Tea, keksz, kiporciózott gyógyszerek és egy krimi figyelemelterelése. Naponta cirka négy oldal tíz hónapon át, nem bírtam többet. Négyágyas kórteremben feküdtem, az ágy inkább volt kényelmetlen, mintsem kényelmes. De nem panaszkodom, kellemes volt a társaság, halkszavú emberek, esténként beszélgettünk. Sohasem a jövőről, mindig csak a múltról. A múlt lett a jelenünk. Munkáról beszéltünk, szerelemről, gyereknevelésről, én például arról, hogy nyolcvankettőben hiánycikk volt a tornacipő, a 32-es méret, ami a fiamnak kellett volna. Ma már 42-es a mérete. Legutóbb egy barna mokaszin volt rajta, Olaszban vehette, Riminiben, oda szoktak menni a gyerekekkel. Sokat meséltem a fiamról a “bentieknek”, sőt, leginkább csak róla beszéltem. Meghatott a felismerés, hogy mennyire szeretem.
Emlékszem, több felismerésem is volt abban az időben. Például a fájdalom enyhülésének gyönyöre, vagy a fájdalomban való osztozás lelket nemesítő élménye. Folyton törte az ágy a derekamat. Emlékszem, mindannyian panaszkodtunk a derekunkra (titkos örömeink egyike), és mindannyian ugyanazt a rózsaszínű tablettát kaptuk a fájdalomra, amitől egyformán kábultunk, sőt, még az álmaink is egyformák voltak, amolyan éberalvós kórterem-álmok.
Egy hónappal ezelőtt gyógyultnak nyilvánítottak. Papírom van róla. Nincs több sugár, nincsenek rózsaszín pirulák, álmokba szőtt halk beszélgetések. Magányosan és céltalanul kóborolnak bennem az érzések.
Sétálok. Szoktatom magam az élethez. A Déli előtt a kórháznál egyszer majdnem leszálltam a buszról (pedig nem volt már arra dolgom), de szerencsére a mögöttem lévő ülésről váratlanul rám köszönt valami régi ismerős. Egy almával teli kosár volt a karján, az almák pirosan ragyogtak a délelőtti napsütésben. Te vagy az Erzsi?
Erzsi… melyik Erzsi, méláztam magamban, az, aki te ismertél régen, vagy az, akit a bentiek ismertek meg?
Én vagyok, mondtam félmosollyal, zavaromban régen a hajamat igazgattam, most a kendőmet húztam lejjebbre a homlokomon, aztán a magas gyümölcsárakról kezdtünk beszélgetni, meg arról, hogy mi lesz a magyar postával. Este, tálcára tettem a vacsorámat, vajas zsemle, kockasajt, párizsi. Nem mintha nem engedhetném meg magamnak a drága felvágottakat, vagy a koktélparadicsomot, avokádót, nem tehetek róla, de ez esik jól. Vacsora után újra elővettem a kórházban olvasgatott könyvemet. Sehogy sem bírtam befejezni, pedig egy Agatha Christie-ről volt szó. A kristálytükör meghasadt. Marina Gregg, a híres színésznő kezet nyújt Mrs. Badocknak, a gyanútlan áldozatnak, és a kéznyújtás pillanatában értelmet nyer a múlt minden fájdalma. Tudja mit kell tennie.
Én nem tudom. Nem tudom, mit csináljak a visszakapott életemmel. Nem tudom, hol folytassam, azt sem, hol hagytam abba és nem tudom, mit kezdjek a frissen szerzett felismeréseimmel, nem működnek ebben a kinti világban. Inkább a szúnyoglárvák mozgását figyelem a pocsolyákban, lenyűgöz az élő anyagba kódolt rendezettség. Ilyenkor jó, ilyenkor nincsenek kérdéseim.
Sokat sétálok. Szoktatom magam az élethez. A szagok még zavarnak, de a színeket szeretem, játszik velük a képzeletem. Az “esz” betű szivárványosan fehér, az 1-es mindig a szürkéből indul…
Egy pékség előtt haladtam el épp. Megszédültem a vajas tészta aranybarna illatától. Fonott kalácsok hullámoztak a megpakolt polcokon, gyémántosan csillogott a cukor a brióson, benyitottam az üzletbe, és rendeltem.
Mire kiléptem az utcára, kitavaszodott.