Szilaj Ló (Crazy Horse, vagy Tȟašúŋke Witkó, 1840?–1877), a sziú indiánok briliáns hadifőnöke a 19. század második felében elkeseredett küzdelmet folytatott a fehér bevándorlók terjeszkedése ellen. Az amerikai vadnyugat egyik legkarizmatikusabb alakjaként tartják számon, akinek vezetése alatt az indián harcosok legyőzték és megsemmisítették Custer híres 7. lovasezredét, térdre kényszerítve ezzel az Amerikai Egyesült Államok hadseregét. A neves történész, Joseph Marshall segítségével lehetőségünk nyílik arra, hogy Szilaj Lót úgy ismerjük meg, ahogy kortársai ismerhették.
Marshall maga is a sziú lakota nemzetségből származik, és Szilaj Ló életrajzát átfogó kutatásokra, valamint a törzsi szájhagyományokra alapozta rokonai visszaemlékezéseinek segítségével, melyeket nagyon ritkán osztanak meg az indián közösségeken kívül. Betekintést nyerhetünk a korabeli lakota életmódba, megismerhetjük az eszméket, melyekért Szilaj Ló harcolt, és melyekért fel is áldozta magát. Rendíthetetlenül haladt előre a látomása által kijelölt ösvényen. Megtalálta, majd elvesztette élete szerelmét. Útját a kötelességtudat jellemezte, megpróbáltatások, csalódások sokasága, gyász, halál kísérte. Egy felejthetetlen hős, aki nagybetűs legenda marad örökre.
Joseph M. Marshall III Szilaj Ló – A legendás lakota harcos élete (2023 – The Journey of Crazy Horse: A Lakota History, 2004) című kötetének részletét Meidl Ágnes fordításában a Konkrét Könyvek engedélyével közöljük.
Joseph M. Marshall III
Szilaj ló
(részlet)
Előszó egy hős történetéhez
Az 1866–67-es tél iszonyúan hideg volt. Vastag hótakaró fedte a Big Horn-hegység lábait, azt a térséget, melyet a lakoták csak a Powder-folyó vidékének neveztek, és ami manapság Közép-Wyoming államban található. A bölény ritka volt, és a vadászoknak nagy erőfeszítésébe került, hogy szarvasokat találjanak. Szilaj Ló[1], aki akkoriban húszas évei közepén járt, és öccse, Kis Sólyom[2] szintén kivették részüket a vadászatból, néha életüket kockáztatva a fagyos időben, hogy felkutassanak valamilyen vadat. Egyik nap egy hirtelen kerekedett hóvihar arra késztette őket, hogy menedéket keressenek, ám a tomboló fergetegben több szarvast is észrevettek, melyek szintén a jeges szél elől próbáltak elbújni. Miután a hófúvás kissé csillapodott, a két vadásznak sikerült nyilaikkal leteríteniük közülük néhányat, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat ilyen körülmények között. A húst hazaszállították, megmentve ezzel rokonaikat és barátaikat az éhezéstől. Mindössze néhány héttel ezt megelőzően, Szilaj Ló vezetésével kilenc bátor harcos nyolcvan katonát csalt tőrbe egy olyan helyre, ahol több száz lakota és sájen[3] harcos várta őket. Ez az esemény úgy maradt fenn a történelemben, mint a Fetterman-csata, vagy Fetterman-mészárlás. Kemény ütközet volt, és fontos győzelemnek számított a lakoták és sájen szövetségeseik számára. A tőrbe csalás során Szilaj Ló jóval az ellenség lőtávolságán belül váratlanul megállította a lovát, és a legnagyobb nyugalommal levakarta patájáról a jeget, hogy ezzel még jobban feldühítse az őket követő katonákat.
Fogalma sem volt arról – de különben sem érdekelte volna –, hogy ott és akkor alapozta meg a személyét körüllengő mítoszok és legendák sokaságát.
Szilaj Ló nevét kimondva azonnal olyan események jutnak az amerikai Nyugat történelmét valamelyest ismerők eszébe, mint a Fetterman-csata, a Rosebud-i csata, vagy a Little Bighorn-i csata. Ők a legendás Szilaj Ló jegyében gondolkodnak. Szilaj Ló volt az a lakota hadifőnök, aki nyolc nap leforgása alatt legyőzte az Amerikai Egyesült Államok hadseregének két legjobb harctéri parancsnokát: George Crook dandártábornokot és George A. Custer alezredest. A csatatéren kívüli hőstettei azonban jóval kevésbé ismertek. Vadászat a tomboló hóviharban és ehhez hasonló cselekedetek által lett egyre kedveltebb azok körében, akik egyszerű emberként ismerték. Az ő számukra már jóval azelőtt hőssé vált, mielőtt legendává emelkedett volna a többi ember szemében is a híres Hetedik Lovasezred legyőzése után a Little Bighornnál.
