Csányi Vilmos
Globális Társadalom
Humánetológiai vizsgálódásaim eredményeit a természetes közösségek leírásában foglaltam össze. Az ember biológiai adottsága, hogy működő közösségeket képes szervezni a közös akciók, közös hiedelmek, közös konstrukció és a hűség tulajdonságaira építve. Arra semmiféle genetikai támogatás nincsen, hogy ez a közösség kulturális, szociális, gazdasági szerveződését illetően milyen legyen, ezeket eldönteni a kultúra feladata és bármilyen kultúra, bármilyen társadalom is épül fel valamiképpen, az a közösségeket szervező biológiai tulajdonságokon alapszik. Nagy kérdés, hogy a kis csoportok, száz vagy néhány száz ember kapcsolatait szabályozó alaptényezők hogyan működnek akkor, ha már nyolc milliárd ember él és tart valamiféle kapcsolatot ezen a bolygón.
A közösségek kialakításának képessége, a biológiai adottság most is működik, de a kultúrák önfejlődése különös változásokat hozott. Az egyik a bioszférából történő kizáródás különös kísérlete. Az archaikus kis közösségekben a kultúra jól átlátható kicsi, zárt buborék, amelyben élni, szaporodni lehet, védelmet nyújt és szervezi az életet a bioszférába illeszkedve. Minden, ami a buborékon kívül van, idegen, lehet közömbös, vagy ellenséges, megszerezhető vagy megszerzendő. A kultúránk a világunk, benne éltek már őseink, és reméljük, leszármazottaink számára is megfelelő lesz. Csak ez lehet nekik jó, csak ebben élhetnek emberhez méltó életet.
Rajtunk kívül minden más élőlény csak a neki rendelt, a tulajdonságaira simuló ökológiai fülkében életképes. Sivatagi állat a sivatagban, jegesmedve a jégmezőn érzi jól magát. Kultúrájával az ember saját maga hozta létre az élhető ökológiai fülkét, és ez hordozható, kultúrák tagjai megélnek a sivatagokban és a jégmezőkön is. Amióta, nemrégiben, az archaikus közösségek összeolvadtak, városok, nemzetek, államok keletkeztek, a kultúra összetettebb lett, kultúrával hódítottuk meg a bolygót. A kis közösségek kultúrája mindig beilleszkedett a bioszféra azon részébe, amelyet elfoglalt. A globális populáció végtelen erőforrásnak hiszi a bioszférát, kizsákmányolja, pusztítja, lassan önmaga létét is veszélyezteti. Az ember hajlandósága a közös akciókra, közös hiedelmekre bizonyos populációméret felett alkalmatlan a bioszférában való tartós életre, mert csak használja a bioszférát, de nem járul hozzá annak folyamatos újraépítéséhez, ami saját létezésének is feltétele.
Az is nyilvánvaló, hogy minden erőfeszítése ellenére az ember a bioszféra része maradt. Kiirthatjuk az összes tengeri halat és helyettesíthetjük őket, pillepalackokkal, elpusztíthatjuk az erdőket a bennük lakó állatokkal együtt, elzárkózhatunk beton felhőkarcolókba, de szoros kapcsolatunkat az életfenntartó mikroorganizmusokkal például nem szüntethetjük meg. A bőrünkön, a bélrendszerünkben aktív mikro-ökoszisztéma tartja fenn személyes biológiai életlehetőségünket, több mint háromezer faj. Egyedeik létszáma meghaladja az emberi testben lévő sejtek számát. Működésük befolyásolja az elme állapotát és az egész test működését. Számtalan fajt kiirtunk, ugyanakkor az emberek a háziállatok mellett vad állatfajok egyedeit fogadják be, ápolják, szaporítják. Lassan ez lesz számukra a végső menedék. Ugyanez történik különleges növényekkel. Az embernek veleszületett vonzódása van a természeti kompozíciók iránt, mint ezt E.O. Wilson részletesen feltárta. Nem a betonvárosok, bármennyi girlanddal övezettek is, hanem a ligetes, laza erdők, mezők látványa vonzó számunkra igazán, és ha nem szoktatnak le róla gyermekkorunkban, az állatokat is szeretjük.
