Virtuóz szövegarcheológia, mélyfúrás az elveszett képzelet megtalálásáért egy eltompult világban. Fent a fényes világ, lent a sötétség: a városon átvezető úton – a szeretet, az igazságosság, a játék útján – mindenütt barlangbejáratok. Az éjszaka barlangfalán mesélő árnyképek, töredékes jelenetek, szürreális képzettársítások. Dante Isteni színjátéka éppúgy gondolatfolyamokat indít el, mint Vergilius Aeneise. Piranesi Carceri d’invenzione című metszetsorozata pedig, amely labirintusszerű börtönöket ábrázol sehová nem vezető lépcsőkkel, az álombeli börtönlakók életének feltérképezésére késztet. Élet és halál, menny és pokol, őszinteség és szerepjátszás, magány és magánélet a digitális korban – Botho Strauss asszociatív, költői szövegének középpontjában olyan emberek állnak, akik egy életen át keresik önmagukat, vagy próbálják értelmezni egymáshoz való viszonyukat. Ebben az ijesztően áttetsző világban a történetmondás, a mítoszok teremtése képes egyedül ellensúlyozni a folyamatos gyorsulás okozta önelégültség olcsó csábítását.
Botho Strauss (1944) Oniritti – barlangrajzok (2021 – Oniritti Höhlenbilder, 2016) című kötetének részletét Nádori Lídia fordításában a Typotex Kiadó engedélyével közöljük.
Botho Strauss
Oniritti – barlangrajzok
(részlet)
Egy színész azt teszi, amit tanácsolnak neki. Igen, értem, amit mondasz, mondja a rendezőnek. Csak még azt nem tudom, konkrétan nekem mit jelent.
Hagyd most a konkrétumot. Tegyél most félre mindent, ami erről a szerepről az eszedbe jut. Fogd meg a lábfejedet, a jobb lábfejedet a bal kezeddel, emeld föl, és helyezd rá a bal térdedre. Ferdén, külső talpéllel a comb felé. Most egyenesedj ki. Játssz a lábfejeddel. Tedd csípőre a kezed. Beszélgess a lábfejeddel. Mondd neki, hogy engedelmeskedjen. Várd ki a válaszát, csóváld a fejed. Nem akar, azt mondja. De te akarod. Neveletlen lábbal van dolgod. Érvényesítsd az akaratodat!
Amit mondott magáról, az lett a neve. Mivel örült, így kiáltott: Úgy repültek elő az éveim a szívemből, mint a galambok, ezért így nevezték el: „Úgy repültek elő az éveim a szívemből, mint a galambok”. És utána mindig ezen a néven szólították. Ha borús volt, és azt mondta: Hervadt virág vagyok a táncoló húgom hajában, akkor pedig úgy nevezték: „Hervadt virág a húg hajában”. Ha pedig így folytatta: A virág, amelyik leesik a földre, és nemtörődöm módon széttapossák, akkor ezt a nevet adták neki: „A táncparkett hervadt virága”.
Nézd a karmester ruganyos, ringatózó mozgását, hanyag és elragadtatott, játékos és parancsoló, a zsenik azok, akiktől felgyorsul az emberek szívverése, ők az igazi emberbarátok! A tiszta, érett művészi bizonyosság hatalmasai. Milyen csodálatos ráadás az eleve kifinomult létezéshez! És aztán megjelenik ez az esetlen fickó, hívatlan vendég szikáran, rövid kabátkában, kezében nagy kulccsal, kissé előrehajolva, mint aki a háttér felé tart, a zenekar mögötti világ felé, botladozik a kottatartók között, cikcakkosan és lármásan a csellókon, kürtökön, ütőkön keresztül. Erre mindenki abbahagyja a játékot, utánafordulnak, megfeledkeznek a karmesterről, és még a legmagasabbrendűt is, amit csak a zene tud elérni, még azt is eluralja a tér, amit a betolakodó megnyit ott hátul: széles folyamban behömpölyög a parázsvörös csend, és maga alá temet embert, kottát, hangszereket.