Szilaj Ló az én személyes hősöm is gyerekkorom óta. Nyilvánvalóan ő volt a legismertebb lakota hadifőnök a 19. század második felének zűrzavaros időszakában az USA északi síkságán. Neve ott él a legtöbb amerikai tudatában, olyan más törzsekből származó indián vezetők és hősök neveivel együtt, mint az apacs Geronimo, a népörszé[4] Chief Joseph, a kelet-sosóni[5] Washakie, vagy a komancs Quanah Parker, csak hogy néhányat említsek. Nem kevésbé ismert, mint a hunkpapa lakota politikai és spirituális vezető, Ülő Bika[6], aki egyébként barátja és szövetségese is volt Szilaj Lónak, vagy Vörös Felhő[7], aki szintén oglala volt, ám nem tartozott a barátai közé.
Szilaj Lót legelőször mint harcost ismertem meg. Nem tudtam, és nem is érdekelt, mit érzett, miket gondolt; csak az foglalkoztatott, hogy bátor lakota volt, és olyan tetteket vitt véghez, melyek tűzbe hozták a fantáziámat. Ám ahogy telt az idő, jött a többi történet. Ma már számomra Szilaj Ló elsősorban egy ember, egy férfi, és csak másodsorban legenda. Valójában nagyon hasonlít apámra, nagybátyáimra és nagyapáimra. Egyenes a járása, udvarias, és halkan, lágyan beszél. Ugyanakkor van egyfajta rejtélyes aura, mely körülveszi, mintha egy olyan ködön keresztül látnám őt, ami összemossa a legendát a valósággal. Ez az az aura, amely a legtöbb embert vonzza, és meg vagyok róla győződve, hogy sokkal többeket érdekel az őt körülvevő rejtély, mint maga az ember.
Tisztán emlékszem rá, hogy először hatévesen hallottam a nevét. Nagyapámmal, Alberttel és az általam csak Isaac nagyapának hívott férfivel együtt éppen a Little White-folyón keltünk át, és megálltunk pihenni. Amint mindketten nekiálltak cigarettát sodorni, egyikük megemlítette, hogy mennyire hasonlít a White-folyó lassú folyása a Greasy Grass-folyóéhoz. Később megtudtam, hogy a Greasy Grass Dél-Közép-Montanában található, és más néven Little Bighorn-folyó a neve. Egy sűrű füzes árnyékában a két idős férfi egy csatáról kezdett beszélgetni, és olyan neveket említettek, amiket azelőtt még soha nem hallottam – vagy legalábbis nem emlékszem, hogy hallottam volna. Pizi, Tatanka Yotanke, Inkpa Duta és Tasunke Witko, valamint Pehin Hanska. Természetesen Epéről[8], Ülő Bikáról, Vörös Dombról[9], Szilaj Lóról és Custerről beszélgettek. Pehin Hanska Hosszú Hajat jelent, ezt a nevet adták a lakoták George Custernek.
A csata, amiről beszélgettek, 75 évvel korábban zajlott, tizen-egynéhány évvel születésük előtt.
Mégis úgy társalogtak róla, mintha csak előző nap történt volna. Megtehették, hiszen apjuk, nagybátyjaik, valamint az a generáció, amely 1876-ban élt, meséltek nekik a csatáról, sőt néhányan közülük ott is voltak Little Bighorn-folyó melletti táborhelyen.
Hosszú Haj[10] és katonái brutális vereséget szenvedtek. A sahiyelák, az északi sájenek is ott voltak a lakotákkal. A katonák megtámadták a Little Bighorn-folyó mentén elterülő falu déli végét, majd később az északi végét. A délről támadókat megállították, és teljesen szétverték, átkergették a folyón egy domb tetejéig, ahol a katonák sekély árkokat ástak a földbe, hogy elrejtőzzenek. Azokat, akik észak felől próbáltak támadni, a folyónál állították meg, és felkergették őket egy hosszú partmeredélyre. Kénytelenek voltak menet közben harcolni; egymás után estek el és haltak meg, majd addig menekültek, amíg egy kis csoportjukat leválasztották egy hosszú hegygerincen, ahol egytől egyig megölték őket.
