Mítosz (Mythos: A Retelling of the Myths of Ancient Greece, 2017) című könyvében Stephen Fry (1957–) angol író, színész, humorista újrameséli a görög mitológiát a kezdetektől Midász király történetéig. Az angol humorista e művében sem fukarkodik a szellemességgel: modern nyelvezetű előadásában a klasszikus történetek olykor felhőtlenül vidámak, máskor meghatóan szépek vagy éppen szívbe markolóan szomorúak, és kivétel nélkül rendkívül szellemesek.
Stephen Fry Mítosz – Görög mitológia angol humorral című kötetének (Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, fordította: Kisantal Tamás, szerkesztette: Bogdanov Edit) Prométheuszról szólórészletét a Kossuth Kiadó engedélyével közöljük.
Stephen Fry
Mítosz
Görög mitológia angol humorral
(részlet)
Prométheusz
Korábban már említettem Prométheuszt, Iapetosz és Klümené fiát. E fiatal és bölcs titánt igen elbűvölő tulajdonságokkal áldotta meg a természet. Erős volt, már-már zavarba ejtően jóképű, megbízható, hűséges, diszkrét, szerény, szellemes, megfontolt, udvarias – és általában véve igen megnyerő és kellemes társaság. Mindenki odavolt érte, de Zeusz kedvelte a legjobban. Amikor a főisten zsúfolt időbeosztása lehetővé tette, együtt barangolták be a vidéket, mindenféléről beszélgettek – a szerencséről, a barátságról és a családról, a háborúról és a végzetről, na meg sok más jelentéktelen, buta dologról, ahogy a barátok szoktak.
A tizenkét isten beiktatása körüli időszakban Prométheusz – aki legalább annyira szerette Zeuszt, mint Zeusz őt – észrevette, hogy barátja mintha kicsit kezdene megváltozni. Szeszélyesnek és ingerlékenynek tűnt, ritkábban akart már sétálni vele, és egyre mogorvább lett, dührohamokban tört ki, zsémbeskedett. Vagyis már nem olyan királyi, vidám és önuralommal teli istenként viselkedett, amilyen korábban volt, és amilyennek Prométheusz megismerte és megszerette. Bizonyára ideges – gondolta, és a továbbiakban inkább igyekezett kerülni.
Egy-két héttel a nagy ünnepség után az egyik reggel Prométheusz épp valahol Trákia egyik illatos legelőjén aludt a fűben, amikor arra ébredt, hogy valami egyfolytában csipkedi a lábujjait. Szemeit kinyitva látta, hogy az istenek ura fiatalos élénkséggel ugrabugrál előtte, mint valami türelmetlen kisgyerek a születésnapjának reggelén. A mélabú már a semmibe tűnt, mint a köd a hegytetőről, régi vidámsága pedig szemmel láthatólag visszatért, sőt szinte megkétszereződött.
– Ébresztő, Prométheusz! Gyerünk, gyere már!
– Mmmpf… Mi van?
– Valami emlékezetes dolgot csinálunk ma, valamit, amit évmilliókig nem felejt el a világ. Sok-sok korszakon keresztül emlegetik majd, ez lesz a…
– Medvékre vadászunk, vagy mi?
– Medvékre? Ugyan már! Ennél sokkal csodálatosabb ötletem támadt. Gyere!
– Hová megyünk?
Zeusz egy szót sem szólt, de Prométheuszba karolt, és lendületesen keresztülvezette a mezőn. Csak a főisten izgatott, ugató nevetése törte meg időnként a csendet. Ha Prométheusz kevésbé ismerte volna barátját, még azt hiszi, berúgott a nektártól.
– Ez az ötlet… – emlékeztette. – Esetleg lehetne róla szó, hogy az elején kezdjük?
– Ja, persze. Az elején. Nem gond. Pontosan az elején kell kezdenünk. Ülj le oda! – Zeusz egy kidőlt fatörzsre mutatott, és föl-alá járkált, miközben Prométheusz a kérget nézegette, hogy nincsenek-e rajta hangyák, aztán beletörődőn lehuppant. – Na, szóval. Gondolj bele, hogy kezdődtek a dolgok! En arche en Chaos. Kezdetben vala a Khaosz. A Khaoszból lett az első rend – Erebosz, Nüx, Hémera és a nemzedékük. Aztán jött a második rend, nagyszüleink, Gaia és Uranosz, igaz?
Prométheusz megfontoltan bólintott.
– Gaia és Uranosz aztán a világra szabadította szörnyű fajtádat, a titánokat.