És a nő megtagadja a segítséget a segítségre szorulótól. A férfi, akit az imént még biztos kézzel, ügyes mozdulatokkal részesített örömökben az ágyában, alighogy kilép az utcára, elesik, megbotlik egy biciklitárolóban, egy ügyetlen mozdulat áldozatává válik, és mozdulatlanul fekszik a földön. Ez a fürge férfi, aki az imént még akrobata volt, akinek mozdulataitól lebegett a nő teste, mégsem fekhet ott a földön formátlanul! A nő érzékei nem hajlandók így érzékelni: megbotolva, felbukva, előreesve. Ilyen gyorsan nem tud szerepet váltani, még mindig fogva tartja a kéj (amely, mint tudnivaló, nem ismeri az irgalmat), és megtagadja tőle, hogy a segítségre szoruló férfi fölé hajoljon, aki éppen az imént uralta a nő testének minden porcikáját.
– Nem tudom, kihez tartozik. – És otthagyja.
Megfordult sorsának mágikus lapja: érdemtelen szerencsefiából megérdemelten szerencsétlen flótássá változott. A meggondolatlant dicsérték, a türelmetlent azonban kárhoztatták.
Herkulesi a kezdet rendcsinálóként, és orfikus a vég, amikor a szétesés rítusait követjük. Egyszerűbben szólva: mint a kofák, összeszedjük a holminkat, lebontjuk a standot.
Igen, vigasztalódunk, mindig megvigasztalódunk valamivel. Átkok zúdultak a fejünkre, és közben elveszítettük a legjobb barátunkat. Ilyenkor az ember azzal vigasztalja magát, hogy a barát átállt a gyalázkodók közé, tehát nem érdemli meg, hogy becsüljük, és hogy fájjon a hiánya. Máskor, ha a szeretett fiútól hónapokig nem jön levél, azzal vigasztalódunk, hogy biztosan átkozottul jól érzi magát a bőrében, különben már rég pénzért kuncsorogna. Az évek során számos alkalommal kell vigasztalódnunk hiány és elhagyatottság miatt, míg egyszer csak ott állunk egyedül. Akkor azzal vigasztaljuk magunkat, hogy semmihez sem hasonlít a szabadság, amit élvezhetünk. A végén pedig azzal vigasztaljuk magunkat, hogy vége.
A férfi nagyobb társaságban volt, a híres T. ötvenedik születésnapját ünnepelték, ő két bizalmasa között ült. Jobbján a felesége, balján egy barát. A barát egyszer csak így szólt: Megnézem magamnak ezt a látványosságot még egyszer, alaposabban! Felállt, és a feleség, aki egyébként minden gyanú felett állt, követte a barátot. Azt mondta neki: Jövök veled én is. Saját szememmel kell látnom!
A férfi pedig ott maradt az asztalnál, körítés és védelem nélkül. Ő ugyanis már látta. Nem utolsósorban az ő elmesélése alapján döntött úgy a másik kettő, hogy felkel az asztaltól, és megnézi a saját szemével.
Az asztal túlsó oldaláról kihasználta valaki az alkalmat, hogy egyedül maradt. Kissé távolabb ült, ahonnan valószínűleg már régóta figyelte, s az odakint zajló kozmikus esemény hidegen hagyta. Szőke, szerénynek tűnő, valójában öntelt és magabiztos nő jött oda hozzá, leült mellé, és azt mondta: úgy érzi, ki kell használnia az alkalmat, hogy megkérdezzen tőle valamit. S hátulnézetben máris úgy látszott, mintha a férfi ugyanúgy ülne ott ezzel az új nővel, ugyanolyan szövetségben és közelségben, mint az imént a saját, alaposan megszenvedett feleségével.
Ezután közölte az ismeretlen nővel, határozottan és szigorúan, ugyanazzal a laza csuklómozdulattal, amivel már annyiszor aláhúzta a feleségének adott magyarázatokat, mi mindent kell először is kizárni, mielőtt válaszolna a kérdésére. Komolyan és kellő alapossággal beszélt, tekintet nélkül arra, hogy a nő nem a kérdés miatt jött oda hozzá, hanem csakis saját maga miatt. Ám a férfi csak azért sem ürügyként kezelte a kérdést, noha átlátott a nőn. Visszakérdezett, elmélyítette a kérdést, nem engedett, éreztette, hogy a nőnek a beszélgetés során „elő kell jönnie a farbával”. Fejébe akarta vésni, hogy soha többé ne tegyen fel senkinek látszatkérdést. Akkor azonban észrevette, hogy az asztal alatt régi teniszlabdák vannak, mintegy mesterségesen, csillag alakban elrendezve. Nem értette, mit jelentsen ez. És mivel elbizonytalanodott, már nem látta át minden részletében a saját magyarázatát, amit az ismeretlen szőke nő kérdésére adott. Érzékelte, hogy több ízben is önismétlésbe bocsátkozott, és egyre összefüggéstelenebb, amit mond. Feltámadt benne a gyanú, hogy a híres T. vendégei, beleértve a régi bizalmasaként mellette ülő feleséget is, egy játékot kezdtek játszani az asztal alatt, amelybe őt valami oknál fogva nem avatták be. Régi, kirojtosodott felületű, lelappadt teniszlabdákat kellett gurigatni lábtól lábig úgy, hogy az ő lábához ne érjen labda. A titkos meccs eredménye immár egyértelmű volt: őrá esett a választás.