A csata történetével kapcsolatosan egy név ismétlődött gyakrabban, mint a többi: Tasunke Witko, avagy Szilaj Ló. Ő volt a harcosok egyik vezetője, és puszta megjelenése a harcmezőn elég volt ahhoz, hogy a többiek vérszemet kapjanak. Az ütközet második felében Tasunke Witko vezette a támadást a katonák ellen. Amikor néhány évvel később mesélt a csatáról, egy sájen vezető azt mondta: „sohasem láttam még ilyen bátor tettet”.
Hatéves koromra már rengeteg történetet hallottam nagyapáimtól. Tisztában voltam vele, hogy az öreg lakoták szemében a harcos és a férfi egyenlőnek számított. Tudtam azt is, hogy a férfiak gyakran megsérültek és súlyos sebesüléseket szereztek a harcban, esetenként pedig meg is haltak. Azt is tudtam, hogy egy férfi próbára tehette magát a csatában. Számomra a két nagyapa által ily tisztelettel és nagyrabecsüléssel felidézett 1876-os Greasy Grass-csata története – a Little Bighorn-i csata története – óriási jelentőséggel bírt. Az én hatéves világomban csupán kettő vagy három olyan kaliberű idős ember létezett, akiket két nagyapámhoz hasonlíthattam, tehát amikor ők tiszteltek valakit, az nem kis dolognak számított. Ezen a napon, a Little White-folyó mentén vált Tasunke Witko az életem részévé.
A többi lakota fiúhoz hasonlóan, aki hallott már Szilaj Ló harctéri hőstetteiről, én is teljesen le voltam nyűgözve és bálványoztam, ezáltal kirekesztve őt a valós világból. Már nem emlékszem, mikor jött el a pillanat, amikor rájöttem, hogy Szilaj Ló lényege többől áll, mint puszta fizikai megjelenése, vagy a harcos és az embereit ütközetbe vezető hadifőnök képessége, teljesítménye. Azt viszont tudom, hogy a megvilágosodás számomra azért jött el, mert a nagyapám és a többi idős ember történetei jóval reálisabb hangot ütöttek meg, mivel olyan részletekről is beszéltek, amelyek a szellemi és emocionális fejlődésemmel összhangban álltak. Szilaj Ló személyisége jobban kirajzolódott, és elkezdtem rá valós emberként tekinteni ahelyett, hogy csak a legendát lássam.
Abban a valóságban minden korabeli lakota fiú lóháton nőtt fel, és ez alól Szilaj Ló sem volt kivétel. Felnőttként nagyon ügyes lovasnak tartották. Sokan, akik együtt mentek vele harcolni, emlékeztek arra, hogy két lovat használt a csatában, egy vörösesbarnát és egy sötétbarnát. Kedvence a vörösesbarna pej volt, későbbi kedvence pedig egy sárga színű hátasló volt. Jobban kedvelte a pejlovakat, mert nagyobb volt a teherbírásuk. A vörösesbarna ló nemcsak gyors volt, hanem kivételesen erős teherbírással is rendelkezett. Ez volt az a ló, amelyet a legtöbb alkalommal lovagolt, akár más törzsek elleni, akár fehérek elleni harcról volt szó. Szilaj Ló pihenés gyanánt és pónija felfrissítésére szeretett felnyargalni egy dombtetőre, hogy ott a szélben álldogálva elcsípjen egy-egy hűvös fuvallatot.
Mint minden lakota férfi, feltehetően jól értett az íjászathoz, hiszen olyan fajta gyakorlati tanításban részesült, melyek ezt lehetővé tették. Az ő idejében nem volt szokatlan, hogy tizenéves fiúk repülő szöcskéket találtak telibe nyilaikkal. Meglepő módon, a harcosról elképzelt gyerekkori képem nem állt messze az igazságtól. A közelharcban előnyben részesítette a kőfejű harci bunkót, és állítólag nagyon ügyesen bánt vele, különösen lóháton. Mindamellett szükségből beszerzett egy egylövetű elöltöltős puskát, később pedig egy ismétlőfegyvert is.
Szilaj Ló annak idején valószínűleg nem tartozott a legmagasabb és a legizmosabb lakota harcosok közé. Nagyjából 167-177 cm magas lehetett, de a bátorság és a merészség nem méret vagy képesség függvénye. Egyébként pedig nem volt a lakota harcos prototípusa sem, mivel nem vett részt a waktoglakapi nevű rituáléban, mely során a harcosok „elmesélték győzelmeiket”. Ez egy egyszerű szertartás volt, ahol elvárták tőlük, hogy számoljanak be a harcmezőn véghez vitt hőstetteikről. Szilaj Ló csupán a közvetlen hozzátartozóinak mesélt tetteiről.
