Most már nem várhatunk az új Cukor György-könyvre. A régire, a régiekre viszont most már várnunk kell, és reméljük, hogy nem hiába várunk majd egy Cukor György-összkiadásra.
Az első, 1987-ben megjelent könyvének, a karcsú Egy kartoték hátlapjára címűnek a borítóján rövid életrajzi összefoglalót közölt. „Zalában születtem, 1951-ben, Kerkabarabás községben. Aztán Fenyőfőn, Bakonyszombathelyen, Rédén, majd Kisbéren éltünk; apám nagy szakértelemmel dolgozott a fűrésztelepeken, ez a vándorlás oka. Sopronban érettségiztem, az erdészeti technikumban, majd kisebb döccenővel kijártam a népművelő-könyvtár szakot a szombathelyi tanítóképzőben.”
Amikor ő a Komárom megyei településeken, Bakonyszombathelyen, Rédén és Kisbéren nevelkedett, jómagam arrafelé még nem, csak később, amikor már más vidékeken járt, a hetvenes években forgolódtam, de Sopronban a hatvanas évek második felében akár találkozhattunk is: könnyen lehet, hogy elsétáltunk többször is egymás mellett a belvárosi Szent György utcán, ahol én a szülővárosom utcáin kószáltam, ő meg az erdészeti technikumi óráira igyekezett. Aztán a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Szombathelyen, a maga valójában is találkoztunk. Szombathelyen sűrű volt a költői közeg: Botár Attila, Széki Patka László, Nagy Gáspár csapatához csatlakozhatott. Sokat időztünk együtt a tanítóképezde legendás irodalmi színpadának próbáin és előadásain, utazásain, az intézet irodalmi, művészeti rendezvényein. Emlékezetes költői és színészi alakításai voltak a fellépések, és főként a rögtönzések során.
És aztán a szombathelyi tanulmányi periódus lezárultával sem vesztettük szem elől egymást: a celldömölki kitérő után, ahol – ezt mindig hangsúlyozta – az általa szervezett fellépést az Omega együttes hosszú szünettel kezdte, a törökbálinti évek-évtizedek során hosszan leveleztünk. Természetesen akkor még a hagyományos leveleket postai úton indítottuk útjukra, de az elektronikussá váló korban a biztonság kedvéért küldtünk egymásnak egy-egy e-mailt is, tudatva, hogy elindult a postai levélküldemény.
Sűrűn találkoztunk kiállításokon, irodalmi esteken, szerkesztőségekben. Mindeközben keserves körülmények között végezte könyvtárosi, majd népművelőinek nevezett tevékenységét, mert valójában érzékeny, elhivatott költő és író volt. Versengtünk egymás találón összegző soraiért, amelyeket írásaink mottójául kölcsönözhettünk, miközben megvontuk azt a konzekvenciát, hogy nem is maga a vers vagy a szöveg a fontos, hanem az, hogy mottóvá váljunk.
A kilencvenes években, az egyik találkozásunk után küldött egy üzenetet, amelyben arról értesített, hogy hazatérve egy élő lepkét talált a hűtőszekrényben. Valószínűleg átérezte a rideg valóság és a költészet észrevétlen összemosódását. És ezután egymást követték a naplóbejegyzések.
1999. április 9-én a harminc éves Új Forrás folyóirat estjére került sor Tatabányán, ahol a szerkesztőség egyik meghívottja Cukor György költő volt, aki az ünnepi műsor programjaként az egyik szép versét mondta el. Huszonöt év távlatából nem emlékszem már a versre, csak a szépségére.
2003. november 6-án a budapesti Katona József Színház Motel című előadását néztem meg fia, Cukor Balázs nagy alakításával. A három évtizeddel korábbi, szombathelyi, általa megformált szerepek idéződtek fel emlékezetemben.
2004. január 12-én Cukor György Lovász Erzsébet festőművészről írt, az Új Forrásnak küldött esszéjét szerkesztettem. A kéziratra – amelyen nem nagyon kellett javítgatni – rövid megjegyzés került: nagyon tud írni. Költői-írói tevékenységével párhuzamosan egyre intenzívebb művészeti írói munkásságot is kifejtett: festők, grafikusok, szobrászok műveit, műegyütteseit elemezte és értelmezte nagy beleérzéssel, a szigorú művészettörténeti nézőpontokon kívüli, költői indíttatással.
2014. január 17-én egy tatabányai kiállítás-megnyitón a közönség soraiban felbukkant Cukor György is. Köszöntöttük egymást, és ismét megjegyeztem, hogy már nagyon várom az új Cukor-kötetet, és ha ez így megy tovább, akkor addig halogatja a dolgot, hogy késő lesz, már nem olvashatom. Erre csak annyit mondott, hogy ne siettessem a halálát.
2014. április 26-án meglátogattam Törökbálinton. Egy könyvoszlop kötetei az asztalán azt tanúsították, hogy az én dolgozataimmal bajlódik, ahelyett, hogy a verseivel, prózai szövegeivel foglalatoskodna. Elmondta, hogy egy nagyobb tanulmány megírását tervezi. Próbáltam meggyőzni, hogy ezt sürgősen abba kellene hagyni, és a saját szövegeit kellene megírnia. Csak egy sejtelmes mosoly volt a válasz a felvetésemre.
Az 1987-ben megjelent Egy kartoték hátlapjára-könyvet 1991-ben követte a Száll alá, majd 2001-ben a Para. Amiként az első verseket, az újabbakat is „sajátos, össze nem téveszthető világ és világszemlélet” jellemzi. „Rejtélyes, nyugtalanító, sokszor kiúttalan helyzetek, az emberi választás paradoxonai, mély és felzaklató felismerések kavarognak verseiben, a részvét, a szeretet, a megalkuvás nélküli életminőségek nyugvópontjait keresve. Képei mindig tűélesek, pontosak, eredeti látásmódról tanúskodnak; amint hangvétele is gyakran nyers és végletes, iróniától és groteszk fintoroktól sem mentes, egy teljesebb élet meghódításához rendelt.” – így jellemezte írásművészetét a kitűnő költő és szerkesztő, Deák László.
Valóban – miközben az életet kellő rezignációval szemlélte és mélyen átélte abszurditásait –, nem pazarolta a szavakat, nagyon vigyázott, ügyelt a jelentésükre. Költői képei, metaforái megrögződő erejűek. Nagy kincsünk lehet ez a XX-XXI. századi, mély gondolatisággal éltetett költői beszéd – vagyis a gyász fájdalmának múltával komoly munkánk lesz: Cukor György írásos munkásságának termését, irodalmi hagyatékát majd össze kell gyűjtenünk és egy vaskos kötetbe rendezve közre kell adnunk – hogy a magyar irodalom szerves része lehessen, hogy aki még olvas, a kánonokon túl is értékes, szellemi élményt adó irodalmat olvashasson.
Megrendülten búcsúzunk Cukor Györgytől, a nagyszerű költőtől.
(Wehner Tibor)
(Törökbálint, 2023. augusztus 25.)