David Foster Wallace 1962-ben, a New York állambeli Ithacában született. A diploma megszerzése után (Amherst College, azután University of Arizona) több egyetemen is tanított angol irodalmat és kreatív írást.
Életében két regényt (The Broom of the System, 1987; Infinite Jest, 1996), három novelláskötet (Girl with Curious Hair, 1989; Brief Interviews with Hideous Men, 1999; Oblivion, 2004), valamint több esszékötetet jelentetett meg.
Barátja, Jonathan Franzen Távolabbra című esszéjében így írt róla: „Imádta az írást, különösen az Infinite Jest esetében, és a regények céljáról folytatott sok beszélgetésünk során nyíltan megfogalmazta azt a meggyőződését, hogy a fikció a megoldás, a legjobb megoldás az egzisztenciális magány problémájára. A fikció volt az ő kiútja a szigetről, és amíg ez működött – amíg képes volt a szeretetét meg a szenvedélyét magányos üzeneteinek megírásába önteni, s amíg ezek az üzenetek sürgős, friss és őszinte hírekként érkeztek a kontinensre –, bizonyos mértékű boldogság és remény élt benne. Amikor a fikcióhoz fűzött reménye az új regénnyel vívott több éves harca után szertefoszlott, nem maradt más kiút, csak a halál.” (Greskovits Endre fordítása)
David Foster Wallace, miután évtizedekig depresszióval küzdött, 2008. szeptember 12-én, a kaliforniai Claremontban öngyilkosságot követett el. Mindössze 46 éves volt. Harmadik, befejezetlen regényét (The Pale King) halála után, 2011-ben adták ki, és Pulitzer-díjra jelölték.
Az Új Forrás már korábban is közölt David Foster Wallace-szöveget (a Megégett gyermekek inkarnációi című novellát) – most az eredetileg 1996-ban megjelent, Végtelen tréfa (2018 – Infinite Jest, 1996) című regényéből közlünk egy részletet, a magyar fordítást (Kemény Lili és Sipos Balázs munkája) megjelentető Jelenkor Kiadó engedélyével.
Szűcs Balázs Péter
David Foster Wallace: Végtelen tréfa (részlet)
145.
TÖREDÉK A MOMENT MAGAZIN RÉSZÉRE AZ ARIZONA CARDINALS PROFI RÚGÓJÁTÉKOSÁNAK, O. J. INCANDENZÁNAK
AZ ÁLLÍTÓLAGOS SZOFTPROFILJÁHOZ KÉSZÜLT INTERJÚSOROZAT LEIRATÁBÓL, HELEN STEEPLY, A MOMENT MAGAZIN ÁLLÍTÓLAGOS SZOFTPROFIL-ÍRÓJA TOLLÁBÓL ‒ DBAÉ. NOVEMBER 3.
K
Hát, van abban valami fura elégtétel, ha valaki a szemed láttára szép fokozatosan behőzöng, ahogy például az Eszement Gólya is elég furán dobta el az agyát bizonyos dolgokon. Általában elég furának tartotta mindenki.
Nyilván emlékszel, hogy inkább a lencsék és a fény iránti érdeklődés felől került a szórakoztatásba. Asszem, a művészfilmes rendezők általában egyre elvontabb cuccokat csinálnak. Nála pont fordítva volt. Már a legviccesebb cuccai is csomószor nagyon elvontak. Valódi rézből van a fülbevalód? Neked bírja a bőröd a valódi rezet?