Ha szemügyre vesszük fajunk legfontosabb viselkedésbeli késztetéseit, felismerhető a bioszféra megtagadásának eredete. Visszavezethető az emberi kultúrákat kialakító szabályrendszerekre. Az ember génekben kódolt szenvedélye a szabályok szerkesztése és a szabályok betartása, vagy éppen a szabályok elleni lázadás. Minden fejlett kultúra az adott „biokulturális élhetőséget” formába öntő, funkcionálisan zárt és generációkon keresztül továbbadható szabályrendszer. Ez teszi lehetővé a bioszférába illeszkedést, és az együttműködés révén a közösségi életet. Szabályok védenek meg a tévelygéstől, a helytelen, káros viselkedéstől, szabályok parcellázzák az élhetőséget, kinek híd alatt, kinek palotában. A szabályok zárt rendszere már az archaikus közösségekben öncélú, csak az élhetőség szabja meg, melyik szabálynak milyen a funkciója. Az archaikus, kicsi élhetőség felső korlátot jelentett a szabályrendszer struktúrájában, csak azt tesszük, ami a rendszer egészével nincs ellentétben. Az élhetőség korlátai felismerhetőek, egyértelműek. A közösség egészének értelmét, célját megfogalmazó mítoszok általában kapcsolatosak a bioszférával, elismerik azt, mint az élhetőség feltételét és a gazdag szociális kapcsolatrendszert tekintik a létezés értelmének.
Az összetettebb társadalmakban a közösségek mellett megjelentek a szervezetek is, amelyek bizonyos konkrét célokat szolgáló szabályrendszerek alapján működnek: előállítanak valamit, szolgáltatnak, védenek vagy támadnak, de felső korlátaik nincsenek. A szervezet nem tagjainak élhetőségét szolgálja, hanem a saját jól kialakított céljait. Nincsen tekintettel az őt alkalmazó populáció egészének élhetőségére. A fejlődés kezdeti periódusában a bioszféra végtelen erőforrásnak tűnik, a szervezetekről alkotott hiedelmek csak az erőforrás kihasználásának hatékonyságáról szólnak.
A későbbi, modern időkben alig találunk valódi közösségeket, de elképesztően sokféle szervezet működik, ez vezetett a szabályok korlátok nélküli halmozódásához. Életünk minden apró részletét igyekszik a társadalom szabályozni, pontosan mikor, és hogyan taníttassuk a gyerekeinket, mikor és hogyan válasszuk vezetőinket, mikor hagyhatjuk folyamatos munkánkat abba, és pihenhetünk valamennyit. Behálóznak már a szabályok, szabályok szabályozzák a szabálykészítést is, és ez az önmagára visszacsatolt művi rendszer kezd élhetetlen lenni, megszaladt, mint az evolúcióban annyi más tulajdonság. A populációnak kicsi az affinitása az olyan hiedelmek elfogadására, amelyek ezt a végtelennek képzelt szabályvilágot hatékonyan korlátoznák.
A speciális célok szerint működő szervezet embertagjai funkciókat töltenek be, dolgoznak, terveznek, irányítanak ébrenlétük nagy részében, és ez a tevékenységük teljesen elkülönül házastársaiktól, gyerekeiktől, barátaiktól, a kultúra értelmes lehetőségeitől. Teljesen alárendelődtek a szervezet céljainak, eleinte a puszta megélhetés biztosítása miatt, később azért, mert a társadalom kényszerítő hiedelmekkel, pénzzel, pozícióval, elismeréssel biztosítja a szervezetek szolgálatát.
Megszaladt a szabályokon alapuló technológia is. Ellul világosan felismerte ezt. Nem az élhetőséget szolgáló tárgyakat, élelmet kreál, hanem választékot, divatot, kozmetikát, hobbit, reklámot, politikát. Mumford remek analízisében, amit már említettem, a letelepedéssel és a növénytermesztéssel kezdődött kiépülni az ember szerelme a logikusan működtethető „gépek” iránt. Először gabonát kellett felhalmozni, a raktárat megvédeni, az elosztást szabályozni. Jöhettek a hadseregek, a gépek és az ezeket irányító vezérek, királyok. A következő nagy ugrás az ipari forradalom tengernyi gépe. Gépek, mint aktuális tárgyak, amelyek legnagyobb része újabb gépek előállítását szolgálja, de a gépeket előállító szervezetek is gépek, embergépek, amelyek racionális, logikus felépítésükkel csak a termelést, az eredményt szolgálják. Készítésükkel kapcsolatos hiedelmekben nincsen felső határ.
Nem ismerjük azt, hogy most már elég, már mindenkinek van fedél a feje felett, mindenki kap enni a termésből, foglalkozhatunk mással is. Az elégnek csak az archaikus kultúrák nyelvén volt értelme. Megjelentek a különböző hatalmi szervezetek fészkes képződményei és a háborúkkal járó agresszív verseny ezek között a javakért, hatalomért. A termelési technológiákkal kapcsolatos hiedelmek funkcióik miatt a bolygó egészén többé-kevésbé azonosak, és ezzel lehetővé vált a teljes humán populáció egyesítése a piac és a technológia mítoszával, ami együtt járt a legkülönbözőbb vallási mítoszok degradációjával.