– Hé!
– Aztán jöttek a nimfák, a szellemek, mindenféle alsóbbrendű istenségek, szörnyek és állatok. Végül pedig a csúcspont, azaz mi. Az istenek. A menny és a föld tökéletes lett.
– Aha. A fajtám ellen vívott hosszú és véres háború után. Amit segítettem neked megnyerni.
– Persze, persze. De az eredmény a lényeg: minden jó lett. Mindenhol béke és gazdagság honol. Mégis…
Zeusz hosszú szünetet tartott, és Prométheusz kénytelen volt megtörni.
– Ugye nem úgy érted, hogy hiányzik a háború?
– Nem, nem erről van szó… – Zeusz továbbra is föl-alá mászkált Prométheusz előtt, mint egy tanár, aki egyfős osztálynak tartja előadását. – Talán észrevetted, hogy mostanában kicsit magam alatt vagyok. Mindjárt megmondom, miért. Tudod, hogy néha sassá változom, és keresztülrepülök a világon?
– Aha. Nimfákat hajkurászol.
– Ez a világ elképzelhetetlenül gyönyörű – folytatta Zeusz, mintha meg se hallotta volna barátja megjegyzését. – Minden ott van a maga helyén: a folyók, a hegyek, a madarak, a vadak, az óceánok, a ligetek, a síkságok és a kanyonok… De tudod, amikor fentről végigtekintek rajta, valahogy mégis elkap a szomorúság. Olyan üres…
– Üres?
– Ó, Prométheusz, neked fogalmad sincs, hogy milyen unalmas egy kész és teljes világ istenének lenni.
– Unalmas?
– Igen, unalmas. Egy ideje rádöbbentem, hogy unatkozom és magányos vagyok. Úgy értem, globális szinten „magányos”. Kozmikus szinten. Rám tört a kozmikus magány. Most már örökre így lesz? Ott ülök majd az Olümposz trónján mennykövekkel az ölemben, és mindenki hajladozik előttem, dicsőítő énekeket zengnek és szívességekért kuncsorognak?
Örökkön örökké. Mi ebben az élvezetes?
– Nos…
– Légy őszinte, te is utálnád.
Prométheusz összeszorított ajkakkal töprengett egy darabig. Az igazat megvallva, sohasem irigyelte barátját az égi trónja és a hozzá tartozó gondok és bajok miatt.
– Azt hiszem – kezdte Zeusz. – Rám férne valami jó kis teremtés.
– Már megint meguntad Hérát?
– Nem, nem úgy értem. Nem nőt akarok. Egy új faj teremtése. Alapvetően úgy nézne ki, mint mi: két lábon állna…
– És egy feje lenne?
– Abszolút. Egy fej, két kéz. Minden apró részletben ránk emlékeztetne, és lenne… Prométheusz, te értelmiségi vagy, mondd meg, hogy hívják azt, ami nekünk van, de az állatoknak nincs.
– Kezünk?
– Nem, hanem az a részünk, ami megsúgja, hogy létezünk, amitől rádöbbenünk saját személyiségünkre?
– A tudat?
– Ez az. Ezeknek a teremtményeknek lenne tudatuk. És nyelvük. Persze nem jelentenének konkurenciát, lent, a földön élnének, és bölcsességüket arra használnák majd, hogy földet műveljenek, élelmet termesszenek, és valahogy eltartsák magukat.
– Nos… – Prométheusz összeráncolt homlokkal összpontosított, és próbált valami koherens képet alkotni a tervről. – Tehát egy olyasfajta élőlényt, mint mi?
– Pontosan. De persze nem lesznek olyan nagyok. És az én teremtményeim lennének. Vagyis a mi teremtményeink.
– A miénk?
– Nagyon jó a kézügyességed. Majdnem olyan jó, mint Héphaisztosznak. Szeretném, ha te formáznád meg ezeket a teremtményeket, mondjuk… Például agyagból. Úgy néznének ki, mint mi, a testfelépítésük minden részlete stimmelne, csak kisebb méretben. Aztán életet lehelnénk beléjük, sokasítanánk őket, majd elengednénk a világban, hogy lássuk, mi történik.
Prométheusz mérlegelte az ötletet.
– Foglalkoznánk velük, beszélnénk hozzájuk és együtt flangálnánk?
– Pontosan erre gondolok. Lenne egy értelmes – vagy legalábbis félig értelmes – faj, ami imádna minket, játszhatnánk velük és szórakoztatnának. Apró hódolók.