K
Emlékeztetnélek, hogy olyan régi, művészi rendezőket tekintett előfutárainak, akik már az ő befutásakor „ne pas à la mode” voltak, nemcsak Langot, Bressont és Derent, hanem olyan elvont anti-újhullámosokat is, mint Frampton, pszichopata nuckokat, mint Godbout, antikonfluenseket, mint Dick vagy a két Snow, akik nemcsak valami csendes rózsaszín szobából voltak szalajtva, hanem tudatosan korszerűtlenek is voltak, és mindenféle nehézművészeti gesztusfilmeket csináltak a filmről, a tudatról, a levésről, hullámelhajlásról, a sztázisról, satöbbi. Az általam ismert rendkívüli szépségű nők ilyen zöldes, viszketős kérgesedésre szoktak panaszkodni, ha valódi rezet viselnek. Szóval csomó katedra-vadászt és kritikust, akik az ezredfordulós új-ortokromatikus neorealizmust azzal ajnározták, hogy az az igazi, a korszerű avantgárd, állományba vették, csak mert kábé össztűz alá vették Dicket és Godboutot és az elszállt Snow tesókat meg a Gólyát, hogy nem elég avantgárdok, pedig ők valójában direkt après-garde-ok akartak lenni. Sose sikerült maradéktalanul felfognom, mi a rák az az ortokromatika, de akkortájt iszonyat trendi volt. Az Eszement Gólya viszont folyton szándékolt atavizmusról, retrográdizmusról meg sztázisról beszélt. Plusz ugye az akadémikusok, akik utálták, pont a mesterkélt beállításait meg a chiaroscuro világítását utálták, ami viszont a Gólya abszolút fétise volt, a fura objektívek meg a chiaroscuro.
Mikor kijött a cucc a Medúzáról meg az Odaliszkról, aztán A vicc, a filmes establishment elmélet-buzijai már fogták is be az orrukat, hogy lám-lám, Incandenza még mindig a századvégi önreferenciális, nem-szórakoztató formalizmusban és nemrealista absztrakcióban utazik, és egy idő után, a maga fokozatosan behőzöngő módján Őkelme, a Gólya fejébe vette, hogy bosszút áll. Nagy részét a McLean Klinikán találta ki, odakint Belmontban, ahol Őkelmének amúgy már szinte saját szobát tartottak fönn. Kitalált egy műfajt, ráfogta, hogy maga a végsőkig vitt neorealizmus, rávett pár filmes folyóiratot, hogy hozzanak le pár ilyen hangzatos kiáltványszerűséget, amiket írt róla, rávette Duquette-et az MIT-ről, meg néhány ilyesmire kapható fiatalabb katedravadászt, hogy kezdjék hivatkozni, közöljenek róla kis cikkeket havi meg negyedéves folyóiratokban, említsék kiállításmegnyitókon, avantgárd színházi és filmes premiereken, nyomják be a köztudatba, vigyék hírét ennek az új mozgalomnak; és ezt az állítólagos végpontjáig vitt neorealizmus-dolgot elnevezték „talált drámának”, és állították, hogy ez a színház és a mozgóképművészet jövője, satöbbi.
Csak mert azon filózok, hogy ha bírod a réz-cuccokat meg az azték napocskákat, tudok egy kis helyet odalent Tempeben, ahol vágom a tulajt, állati kis réz-cuccai vannak, és lecsattoghatnánk nézni neked egyet. Az az elméletem, hogy állati természetes szín kell hozzá, hogy bírj nem-nemes fémeket viselni, bár lehet, hogy csak valami allergia-dolog van emögött; hogy ugye bizonyos nők érzékenyek rá, mások meg nem.
K
Hogy mi volt ez a talált dráma… és hadd emlékeztesselek, hogy Duquette meg egy brandeisos kritikus, valami Posener, akiket bevett a bosszúhadjáratba, orbitális ösztöndíjakat szakítottak vele, sőt, valahol az Eszement Gólya is kapott rá kettőt, két kisebb ösztöndíjat, hogy járják körbe az ország filmes doktori képzéseit, és tartsanak dagályos és vérkomoly elméleti előadásokat erről a bizonyos „talált drámáról”, aztán visszajöttek Bostonba, ahol a továbbiakban a Gólya meg a két kritikus részegen fetrengett és újabb talált-drámás elméleti óraterveket gyártott és kuncorászott meg röhögcsélt, míg Őkelme ékes tanújelét nem adta, hogy ideje visszamennie a detoxba.
K
Ilyen családi becenév. Hal meg én vagy Őkelmének, vagy Elveszett Gólyának hívtuk. Először Mamsz mondott Őkelmét, ami, gondolom, valami kanadai dolog. Hal inkább Őkelmét mondott. Hogy Mario hogy hívta, jó ég tudja. Ki tudja. Eszementet mondtam, Eszement Gólya.
