A Fogaskerekek – Kritikai írások J.M. Coetzee 2000–2005 között keletkezett irodalmi esszéit gyűjti egybe. A kötet első felében tárgyalt írók művei többnyire a századvégi Osztrák-Magyar Monarchia szellemiségéhez köthetők. Így ebben a részben Italo Svevo, Joseph Roth, Bruno Schulz és Márai Sándor könyveiről is szó esik. Coetzee ugyanakkor behatóan elemzi a 20. századi német irodalom kiemelkedő alakjainak munkásságát: Robert Musil, Robert Walser, Walter Benjamin (Árkád-projekt), Joseph Roth, Gunter Grass és W. G. Sebald mellett született esszé a költő Paul Celanról is.
Graham Greene Brightoni sziklája, valamint a Coetzee által régóta csodált Samuel Beckett rövidebb lélegzetű írásai is külön fejezetet kaptak. Az amerikai irodalomból Walt Whitman, William Faulkner, Saul Bellow, Arthur Miller és Philip Roth műveiről írt kritika szerepel a kötetben. Az esszégyűjteményt három, szintén Nobel-díjas pályatársról (Nadine Gordimerről, Gabriel García Márquezről és V. S. Naipaulról) írt tanulmány zárja.
A Nobel-díjas és kétszeres Booker-díjas J.M. Coetzee (1940–) Fogaskerekek. Kritikai írások (2020 – Inner Workings. Literary Essays, 2000–2005, 2007) című kötetének részletét Szieberth Ádám fordításában az Athenaeum Kiadó engedélyével közöljük.
J.M. Coetzee
Fogaskerekek – Kritikai írások
(részlet)
Robert Walser
1956 karácsonyán telefonhívás futott be a kelet-svájci Herisau városka rendőrőrsére: halálra fagyott férfiba botlottak a gyerekek egy havas mezőn. A helyszínre érkező rendőrök készítettek néhány fényképet, majd elszállították a holttestet.
Hamarosan azonosították az elhunytat: a hetvennyolc éves Robert Walser volt az, aki eltűnt egy közeli elmegyógyintézetből. Élete korábbi szakaszában szert tett némi írói hírnévre Svájcban, valamint Németországban is. Egyes műveit még mindig lehetett kapni, sőt, róla is írt valaki könyvet: életrajzot. De a gyógyintézetekben töltött negyedszázad alatt elapadt az ihlet: Walser felhagyott az írással. A gyaloglás lett a kedvenc időtöltése: hosszú sétákat tett a környéken, és az egyik túrája végzetesnek bizonyult.
A rendőrségi fotókon nagykabátos öregember látható, aki csizmás lábait szétterpesztve, tágra nyílt szemekkel, eltátott szájjal hever a havon. A szóban forgó felvételek, szégyentelen módon, lépten-nyomon felbukkannak a Walserről szóló szakirodalomban, amely az 1960-as évek óta virágkorát éli. Az úgynevezett őrültsége, a magányos halála, valamint a halála után felfedezett, titkos rejtekhelyen őrizgetett írásai: e három pilléren nyugodott Walser, a botrányos módon mellőzött géniusz legendája. Még az író iránti hirtelen jött, felfokozott érdeklődés is a botrány részévé vált. „Felteszem magamnak a kérdést – írta 1973-ban Elias Canetti –, hogy azok között, akik egy kilátástalan nyomorban tengődő íróra alapozzák kényelmes, biztonságos, valamint rém szabályos kutatói pályafutásukat, akad-e egy is, aki szégyelli magát emiatt?”
Robert Walser 1878-ban született Bern kantonban, nyolc testvér közül a hetedikként. Apjának, aki könyvkötőnek tanult, írószerüzlete volt. Robertet tizennégy éves korában kivették az iskolából, és gyakornok lett egy bankban, ahol példásan látta el irodai teendőit, mígnem egy szép napon se szó, se beszéd, meglépett: Stuttgartba szökött, hogy valóra váltsa színészi álmait. Csakhogy az első meghallgatásán megalázó kudarc érte: elutasították, mondván, hogy merev, kifejezéstelen „fapofa”. Ezután lemondott színpadi ambícióiról, és elhatározta, hogy – „ha Isten is úgy akarja” – költő lesz. Munkahelyről munkahelyre sodródott, és közben verseket, prózavázlatokat meg rövid, verses színdarabokat („dramoletteket”) írt különböző lapokba, folyóiratokba, nem is sikertelenül. Hamarosan felkarolta Rilke és Hofmannsthal kiadója, az Insel Verlag, és megjelent az első könyve.