– Férfiak és nők?
– Jaj, nem, az istenek szerelmére, csak férfiak. El tudod képzelni, amúgy mit szólna Héra?
Prométheusz elég jól el tudta képzelni, mit szólna Héra, ha a világon egyszerre csak még több nő lenne, akivel csapodár férje hetyeghetne. Látta azonban, hogy Zeusz igen ráizgult a nagyszerű tervre. Tudta jól, hogy ha a barátja egyszer a fejébe vesz valamit, bármilyen új vagy furcsa dolog legyen is az, még a hekatonkheirek és a gigászok együttes ereje sem tudná tőle eltéríteni.
Nem mintha Prométheusz ellenére lett volna az ötlet. Tulajdonképpen izgalmas kísérlet lesz – döntötte el. A halhatatlanok játékszerei. Ha belegondolunk, végül is elbűvölő eszme. Artemisznek vadászkutyái vannak, Aphroditének galambjai, Athénének baglya és kígyója, Poszeidónnak és Amphitritének pedig delfinjei és teknősbékái. Még Hadésznak is van egy kutyája – habár eszméletlenül undorító egy dög. Lényegében teljesen rendben van, ha az istenek főnöke saját, speciális háziállatot készít magának, az összes többinél okosabbat, hűségesebbet és kedvesebbet.
Dagasztás és égetés
A történészek máig vitatkoznak arról, hogy hol gyűjtötte be Zeusz és Prométheusz a tervhez szükséges legjobb minőségű agyagot. A korai források némelyike, például a Kr. u. 2. században Pauszaniasz szövege, azt állította, hogy a phókiszi Panopeusz volt ez a hely. Későbbi tudósok szerint a két barát Kis-Ázsia keleti részére ment, méghozzá a Tigris és az Eufrátesz közötti termékeny területre.[1] A legújabb kutatások pedig arra utalnak, hogy átkeltek a Níluson és az egyenlítőn, és valahol Kelet-Afrikában kötöttek ki.
Akárhol is, de végül meglett az a hely, amelyet Prométheusz tökéletesnek nyilvánított: egy folyó mocsaras partjánál pont megfelelő sűrűségű, állagú, tartósságú és színű ásványos iszapot találtak.
– Ez a jó agyag – mondta Zeusznak. – Hé, ne tapicskold! Nyugodtan kell dolgoznom, lehetőleg ne zavarjon senki. Szóval hagyj magamra! De mielőtt elmész, egy kis köpetre lenne szükségem.
– Mire?
– Ha azt akarjuk, hogy ezek a teremtmények éljenek és lélegezzenek, belőled is kell valami az elkészítésükhöz.
Az érvelés igazát belátva Zeusz boldogan felharákolt egy adagot isteni nyálából, és teleköpött egy kiszáradt pocsolyát.
– A folyóparton egymás mellé állítom majd a kicsiny agyagfigurákat, hogy megszáradhassanak a napon – mondta Prométheusz. – Szóval gyere vissza estére, akkorra kész lesznek.
Zeusz szívesen megnézte volna, hogy készül a nagy mű, de elég jól ismerte a művészi vérmérsékletet, így inkább Prométheuszra hagyta az egészet. Sassá változott hát és elrepült, hogy barátja egyedül bontakoztathassa ki szobrásztehetségét.
Prométheusz óvatosan látott munkához. Először is nagyjából négy pousz hosszúságú agyaghurkát formált, a tetejükre pedig a nyállal kevert agyaglabdacsokat tette – ez lett a fejük. Innentől már csak formálni, alapozni és alakítani, csapkodni, csavarni és csipkedni, gyúrni, gyavarni és gyömöszölni kellett egy darabig, amíg csak picinyke lények nem formálódtak ki az anyagból. Tényleg nagyon hasonlítottak az istenekre és a titánokra. Zeusz nem túlzott, amikor Prométheuszt Héphaisztoszhoz mérte, hiszen a titán valóban igen ügyes volt. Sőt, gondos munkáján nemcsak rátermettsége, hanem valódi művészi tehetsége is látszott.
Az agyagot különféle színezőanyagokkal keverve, színes, sokféle és élethű férfialakot állított egymás mellé. Elsőként egy aprócska lény készült el, akinek a bőrszíne erősen hasonlított az istenek napsütötte arcához. A következő ragyogó fekete lett, aztán egy elefántcsontszínű, rózsaszín pöttyökkel, majd ámbraszínű, sárga, bronz, vörös, zöld, bézs, élénk-lila és égszínkék alakok kerültek egymás mellé.
