Michael Peter Balzary (1962–), vagy, ahogy a világ ismeri: Flea, a Red Hot Chili Peppers egyik alapító tagja, basszusgitár fenoménje, és a rock and roll univerzum egyik legszerethetőbb figurája.
LSD gyerekeknek (Acid for the Children, 2019) című önéletrajzában maga írja meg szövevényes, viszontagságos, szomorú, elképesztő, felemelő és inspiráló életét addig a pontig, amíg a Red Hot Chili Peppers-zel elindul a halhatatlanná válás útján. Az LSD gyerekeknek nem egy szokványos sex & drugs & rock & roll botránykönyv, hanem egy érzékeny ember és művész őszinte, egyedi hangvételű, túláradó, összetéveszthetetlenül flea-s stílusban megírt memoárja fiatalkoráról, ami tele van kedves, szívbemarkoló, megindító, hihetetlen, bizarr és hajmeresztő történetekkel. Olyan, mint egy letehetetlen önterápiás napló, amit a páciens szíves hozzájárulásával most mindannyian elolvashatunk.
Flea LSD gyerekeknek (Trubadúr Könyvek, 2020) című kötetének részletét Pritz Péter fordításában a Helikon Kiadó engedélyével közöljük.
Flea
LSD gyerekeknek
(részlet)
Etiópia, sóvárgom utánad, vágyom arra, hogy újra érezhesselek, és emlékeztethess arra, ki vagyok, és mi végre vagyok itt. Az élethez való mértéktartó hozzáállásod olyan megindító, hogy zokogok, ha rá gondolok; a megkönnyebbülés könnyei patakokban folynak le megfáradt arcomon. Etiópia illata, a kat-levél, a por, a kávé összekeveredő aromája azonnal eltöltött, amint megérkeztem. Feléledtem tőle, elérzékenyültem, és nyitottá tett arra, hogy meglássam a világ leggyönyörűbb embereit. Az etióp házak tüzet lélegeznek, az ételeik meggyógyítanak, és a zenéjüknek (ami miatt odamentem) olyan a hatása, hogy a kis Flea azonnal kipattan tőle a székéből, és úgy kezd repdesni, mint egy kolibri. Ősi, földmélyi kövekből kivájt templomokban jártam, aztán zenésztársaimmal buszra szálltunk, ahonnan feledhetetlen kilátás tárult elénk a nyílt, dombos vidékre és a végtelen égre, na meg a fejükön vödröket cipelő nők látványára, akik életük ritmusára lépkedtek, miközben elhaladtunk mellettük. Etiópia befogadott, biztonságot nyújtott, táncolt velem, és kávéval, süteménnyel kínált.
2010-es etiópiai kalandozásom során egyszer Harar városában egy poros út menti kis templomban találtuk magunkat a barátaimmal. Három idős asszony ült egy szerény pulpituson, mély, sötét ráncaikat színes szövetből készült ruhákkal tekerték körbe. Egyikük kezében csörgődob volt, azon játszott, a másik két asszony pedig tapssal kísérte őt, és sok millió éves dalokat énekeltek, az emberiség szülőhelyének kellős közepén. Dalaikban tudatosságnak nyoma sem volt, úgy énekeltek, mintha csak lélegeztek volna, zenéjük körbetáncolta a termet, funky volt és kemény – soha nem hallottam még ahhoz foghatót. Annyira megindító volt, magával ragadott az érzés, amit keltettek bennem, és lenyűgöztek a csodálatosan természetes körülmények. Miután befejezték, a csoportunkból egy fiatal nő, Rachel Unthank állt fel, és minthogy Anglia északi részéről származott, elénekelt egy régi angol tradicionális népdalt. Kristálytisztán és hitelesen adta elő, és olyan mély átéléssel, hogy életem folyója kiszélesedett és megerősödött tőle – ahogy megerősített létjogosultságomban is. Az emberi teljesítőképesség legmagasabb fokán szólalt meg ez a két, egymástól egyébként eltérő kultúra.
Az idős asszonyok úgy néztek ránk minden ítélkezés nélkül, ahogyan a hold süt az égről, arcukon Mona Lisáét idéző anyáskodó és melankolikus mosollyal, tekintetükben pedig némi csodálkozással. Azért, mert az a szívszorító gyönyörűség, amivel Rachel Unthank megérintette és felrázta a lelkemet, számukra teljesen természetes volt. Az emberek énekelnek. Engem viszont ezek a gyönyörű hangok emlékeztettek arra, hogy ki vagyok, miért vagyok ezen a Földön, és egyensúlyba hoztak. A könnyek nem a szomorúság vagy a boldogság jelei, hanem annak, hogy az ember érző lényként figyel a dolgokra. Egyébként könnyen elérzékenyülő típus vagyok, aki simán elsírja magát. Ez van.