1905-ben, irodalmi karrierjét előmozdítandó, Berlinbe ment a bátyja után, aki sikeres könyvillusztrátor és díszlettervező volt. Azért a józan eszére is hallgatott: beiratkozott egy háziszolgaképző iskolába, majd rövid ideig komornyikként dolgozott egy vidéki rezidencián, ahol libériát viselt, és „Monsieur Robert”-nek szólították. De hamarosan eljutott odáig, hogy már fenn tudta tartani magát az írásból. Tekintélyes irodalmi magazinok közölték a műveit, és komoly művészkörökben is szívesen látott vendég lett. De nehezen rázódott bele a nagyvárosi entellektüel szerepébe: ha ivott egy kicsit, rendre kitört belőle a faragatlan, agresszív provincializmus. Fokozatosan visszavonult a társaságtól, és kis garzonokban élte magányos, egyszerű, igénytelen életét. Ebben a környezetben írta meg négy regényét, amelyek közül három maradt fenn: A Tanner testvérek (Geschwister Tanner, 1906), A mindenes (Der Gehülfe, 1908) és a Jakob von Gunten (1909). Mindhárom könyvhöz a saját élettapasztalatából merített, de a Jakob von Gunten esetében – amely a legismertebb a három közül, méghozzá megérdemelten – a felhasznált élményanyag csodás metamorfózisát figyelhetjük meg.
„Itt alig valamit tanul az ember” – szűri le az ifjú Jakob von Gunten a Benjamenta Intézetben töltött első napja után. Az iskolában használt egyetlen tankönyv címe: Minő célok vezérlik a Benjamenta Fiúiskolát?, az egyetlen tantárgyé pedig ez: „Hogyan viselkedik a tanulófiú?” A tanárok „alszanak, vagy halottak”: valójában egyedül Lisa Benjamenta kisasszony, az igazgató húga tart órákat. Maga Herr Benjamenta pedig az irodájában üldögél, és a pénzét számolgatja, mint a mesebeli óriás. Szó, mi szó, kissé „svindligyanús” az egész.
Jakob azonban, aki – saját szavait idézve – egy olyan helyről szökött el a nagyvárosba (amely egyértelműen Berlin, bár a könyvben nincs neve), ahol „minden pár lépésre” volt, nem szándékozik meghátrálni. Diáktársaival jól kijön, a Benjamenta-egyenruha nem zavarja, és felvillanyozza, ha bemehet a városba liftezni: ettől ízig-vérig a modern kor gyermekének érzi magát.
A Jakob von Gunten formáját tekintve a főhős naplója, amelyet az intézetben töltött idő alatt vezet. Jakobot főként az ottani oktatás, az alázatra nevelés foglalkoztatja, meg a furcsa testvérpár, akik az oktató-nevelő munkát végzik. A Benjamenta-féle alázat nem vallásos jellegű: az ott végzettek zöme háziszolga vagy komornyik akar lenni, nem szent. Jakob azonban különleges eset, akinek lelkét megérintik az alázatból kapott leckék. „Mennyire boldogít – írja –, hogy nincs bennem semmi figyelemre méltó és megbámulandó! Kicsinek lenni, annak is maradni.” (138.)