Ez a szűnni nem akaró zuhanás! A Hale–Bopp-üstökös, ez a rendkívül sokáig, mindennél hosszabb ideig zuhanó tűz. Lehet, hogy ez a jelenség az, amit olyan kimondhatatlanul hiányoltunk? A zuhanás képe, hetekig tartó zuhanásé, Zénón nyila nem lehetne állóbb a levegőben. Talán csak azért áll, mert nincs csoda a Földön, ami hozzá lenne fogható, mint egykor a szentséges éj csillaga. Lehet, hogy ezért áll olyan állhatatosan az égen, mert várja a korszakváltást?
De mi is mifélék vagyunk! Csupa olyan, aki látja az üstököst és a csillagport, és nem hisz benne, aki a tekintély tisztelete helyett csak az érdeket nézi. Még csak attól sem fél, hogy ez a millió kilométernyi csóva mindent elmoshat, amit tudunk. Hale–Bopp. Vajon tudjuk-e azt is, hogy ez 200 kilométer távolság, hogy őrület ez a jelenség? Olyasmi, ami kizökkent a körkörös mozgásokból. Olyan esemény, amely súrolja az emberi időszámítást, ennyi borzongást érdemel? Csak egyszer fordul elő ebben az életben! Visszatérése az 5. évezredben várható, pontosan tudjuk az évet és a napot. Össze sem hasonlítható a Hyakutakéval, egy évvel korábbról. Egy csillogó fej, mögötte széles fényuszály, akár a gomolygó lehelet egy meztelen nő szája előtt, a fagyos éjszakában.
Mindeközben, ha jobban szeretjük a következetes lépéseket, volt ott egy meglepő testi kontaktus, egy barátságos és bizalomról árulkodó kéz a férfi karján, ami alaposan meg is zavarta, idegen érintés, egy teljesen ismeretlen nő hirtelen érintése a karján.
Olyan volt, mintha – azzal a céllal, hogy elterelje a figyelmet a trükkről – a bűvész szépséges segédje tenné a kezét a kelleténél éberebb varieténézőére, és azt suttogná: „Higgyen nekünk. Kérem, higgyen nekünk!” És kérésében ott rejlene a mélyebb tanulság: Sose feledje, hogy mindig szűkösebb a horizontja, mint gondolná.
Ilyen volt tehát az érintés és a pillanat, amikor a mellette álló nő azt mondta neki, hogy Xeniának hívják, és nyomban mutatott is neki egy cédulát, tucatszor összehajtogatott cédula volt, akkora csak, mint a hüvelykujja körme, és rajta egészen parányi címszavakkal feljegyezve az állt, hogy mi mindent akar megbeszélni vele a nő a következő években. Kérdés kérdés hátán.
Hamis lezárás: olvasószemüveg szárát összecsukni, és bedugni a szivarzsebbe, hogy a betűvel szembeni első és legcsekélyebb elbizonytalanodásra újra elővegyük a búvóhelyéről, kihajtogassuk a szárát, végighúzzuk a halántékunkon, a fülünk mögé biggyesszük, az orrunkra illesszük, majd alighogy kétségbevonhatatlanul felismerhetővé vált a betű, megismételjük a hiteltelen lezárást: levegyük a szemüveget, összecsukjuk a szárát, és visszadugjuk a szivarzsebbe, mintha ott is akarnánk hagyni végleg, használaton kívül.
(Tedd a többi közé! Perpetula, a legjelentéktelenebb fajtából. Legföljebb a mindennapos ismétlésben keletkezhet valami kis mélyedés. De ebben a mélyedésben is egész jól el lehet lenni, nem?)
Fordította: Nádori Lídia
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)