*
Egész életem arról szól, hogy keresem énem legmagasabb megnyilvánulási formáját, illetve kutatom a lélek legmélyebb rétegeit. Gyakran megakaszt ez a versenyszellemű világ, vagy épp saját egóm csapdájába esem, de rendületlenül kitartok, keresem a szépséget, és igyekszem elengedni magam, hogy átérezhessem a pillanat mély igazságát. Ez az égető vágy mindig is ébren tartotta bennem a kíváncsiságot, arra sarkallt, hogy kutassam tovább, hogyan tudok egybeolvadni a végtelen szellemmel. Ehhez minden eszközt megragadtam, nagyon vad, gyakran bizarr, önpusztító helyzetekbe keveredtem, mert nem értettem, hogy mit miért csinálok, illetve nem tudtam a dolgokat irányítani. De a vágy továbbra is éget, én pedig tovább tanulok. Miközben bensőm hajt előre, nagyon remélem, hogy utamnak ez a könyv is fontos részévé válik. Nincs más választásom, mint hogy hagyjam, hogy az istenek szüntelen ki- és belégzésükkel könyörtelenül nyomjanak előre, és közben jöjjön, aminek jönnie kell: megadom magam az isteni, kozmikus ritmusnak, hogy vigyen tovább és tovább…
boom bap boom ba boom bap.
Alámerülök egy sötét helyre, ahonnan nincs kiút; egy lehetetlen, víz alatti labirintusba. Még szellemek sincsenek, akik szemüknél kivágott fehér leplekbe bújva odalent kísértenének. Én jobb szeretek vagy úgy megfulladni, mint egy csótány a klotyóban, vagy hősként átúszni a La Manche csatornát. Meglehet, hogy egy tizenegy ujjú balfék vagyok, aki egy írógép fölé hajolva zokog, és épp egy nagy kupac szart produkál; egy iskolázatlan állat, akit az ösztönei és az érzelmei vezérelnek. De ez vagyok én és ez az én hangom.
A tények és adatok számomra nem fontosak. Azok a színek és formák, amikből összeáll a világom, viszont igen. Azok a színek és formák vagyok én, akár igazuk van, akár nincs. És az sem jelent hátrányt, hogy az emlékezetnek is megvannak a maga korlátai. Ahogy például A vihar kapujában című filmben is, ugyanaz a dolog más és más perspektívából nézve mindenkinek mást mond. Az emberiség történetében a legnagyobb hibákat azok követik el, akik azt hiszik, hogy egyedül az ő meglátásukban rejlik az igazság.
Én most csak írni tudok, és remélni. Remélem, hogy ennek a folyamatnak a végén megtisztulva emelkedem majd ki a mocsárból, olyan tisztán fogok látni, hogy lézersugarakat lövöldöznek a szemeim, és a mélyre süllyedt, ezüst és arany színben ragyogó kincset büszkén vigyorogva tarthatom a magasba, a tengeri szörnyek pedig engedelmesen hevernek a lábamnál.
Okoz némi fejfájást, ha belegondolok, hogy a történetem elmesélésével megbántok-e majd valakit. De le kell írnom azokat az eseményeket, amelyek engem formáltak.
Csak a magam nevében beszélek itt.
Remélem, hogy a könyvem a végén egy dal lesz.
Remélem.
A hírnév szart sem ér.
A melegség varázslatos ajándékozója
A legszebb ruhadarabom életemben egy fekete gyapjúpulóver volt, amit a nagyim kötött nekem. Olyan tökéletesen lógott rajtam, mint egy levél a fán, kényelmes volt és tartós. Amikor rajtam volt, úgy éreztem magam benne, hogy bárhová elmehetek és bármit megtehetek. 1986-ban egy hideg téli éjszakán elvesztettem egy egész estés punkrock-tivornya után az USA északkeleti részén lévő Toad’s Place nevű klubban, épp azelőtt, hogy eljöttem volna a turnéról, hogy a Vissza a jövőbe című film két folytatásában szerepeljek. Nagyon szomorú voltam, de aztán a nagyi kötött nekem egy másikat. Soha életemben nem tett boldogabbá egyetlen tárgy annál a második pulóvernél, és azóta sem voltam olyan csinos, mint abban. (Sajnos később azt is elvesztettem.) Abban a pulóverben el tudtam tűnni, és megvédett mindenféle gonosztól.
A varázslatos pulóverkötő, anyukám édesanyja, Muriel Cheesewright egy gyönyörű, fergetegesen vicces és bátor nő volt. A századfordulón, munkáscsaládban nőtt fel tök szegényen a londoni East Enden. Az anyja meghalt, amikor Muriel nyolcéves volt. Ketten maradtak az apjával, aki metodista lelkész volt. Aztán a lelkész dédnagyapám hozzáment egy gonosz boszorkányhoz, aki azt képzelte, hogy a nagyanyám csakis „bűnös lélek” lehet, mert göndör és vörös a haja. Gyönyörű, kócos vörös. Lúgos vízzel kellett kifésülnie duplán „bűnös” hajából a göndör fürtöket, ami fájdalmas és megalázó procedúra volt. A mostohaanya lehet, hogy egy időre megregulázta a nagyi haját, de ettől ő később még elszántabb nő lett! MURIEL CHEESEWRIGHT FOREVER!