A titokzatos Benjamenta testvérpár eleinte ijesztőnek, vészjóslónak hat. Jakob feladatának tekinti, hogy megfejtse a talányt. Nem tisztelettudóan viselkedik velük, hanem pimaszul és magabiztosan: vásott kölyökként, aki megszokta, hogy a csínytevései „aranyosnak” minősülnek, és megbocsáttatnak. Az arcátlanságot ordítóan álságos önmegalázással elegyíti, és jókat vihorászik saját őszintétlenségén: biztosra veszi, hogy a nyílt önostorozás lefegyverzi szidalmazóit, de igazából az sem zavarja, ha nem. Előszeretettel minősíti magát „pimasznak”, és szeretné, ha a világ is annak minősítené – azaz, ha úgy tetszik, huncut manónak, vagy, ha inkább úgy tetszik, kisördögnek.
Benjamentáék hamarosan a fiú hatása alá kerülnek. Fraulein Benjamenta arra kezd célozgatni, hogy nagyon megkedvelte őt, de Jakob úgy tesz, mintha nem értené, mire a nő kimondja, hogy talán nem is csupán megkedvelte, hanem szerelmes belé. Jakob válaszul hímez-hámoz: a hosszas monológ nagyrészt a tiszteletteljes érzései taglalásából áll. A kikosarazott Fraulein Benjamenta lassanként elemészti magát, és meghal.
Ami pedig Herr Benjamentát illeti, ő kezdetben ellenségesen viszonyul Jakobhoz, de a fiú fondorlatai hamarosan eredménnyel járnak: a férfi könyörögve kéri, hogy legyen a barátja, hagyják ott az iskolát, és kóboroljanak együtt a világban. De Jakob kimérten elutasítja: „Hát a kenyérkosár, igazgató úr? […] Önnek kötelessége, hogy rendes kereseti lehetőséget szerezzen nekem. Feltétlenül valami állásba, hivatalba akarok menni.” (154.) A napló utolsó oldalán mégis bejelenti, hogy meggondolta magát: eldobja a tollat, és elvonul a vadonba Herr Benjamentával. Amire az ember nemigen mondhat mást, mint hogy ilyen útitárssal az ég óvja Herr Benjamentát!
Jakob von Gunten mint irodalmi karakter nem precedens nélküli. De – ahogy arra Walser első francia fordítója, Marthe Robert rámutatott – van benne valami a német népmesehős legénykéből is, aki szembeszáll az óriással annak kastélyában, és győzedelmeskedik. Franz Kafka rajongott Walser műveiért. (Max Brod feljegyezte, hogy micsoda élvezettel olvasta föl hangosan Walser humoros karcolatait.) A kastély főhősének, K. földmérőnek van két démoni „segédje”, Barnabás és Jeremiás, akik mindig csak hátramozdítanak: nekik is Jakob a prototípusuk.
Kafka műveiben helyenként tetten érhető Walser prózájának visszhangja: a tiszta, világos mondatszerkesztés, a fennkölt és a banális könnyed ellenpontozása, a hátborzongatóan meggyőző, paradox logika. Hallgassuk az elmélkedő hangulatban lévő Jakobot:
Egyenruhát hordunk. És ez, ez egyszerre felemel és lealacsonyít. Úgy festünk, mintha nem volnánk szabadok, ez gyalázat, meglehet, de csinosan áll rajtunk az uniformis, és ez távol tart minket azok mélységes szégyenétől, akik ugyan saját legbecsesebb személyükhöz illő, ám szakadt és mocskos göncökben járnak. Magam példának okáért szíves-örömest viselek egyenruhát, mivel régebben sosem tudtam, mit is kellene felvennem. De egyelőre még e téren is rejtélyként állok magam előtt. (6.)
Vajon mi lehet az a benne rejlő vagy őt körüllengő rejtély, amit oly érdekfeszítőnek talál? Walter Benjamin esszéjében, amely különösen azért figyelemre méltó, mert igencsak hézagosan ismerte Walser írásait, felveti, hogy mintha egy olyan tündérmese hőseiről szólnának a művei, amely már véget ért, így a szereplők kénytelenek a való világban élni. Egyfajta „konzekvens, szívfacsaró, nem emberi felszínesség” jellemzi őket: mintha nagyon óvatosan kellene lépkedniük, nehogy újra magába szippantsa őket az őrület (vagy valami bűbáj), amelytől épp csak megszabadultak.
Fordította: Szieberth Ádám
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)