Mérsékelt árukészlet
Az est leszálltával Prométheusz felállt, ásítva nyújtózott egyet, majd olyan fáradtan nyögött fel, ahogy egy hosszú, nagy összpontosítást kívánó munka végeztével szoktunk.
A délutáni napfény rugalmas, formázható állagúvá melegítette művét. Most még leginkább olyan „lágysajt-állagúnak” tűnt, és Prométheusz részéről ez tökéletes időzítés volt, hogy az immáron készre formált teremtményeket a késő délutáni nap tűző sugarai „kekszállagúra” szárítsák. Így túl morzsalékosak és törékenyek lettek, megakadályozva bármiféle változtatás lehetőségét, amelyet királyi, isteni pártfogója kétségkívül megkívánt volna. Nagyjából el tudta képzelni, hogy Zeusz mondjuk hosszabb füleket, dupla annyi nemi szervet és hasonlókat akarna. Az istenek ugyanis mérhetetlenül szeszélyesek.
Ha jól hallotta, épp most érkezett Zeusz. Az istenek ura hangos vitát folytatott valakivel, miközben keresztülcsörtetett a bozótoson. Mintha egy női hang felelgetne neki, halkan, kimérten. Athéné volt az, Zeusz kedvenc leánya.
– Az egész világ ismeri atyádat, az istenek urát – hallotta Prométheusz. – Hát igen, Zeusz, a leghatalmasabb. Bizony, Zeusz, a hódító. Persze, Zeusz, a mindentudó. Zeusz, a…
– Zeusz, a legszerényebb?
– Inkább Zeusz, a teremtő. Nem hangzik jól?
– De igen, nagyon jól hangzik.
– Valahol itt lesz a folyópart. Szóljunk neki! Prométheusz!
Hangos rikácsolással szövőmadarak röppentek fel a fákról.
– Prométheuuuuusz!
– Erre! – hangzott a válasz. – De óvatosan, mert…
Elkésett!
Zeusz izgatottan csörtetett keresztül a fákon, és a tisztásra kiérve sikerült rálépnie a parton száradó szépen megformált figurákra. Prométheusz dühös és kétségbeesett kiáltással odarohant, hogy mentse, ami még menthető.
– Hülye barom! – kiáltotta. – Összetörted őket! Nézd!
Senki más nem beszélhetett volna így Zeusszal. Athéné döbbenten nézte, ahogy apja jámbor alázattal hajtja le a fejét.
Jobban megvizsgálva, szerencsére úgy látszott, nem annyira rossz a helyzet. Csak három figurát nem lehetett megjavítani. Kiszedte ezeket az iszapból, a szétnyomott agyagban tisztán látszottak Zeusz hatalmas lábujjainak nyomai.
– Nincs semmi baj – közölte Zeusz derűsen –, jó sok van még, azok rendben vannak. Lépjünk tovább, nem igaz?
– Nézd meg ezeket! – méltatlankodott Prométheusz, és felemelte a szétnyomott, tönkretett szobrocskákat. – Pont ezek a pici zöld, lila és kék teremtmények voltak a kedvenceim.
– Még itt a fekete, a sárga, a barna, az elefántcsontszínű, a pirosas meg a többi. Ennyi is elég, nem?
– De annyira szerettem ezt a kobaltkék árnyalatot.
Athéné lepillantott a lemenő nap fényében csillogó sértetlen figurákra.
– Ó, Prométheusz, hiszen ez tökéletes! – mondta lágy hangon, amely azonban sokkal nagyobb figyelmet követelt, mint a többi olümposzi isten ordítozása és kiáltozása. Prométheusz egyből jobb kedvre derült. Athéné dicsérete mindent megért.
– Nos, azt hiszem, a szívemet és a lelkemet megpróbáltam beléjük tenni.
– Ügyes munka, tényleg nagyon jó – helyeselt Zeusz. – A nagy titán alkotta meg Gaia agyagjából, királyi köpetem tartja össze, a nap égette ki, és leányom nemes sóhaja kelti őket életre.
A Zeuszban lakozó Métisz lobbantotta fel az ötletet, hogy Athéné adjon életet a teremtményeknek. Mindegyikre rálehel, így szó szerint lelket önt beléjük, hogy bölcsek, ügyesek, érzékenyek és életteliek legyenek.
[1] A „folyók között” annyit tesz görögül: Meszopotamia. Ebből jól látszik, hogy a területet régóta jól ismerték.
Fordította: Kisantal Tamás
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)