A húszas évek elején, amikor Muriel maga is húszas évei elején járt, szerelembe esett Jack Cheeswrighttal, de valamilyen oknál fogva, talán a társadalmi különbség miatt nem lehettek együtt. Aztán belezúgott egy nős férfiba, aki megígérte neki, hogy elhagyja a feleségét, de végül nem tette. Muriel kiábrándultan, összetörve, fájó szívvel felszállt egy Ausztráliába tartó hajóra, hogy ott kezdjen új életet. El lehet képzelni, mennyire kiszolgáltatott volt, amikor egyedül, nőként, az első világháború után hajóra szállt, és harmadosztályon elindult a világ másik végére, amiről olyan keveset tudott, hogy az akár a holdon is lehetett volna. Az én drága, erős testalkatú, ragyogó kék szemű nagyim és az ő furcsa ruhái és acélos elszántsága.
Miután megérkezett Melbourne-be, egy orvosnál kapott munkát házvezetőnőként. Munkahelye előtt megbízható biciklijén mindennap elhaladt egy Jack Dracup nevű kifutófiú, aki ételt szállított házhoz. Muriel hozzá ment feleségül, és három gyerekük született: anyám, Patricia és a két nagybátyám: Dennis, egy elragadó, romantikus teremtés, aki a kilencvenes évek végén minden pénzt levett a bankkártyájáról, és eltűnt valahol a Fülöp-szigeteken, és Roger, akivel soha életemben nem találkoztam; talán mert nagyon vallásos, és elítél engem, amiért a sátán zenéjét, a rock and rollt játszom.
Jack Dracup nagyon durván bánt a nagyanyámmal, apának pedig felelőtlen volt. Amikor Muriel egyszer salátát tálalt a vacsorához (ami akkoriban még újdonságnak számított Ausztráliában), falhoz vágta a tálat, és azt üvöltötte: „Nehogy már ezt a rohadt nyúltápot adjad nekem!” Igazi seggfej volt vele, és Muriel egy idő után el is hagyta. Ez akkoriban nagyon bátor húzásnak számított. A férfinak jogában állt alkoholista seggfejként viselkedni, és egy nő, aki hosszú időn át szenvedett ettől, nem számíthatott a társadalom megértésére, amikor ezzel szembeszegült.
Független lélek volt, és össze tudta szedni magát annyira, hogy saját otthont teremtsen. Teltek az évek, a nagyi ötvenéves lett, és ki jelent meg egyszer csak Ausztráliában epedő szívvel? Hát a nagyi első szerelme, Jack Cheesewright, a tejesember! Élete legboldogabb időszaka kezdődött. Vettek egy lakókocsit, és nekiindultak, hogy bejárják Ausztráliát. Végre elégedettnek érezhette magát: felfedezhette a gyönyörű, titokzatos földrészt, és megélhette élete első vakációját.
Több száz mérföldre jártak kint a sivatagban, távol mindentől, amikor Jack Cheesewright stroke-ot kapott, és magatehetetlenné vált. A nagyi nem tudott vezetni, így napokat kellett várnia, mire veje, vagyis bátor apám értük ment, hogy kisegítse őket. Jack nem sokkal később elhunyt, a nagyi pedig visszatért Melbourne-be, hogy élje tovább aktív nagyiéletét, és hogy a nagymamám legyen.
Rengeteg kedves emléket őrzök róla. Ő csinálta a világ legjobb karamellaszirupos gombócát; sokat kártyáztunk együtt (egy Bali nevű kártyajátékot játszottunk); a hátsó kertjében lévő budihoz tett „kirándulások” pedig sokkal izgalmasabbak voltak, mint az unalmas benti vécéket használni, beleértve azokat az aranydíszítésű mellékhelyiségeket is, ahol később felnőttként, milliárdosok palotáiban megfordultam. Gyerekként az életem a nagymamám szépségétől, a belőle áradó melegségtől és fénytől volt teljes. Ezek az ausztrál gyerekkoromhoz köthető „szeretetnyalábok” tartanak életben a mai napig is.
Mielőtt a nagyi kilencvennyolc éves korában áttért a másik oldalra, eljött egy melbourne-i RHCP-koncertre. Épp mielőtt belekezdtünk volna, átment a színpadon, hogy elfoglalja a helyét a szélén. A színpad közepén megállt egy pillanatra, kinézett az őrült tömegre, felmérte őket, majd kitárta a karjait, és úgy ragyogott ott, mint a sarkcsillag. A közönség tapsviharban tört ki, másnap pedig az egyik újság címlapon hozta a képét, amint türkizkék ruhájában a színpad közepén áll és tündököl. A főcím az volt: „A ROCKER NAGYI”.
Néhány évvel azután, hogy a nagyi elment, Adelaide-ben jártam, és betévedtem egy művészeti galériába, ahol egy diákok munkáit összegyűjtő, női egyenjogúságról szóló kiállítást rendeztek épp. Az egyik alkotás egy kollázs volt, amelyen kiemelkedő nők szerepeltek: többek közt Amelia Earhart, Patti Smith és Evonne Goolagong. És hirtelen megláttam őt is az összeállításban: az én gyönyörű nagymamámat, Muriel Florence Cheesewrightot, a rocker nagyit, aki így méltó helyre került.
Fordította: Pritz Péter
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)