A disznó vére Kis-Balaton területű tócsa. Felette áll a böllér, pörzsölője tüzet szór. Az égett szag belopakodik a pálinkáspoharak közé, harmadszor koccintunk, csilingel az üveg a hajnali ködben. Pityuval vödörszámra hordjuk a húsokat a darálóhoz. Mi csináljuk a hurkát, ha a többiek nagyon felöntenek a garatra, még a végén a kuláré is ránk marad. Marcsi gondosan bekészítette nekünk a főtt rizsát, nagy tálakban dermed a vér, a májat Ilike néni épp kiveszi az abaléből, hordják az asszonyok szépen sorban a főtt belsőségeket. Nehéz szagok ereszkednek a konyha fölé. Töltök, felhajtjuk Pityuval, nézzük, ahogy a többiek dagasztják a kolbászhúst, dülöngélnek a teknő mellett. Felgyűrőm az ing ujját, a disznó nyelvét és máját begyömöszölöm a garatba, Pityu meg hajtja. Barna csíkok zúdulnak a kondérba, öntöm hozzá a rizsát, keverek, gyúrom, keverek, aztán hozom a kimosott beleket meg a töltőt. Állítólag régen, amikor még nem volt óvszer, ilyen beleket húztak a férfiak a micsodájukra, hogy ne legyen gyerek. Aztán mégis lett. Belefújok egy vékonybélbe, az orromra tapad, nem enged, hiába húzom, cibálom, beránt egy erős centrifugális erő a bélbe, darabokra szaggat: rizsre, májra, nyelvre, illatos csomborra, só, bors keveredik bennem, jókora hurkaként végzem.
Nagyokat pislogok, de nincs szemem, fülelek, de nincs fülem. Mégis mindent hallok. Pityukám, kiszabadítanál, üvöltöm, de nem hallom a hangom. Ne viccelődj, válaszolja Pityu, inkább keverd be a véres hurkát. Úgy állsz a teknő mellett, mint fasz a lakodalomban. Felröhögök, köszi, motyogom, azzal elkezdem túrni a rizsát, kiborul, elárasztja a konyhát, meglököm a vért, megszalad, befolyik Pityu gumicsizmája alá, szétterül a linóleumon, megalvad, szigetek nőnek a rizstengeren. Elment az eszed, támad rám Pityu, máris berúgtál, oda a véreshurka! Nagy kezeivel visszameri a rizsát egy teknőbe, ráhalmozza a megmentett alvadt vért. Tölts legalább, töltök, hogyne töltenék, de a pálinkásüveg is a padlón végzi, mire összefut mindenki a tanyán. Az asszonyok óbégatnak, Sanyi gazda dünnyögve hoz egy újabb üveg szilvapálinkát. Belém diktálnak egy felest, csilingelnek a poharak, megpuhulnak bennem a rizsszemek, szétmállnak a barna rostok.
Az asszonyok serényen készítik a reggelit, a hurkák közül engem választanak ki, miközben Marcsi épp azt kérdezi Pityutól, ugyan merre vagyok. Pityu rám mutat, itt vagyok, mondom neki én is, ne marháskodj, válaszolja, épp egy jókora hurkát megyek sütni a férfiaknak, mielőtt az összes berúgna. De hát itt vagyok a karodon. A karomon egy hurka van, válaszolja nevetve, amit bekapunk, ha kisült. Szépen kipirulok, mire belémdöfik a kétágú villát. Sikoltozok a felnégyelésig. Nézem, ahogy egyre hangosabbak a férfiak, belátok a szájukba, fekete csúszda, fogaik csontrácsok. Nézem az asszonyokat, nedvesítik ajkukat a zsíros falatok előtt. Négyen egyszerre emelnek a szájukba, várom a nyálzuhatagot, a gyomorsav keserű marását.
Bomlok a fényben, szemem lassan szokja meg a téli reggel napsugarait a szobában. Az asztalnál ülök. Bámulom remegő kezem, lábam. Körülöttem ömlenek a disznó viccek, csattognak az állkapcsok, fröccsen a zsír az otthonkákra. Rajtad röhögünk, Jani, sikkant fel Ilike néni, pont úgy nézel ki, mint egy hoppon maradt hurka!
.
(A borítófotó a szerző személyes archívumából való)