagyja. Dehogyis, ha lehet, én is bemegyek meditálni, amíg ő zenélget. Remek, mondta az angyal, nem fog énekelni, csak halkan zenélget. A legszebb meditációm volt az öt napban és még azon is túl. Most már csak azt kell megkérdeznem Imre atyától, máskor is feltűnt-e már ez a muzikális jelenés. Vagy?
KIRÁNDULÁS SEGÍTSÉGGEL a Bihari-havasokban. Hiába csak másfél óra az út Váradról, és hiába közelíthető meg viszonylag könnyen a hegycsúcson lévő kereszt, hiába a meditálás az atyával, hiába a visszaúti eltévedés, ami egy gyönyörű tisztást eredményez birkákkal, pihenővel, hiába a meredek út fölfelé az erdőben, a végén segítséget kell kérni. Annak, aki legalább két protézissel (csípő és térd), nem tudva erről a programról, csúszós talpú szandálban mászta meg a hegyet, és a majdnem függőleges, füves lejtőn muszáj segítséget kérnie. A társaság úgy dönt, ez a rövidebb, gyorsabb út. Nekik. Kölcsönözni kellett néhány plusz őrzőangyalt is segítségül a többiektől, hogy az állandó megcsúszások ellenére leérjek valahogy egy ágas bot segítségével a völgybe. Köszönet ezért. Is.
AZ UTOLSÓ, SZENTMISÉVEL EGYBEKÖTÖTT meditálás előtt Niklaus atyával együtt érkezünk a kápolnához, a többiek már bent ülnek. A mester leveti papucsát és elrendezi a többiek sietve lerúgott papucsait, cipőit. Szépen sorba, egymás mellé. Ha eddig nem derült volna ki, igazi mesterrel van dolgunk. Mosolyogva lépek be utolsóként a kápolnába.
Jász Attila
(A fotókat Bodó Tamás készítette.)