Néha azonban úgy érzem, Szilaj Ló fölém tornyosul. Lénye fürkésző, szemei villognak. Ezek a pillanatok arról szólnak, hogy ne felejtsem el azt a lenyűgöző hagyatékot, Szilaj Lónak azt az aspektusát, mely megkülönbözteti őt azoktól, akik előttünk éltek. Igazi értelemben véve, ezt a hőstettein túlmenően csak a tradicionális lakoták ismerik és értik, de a lakotán kívüli világ gyakran félreértelmez.
Nagyapám különösen szerette megfigyelni késő nyári délutánonként a nyugati égbolton gyülekező gomolyfelhőket, melyek vastag és kékesszürke belsejében halkan dübörög a mennydörgés, villámlást és esőt ígérve. Egyik nyáreste, amint éppen viharfelhők érkezését figyeltük, és hallgattuk a távoli, halk mennydörgést, csendesen megjegyezte: Wakinyan ihanble ske (Úgy mondják, a mennydörgésről álmodott). Szilaj Lóról beszélt. Tehát, többek között, Mennydörgésálmodó is volt. Bárkinek, aki a Mennydörgéslényekről, a Wakinyan-ról álmodott, a heyoka, vagy más néven a wakan witkotkoka útját kellett járnia, melyet megközelítőleg úgy lehetne lefordítani, hogy „szent módon őrült”. A heyoka egy két lábon járó ellentmondás volt, néha őrült módjára viselkedett, és általában elvárták tőle, hogy az elfogadott viselkedési szabályokkal ellentétesen cselekedjen, illetve éljen. Ezáltal a Mennydörgésálmodó feláldozta az énjét a népe kedvéért. Pontosan ez az, amit Szilaj Ló egész felnőtt életén át tett az utolsó leheletéig.
Hagyatékként egy követni való utat és a követésére szólító kihívást ajándékozott nekünk.
Jóval később, már felnőttkoromban jöttem rá, hogy a Szilaj Ló életéről való kutatásaim azon a nyári napon kezdődtek, a Little White-folyó mentén, 1951-ben, csaknem 74 évvel a Robinson-erődbeli halála után. Ez a kutatás nekem, mint lakota gyereknek a legtermészetesebb módon történt.
Számomra az északi síkság jelentette az otthont, mert ott születtem, és az a föld legalább annyira befolyással volt rám, mint a hozzá oly közel élő emberek. Az a kiváltság jutott részemül, hogy a Rosebud Indián Rezervátum területén lévő Horse Creek és Swift Bear közösségeiben nőttem fel, a barátaim, rokonaim és anyai nagyszüleim, Albert és Annie (Két Sólyom, Jó Hangú Sas) mellett. Eltöltöttem néhány évet a Kyle környéki (Dél-Dakota) lakota közösségben is, a Pine Ridge Rezervátumban, ahol apai nagyapám, Charles J. Marshall főesperesként szolgált. Ott is nagyon sok idős lakota barátom és rokonom élt. A legtöbbjük 1890–1910 között született. Az ő szüleik pedig 1860–1890 között látták meg a napvilágot.
Fordította: Meidl Ágnes
[1] Crazy Horse – Ezek az angol nevek már eleve fordítások, sőt néha „ferdítések”, hiszen az angolnak nem mindig sikerül visszaadnia az eredeti indián név valós jelentését. Tȟašúŋke Witkó szó szerint annyit tesz: Akinek Bolond a Lova. Ami feltehetően annak a bizonyos lónak a vakmerőségét némiképp degradálva lett Crazy Horse, amit ugyan fordíthatnánk Őrült Lónak, de mivel Tandori Dezső már a hetvenes években Szilaj Lóként fordította Crazy Horse nevét Dee Brown A vadnyugat története indián szemmel című művének magyar kiadásában (Kossuth Könyvkiadó), jelen kötet fordítója és szerkesztője is egyöntetűen e mellett tört lándzsát.
[2] Little Hawk
[3] Cheyenne
[4] Nez Percé
[5] Shoshone
[6] Sitting Bull
[7] Red Cloud
[8] Gall
[9] Red Butte
[10] Long Hair
.