A termeléshez a bolygó egészén kiépített irdatlan embergép célszerű, hierarchikus és nem a közösségi embert szolgálja. Valójában csak egyre nagyobb, egyre hatékonyabb kíván lenni, híján van a humánumnak, a szolidaritásnak, érzelmeknek, hűségnek. És ami a legkárosabb, hierarchikus, racionális szerkezetét ráerőltette a kultúra egészére. Kialakult a piac-technológia mítosza, mint általános világmagyarázó elv, amely szerint az életünk értelme, célja, hogy beilleszkedjünk és minden erőnkkel fejlesszük a különböző technológiai folyamatokat, termeljünk és fogyasszunk. A piac őrült eszméje az egyre növekvő termelésről, fogyasztásról nem hagy teret az emberek életében spiritualitásnak, művészetnek, szolidaritásnak, sokszínű életcélok virágzásának.
Csak a pénzt, a pozíciót, az anyagi javak megszerzését, és a kíméletlen versenyt kínálják kizárólagos eszközként az élet értelmének megfogalmazásához. Berger és Luckman részletesen vizsgálták, hogy a modern társadalom hogyan hozza létre saját szerkezetét, hogyan definiálja az egyes társadalmi pozíciókat, intézményeket, hogyan változtatja valósággá ezt a szociális konstrukciót. Ez a technológiai kultúra rendezett, hatalmas ipar létesítményekben kitűnően működik, de képtelen a szaporodásunkat észszerű szinten tartani, képtelen a bőség szarujából mindenkinek arányos részt juttatni, képtelen a hatalmat korlátozni, képtelen végleg eldobni a háborús agresszió eszközeit. Képtelen a bioszférával való együttélésre.
Képtelen önmaga szabályozására, elszennyezi, felmelegíti a bolygót és lassan megszünteti az emberi élet további lehetőségeit. Ha nem történik változás, a piaci-technológiai kultúra csődbe fullad. Érdemes lenne szétnézni, hogy a kreativitás ilyen magasrendű fokán álló társadalom milyen egyéb élhető, és megvalósítható célokat képes felmutatni, milyen új mítoszt tud konstruálni, amelyekben a bioszféra stabilis marad, a javak elosztásában a szükségleteket is figyelembe veszik, a lakás, élelmezés, közlekedés, oktatás, egészségügyi ellátás minden embernek kijáró szolgáltatás lesz.
Ehhez szükséges az is, hogy a társadalmi elismerés ne a javak megszerzőit illesse, hanem azokat, akik valamilyen formában a társas kapcsolatok fejlődéséhez járulnak hozzá. A mai társadalmakban a legfontosabb társas kapcsolatnak a politika tűnik, amely a hatalom megszerzésének és működtetésének folyamata. A politikai tevékenységet is a piaci-technológiai hiedelemrendszer formálja. A hatalom nemcsak arra szolgál, hogy a lokális szociális problémákat kezelje, hanem meredek hierarchikus struktúrákat épít ki és ezekben sincsen felső korlát. Azt hiszik, egy ideológia, egy szervezet, egy párt, egy ember struktúrája a legmegfelelőbb szerkezet a bolygó irányítására. Ez is megszaladási folyamat, a hatalom nem ismer belső korlátokat. Helyére kéne tenni, egy decentralizált, együttműködésben alkotó világ sikeresebb lehetne.
Az archaikus közösség kulturális alapja a gondolatok kommunikációja volt, ez kizárólag a beszélt nyelven nyugodott, abban keletkezett és abban is végződött. A közösség gondolatait tagjai memóriájukban őrizték, ez egyszerű volt és kielégítő. A modern technológia lehetővé teszi nyolc milliárd ember közvetlen kommunikációját a mobiltelefon, a televízió, az Internet segítségével, és ezernyi különféle módon, írásban, papíron, apró lemezeken is őrizzük ennek bizonyosságát. Kialakult egy irdatlan kreatív tér, amibe nyolcmilliárd ember öntheti gondolatait, vágyait, félelmét, örömét, haragját, és ha szükségét érzi, meríthet is belőle.
Hogyan szelektálódnak az itt kavargó gondolatok? Ki szabályoz? Szabályoz-e valaki egyáltalán? Itt van például az egész bolygót érintő klímaváltozás kérdése.
Évtizedekig gyűltek a klímaváltozásról korrekt, megbízható, ellenőrizhető adatok. Az emberiség kollektív egésze lassan elfogadta, lassan, de mégis. Csak az a probléma, hogy ez a lassú elég gyors-e. A szabályozatlan szabályok miatt félő, hogy leáll a racionális válasz lehetősége, amit az éghajlatváltozásra adhatunk, vagy legalábbis sokáig áll majd; elég gyors lesz-e ez a lassú? A technológiai kultúra képtelen valami olyat szabályozni, ami nem termelés, hanem éppen a termelés szükséges átszabása, esetleg csökkentése. A piaci érdekek individualizálódása miatt a közösségi érdek, mint érték, eltűnt, holott az ember saját evolúciójának legfontosabb vonása éppen az volt, hogy az individuális szelekció mellé, annak jelentős korlátozásával megjelent a csoportszelekció és a csoportérdek is.