K
Hát nem, mert igazából, érted, nem léteztek talált drámás patronok vagy színdarabok. Ez volt benne a vicc. Annyi volt az egész, hogy néhány haveroddal fogtatok egy bostoni telefonkönyvet, kitéptetek egy random lapot a White Pagesből, föltűztétek a falra, aztán a Gólya a szoba túloldaláról rádobott egy dartsot. A lapra. És a név, amit eltalált, az lett a talált dráma alanya. És ami a következő másfél órában történt a főszereplővel, akit a dartsszal eltaláltál, az volt a dráma. És amint letelt a másfél óra, mentél piálni a kritikusokkal, akik kuncogva veregették a vállad, hogy faszán betetőzted a neorealizmust.
K
A dráma alatt? Amit akarsz. Nem vagy ott. Senkinek sincs fogalma, mit csinál a név a telefonkönyvből.
K
A poén azon az elméleten alapszik, hogy nincs közönség, sem rendező, színpad vagy díszlet, mivel az Eszement Gólya és haverjai szerint ilyesmik, ugye, a Valóságban sincsenek. És a főszereplő sem tudja, hogy szerepel a talált drámában, mert a Valóságban sem gondolja senki, hogy valamilyen drámában szerepelne.
K
Szinte senki. Remek meglátás. Szinte senki. Meg is ragadnám az alkalmat, hogy megemlítsem, hogy kicsit meg vagyok félemlítve.
K
Remélem, nem fog szexistának vagy bántónak hangozni. Voltam már máskor is nagyon-nagyon szép nők környezetében, de nem ahhoz szoktam, hogy ennyire lényeglátók, élesek, politikailag tudatosak, precízek, soklátószögűek és megfélemlítően intelligensek legyenek. Sajnálom, ha ez szexistának hangzik. Egyszerűen ez a tapasztalatom. Veszek egy nagy levegőt, és szimplán megmondom az igazat, még ha ezzel azt is kockáztatom, hogy esetleg valami sztereotip, neandervölgyi sportolónak vagy szexista bohócnak fogsz tartani.
K
Egyáltalán semmi, nem, semmit nem rögzítettek vagy filmeztek le. Mivel a poén, amit itt és most szeretnék újból aláhúzni, az, hogy a Valóság maga is kameramentes. Senki nem tudta, mit csinált a csávó a telefonkönyvből, senki nem tudta, mi volt a dráma. Spekulálgatni mondjuk ők is szerettek, mikor letelt az idő, és mentek piálni meg azt játszani, hogy rekapitulálják az aznapi drámát. Őkelme általában úgy képzelte, hogy a csávó ült, és patronokat nézett, vagy a tapétája mintáit számolgatta, vagy az ablakon bámult ki. Az se volt lehetetlen, hogy akit eltaláltál a dartsszal, már vagy egy éve halott volt, csak a telefonkönyv volt még egy kicsit lemaradva, és akkor itt egy csávó, aki mondjuk egy hulla és csak egy random név a telefonkönyvből, és ő az alanya egy cuccnak, amit csomó ember pár hónapig – míg Őkelme már nem bírt komoly fejet vágni, vagy már megelégelte a bosszút a kritikusokon, mivel a kritika amúgy már ajnározta – nemcsak akiket beavatott a viccbe, hanem a katedravadászok is, akiket állományba vettek, hogy értékeljenek és lehúzzanak és ajnározzanak –, csomó ember azzal ajnároz, hogy az avantgárd neorealizmus valódi végpontja, és már ott tartottak, hogy a Gólya mégiscsak elismerést érdemel, amiért föltalálta a közönség nélküli drámát, ahol a színészek nem tudnak magukról, sőt, talán már el is költöztek vagy meghaltak. Egy bizonyos Eszement Gólya két ösztöndíjat is kapott ezért, sőt később csomó ellenséget is szerzett, mert nem volt hajlandó visszaadni őket, mikor a hoaxot leleplezték. Az egész ügy elég fura volt. Szétosztotta a talált drámára kapott lóvét pár helyi imprótársulat között, itt a környéken. Nem arról volt szó, hogy így zsebre vágta a lóvét. Nem mintha túl nagy szüksége lett volna rá. Azt hiszem, azt bírta a legjobban az egészben, hogy simán lehet, hogy a film sztárja már rég elköltözött vagy meghalt, és nem volt mód megtudni.
Fordította: Kemény Lili és Sipos Balázs
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