Az archaikus közösségekben a mindennapi élethez szükséges többé-kevésbé elfogadott hiedelmek tárháza mellett kialakult a nagyívű, nem vitatható hit konstrukciója is, a közösség létének értelméről, tagjai céljáról, a környezetükkel való kapcsolatukról. Ez a szakralizált hit rendkívül fontos a közösség összetartására, és létfeltételeik negyedik összetevőjének, a hűségnek kiváltására. A modern globális társadalomban a piaci-technológia mítosz a társadalom tagjait folyamatos versenyre készteti, és csak az eredményt jutalmazza, semmit sem kínál a hűségért.
Elveszi a megvalósulás örömét, mert az emberek közötti versenyt állandósítva, mindenkire kiterjesztve nincs olyan állapot, amely beteljesült célnak volna tekinthető. Mindig lesz több, szebb, drágább, újabb. Nagyon lényeges ennek biológiai vonatkozása. Különböző élettani tulajdonságaink megnyilvánulásában van egy meghatározott korlát, ami a tevékenységet a test épségének biztosítására megállítja. Jóllakunk és nem eszünk tovább, iszunk és abbahagyjuk, ha már nem vagyunk szomjasak, futunk és elfáradunk, még mielőtt a kimerültségtől összeesnénk. Ezek kitűnően működő szabályozórendszerek, bárki tapasztalhatja a saját életében. Sok egyéb, talán észre sem vett ilyen szabályozórendszer működik, ilyen például a babák testtömegének értékelése. Az ideális tömegűnek tekintett újszülött kb. 3,5 kilogrammos, kicsivel lehet kevesebb, vagy több. Viszont, ha a testtömeg ezt jóval felülmúlja pl. egy tíz kilogrammos baba esetében, akkor a babák láttán a nőkben, férfiakban egyaránt megjelenő szerető, kedves jóérzés eltűnik és helyette undor, félelem dominál. Tehát az emberi agyban öröklötten ott van a „normális” baba lehetséges tömege, és persze formája is, amelyre mindenki vonzódással reagál, a nagyon eltérőre taszítással.
Végiggondolhatjuk, milyen evolúciós előnye van ennek a korlátnak; extrém esetekben akadályozza a torz utódok gondozását. Nem is mutatnak a reklámokban óriási méretű babákat, de mondjuk csirkecombot igen, mert az ehető dolgok mérete bármekkora lehet.
Az archaikus közösségeket elhagyó kultúrákban megjelentek olyan lehetőségek, mint a hatalom, a pozíciók, a bírhatnék, a tulajdonlás különböző formái, az ezekre vonatkozó vágyaknak nincsen semmiféle korlátja, mert az evolúció korábbi szakaszában ezek megszaladása, értelmetlen méretűvé alakulása nem fordulhatott elő. Tapasztalatból is ismerhetjük, hogy vágyaink korlátlanok. Cipőt, kerékpárt, autót, repülőgépet, helikoptert, űrhajót is kívánhatunk. Nincs korlátja a vágynak. Sajnos a jelenlegi kultúrák azt is lehetővé teszik, hogy ezek az értelmetlen vágyak bizonyos esetekben megvalósuljanak, és ezzel további ösztönzést adjanak mindenkinek képzelete szárnyalására. Nyolcmilliárd ember él a Földön, napi néhány száz forint értékű átlagos jövedelemből, és aki nagyon-nagyon vágyakozik, milliárdos is lehet bármely valutában. A határtalan vágyakat ösztönző piactechnológiai gazdaság csak a piac működését szolgálja, a bolygót, annak kultúráit, lakóit tönkreteszi. Milyen szerencsések lennénk, ha genetikai korlátai lennének vágyainknak, néhány millió után undorodnánk a további megszerzésétől, ugyanez vonatkozik a pozíció, a hatalom élvezetére is.
Hogy ez nem képtelen gondolat, igazolja az is, hogy a valóban sikeres vallások hiedelemrendszerében megjelentek ezek a korlátok, mint a hit alapvető elemei. A korai keresztény hit nem kért a hatalomból, a vagyon elosztását tanácsolta. Nem is lett volna alkalmas a római birodalom meghódítására, ha a niceai atyák bölcsen nem változtatnak rajta. A vágyakról való lemondást megtaláljuk a görög Epikurosz kertjében, és buddhista tanításokban is.
Egy vágyait kordában tartó emberiség valószínűleg békésen élhetne a bolygón, és a megfelelően beállított korlát nem akadályozná a kreatív aktivitást, ha valaki azt hinné, hogy korlátlan vágyak nélkül az emberek abbahagynák az alkotó tevékenységeket.
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)