Füstjelek: letűnt személyek, akik valaha fontosak voltak számomra, úgy élnek az emlékezetemben, mint az indiánok meg-megszaggatott füstjelzései, amelyeket némely pillanatokban érteni vélek, aztán csüggedten vagyok kénytelen megállapítani: ha tudtam is, mit jelentenek, már nem emlékszem rá.
Láthatók a füstjelek előidézői: számos régi ismerősöm ténylegesen füstfelhőbe burkolózik az emlékezet színe előtt. Kerti avar-és gyomégetők, tűzoltók, tűznyelők, és főleg azok a szenvedélyes dohányosok, akiknek mindig is izzott a szájuk közepe, amikor láthattam őket.
Egy nálam valamivel idősebb lány (nem fontos a neve), akit tanítás után mindennap megvártam, hogy elkísérhessem a Felvonulási tér durva felületű, sárgás betonján átvágva az Erzsébetváros legszélső házsoráig, és aki ezalatt elszívott négy, néha öt cigarettát. És akinek – vagy inkább a háta mögött libegő füstzászlónak – hiába bizonygattam, hogy nincs szükségem a segítségére, hiszen ha akart volna, sem tudott volna segíteni. Legfeljebb a cigarettafüstöt hagyta maga mögött kapaszkodónak.
Vagy Tamás Gáspár Miklós filozófus, akit akkoriban még szavahihető embernek tartottam, és aki olcsó, hitvány szivart szívott, mert egyrészt nehéz lett volna jó szivart beszerezni, másrészt nem is lett volna pénze rá, és aki a szivarfüst barna viharfellegeibe burkolózva fejtette meg Johann Georg Hamann régi keletporoszországi bölcselő Konxompax című titokzatos művét, miközben a tőzegszínű füstgomolyokon átsejlett egy csinos lány, bizonyára az egyik filozófia szakos hallgató barátnője, aki mintegy negyedóráig egy fürt vadgesztenyevirágot rágcsált, amikor azonban Kolozsvár bölcse, a drapériaként hullámzó füstbe burkolózva, rátért Königsberg mágusának a földhözragadt Gotthold Efraim Lessing, a Bölcs Náthán című toleranciadráma szerzője elleni gúnyos célzásaira, a titokzatos lány maga is rágyújtott egy, az iméntihez hasonló, hitvány és olcsó szivarra.
Vagy például Horváth Dezső tanár úr, aki az irodalomórákon – ötödikesek voltunk – ősztől tavaszig elkápráztatott marékszámra közénk szórt ízes, derűs adomáival, amelyek lelőhelyét majd húsz évvel később fogom felfedezni Tóth Béla hatkötetes anekdotagyűjteményében, és aki órakezdéstől kicsöngetésig fanyar gyümölcsillatú füstmotringokat eregetett sötétbarna gyökérpipájából, és mintha ezeket gombolyította volna fel, miközben elmesélte, hogy Petőfit vándorszínész korában megdobálta tojással és hagymával a falusi közönség, amiért a Haramiák című Schiller-drámában, Karl Moor szerepét játszva, rákiabált a helyben toborzott statisztákra, hogy meneküljenek, miközben az egyik legény ott maradt fekve Karl Moor csizmája mellett, és amikor Petőfi rákiáltott, hogy ugorjon már fel, és meneküljön, a legény jó hangosan így felelt: „Nem lehet, mert az úr a hajamon áll.” Ugyanis (újabb vulkánkitörés a pipa öblében) akkoriban a parasztfiúk a hátuk közepéig megnövesztették a hajukat (további piroklaszt-oszlop), mint mostanában a hippik. „Csakhogy amit szabad volt az egykori jobbágyoknak…” (pineafenyő- vagy gombaformájú mikroszemcsés égéstermék), „…az nektek, általános iskolásoknak már nincs megengedve.”
Az iskola, ahová tízévesen bekerültem, úgynevezett gyakorlóiskola volt, vagyis az egyetemhez tartozott, és az ötödéves tanárszakos egyetemi hallgatók, akiket tanárjelöltnek volt szokás nevezni, ott végezték a kötelező gyakorlótanítást.
Életem első tanárjelöltje, aki 1969 derűs koraőszén lépett a tanterembe, szép, fiatal nő volt. Horváth tanár úr, mostantól Dezső bácsi bemutatta: ő Reményi Katalin, mostantól Kati néni. És hogy Kati néni egyelőre hospitálni fog, vagyis a leghátsó padból figyeli, hogy ő, Dezső bácsi miképpen építi fel a magyarórát, legyen szó nyelvtanról vagy irodalomról, de aztán ő is fog órákat tartani nekünk. És hogy Kati néni nem akárki, mert azonkívül, hogy tanárjelölt, filmszínésznő is.
A szép, fiatal nőhöz fordult: ugye elárulhatja a gyerekeknek? Reményi Katalin a Helló, Kati! című merész felfogású, újító szellemiségű film főszereplője, amely film rövidesen látható lesz a mozikban, rendezte Rabinovics Ármin.
Elállt a lélegzetem. Egy filmszínésznő fog tanítani minket nyelvtanra és irodalomra, méghozzá heteken át! Szerettem volna, ha soha nem ér véget ez a gyönyörű pillanat. De sajnos máris véget ért, mert Kallós Péter az utolsó előtti padból bekiabált valamit, amit most még nem szeretnék idézni, később pedig úgyis kénytelen leszek. A bekiabálás tárgya, Reményi Katalin különben is úgy tett, mintha nem hallotta volna, sőt, ami ennél meglepőbb, Dezső bácsi is süketnek tettette magát.
Talán bizony félt Kallós Pétertől. Akkor még nem értettem, hogy miért.
Kallós Péter az ikertestvére, Kallós Attila mellett ült az utolsó előtti padban. Lehetetlenség lett volna megkülönböztetni őket, ha jellemük eltérései át nem formálják arcvonásaikat is. Attila jólelkű volt, Péter sunyi és gonosz. Attila arcán, amely Péteréhez egyébként a megszólalásig hasonlított volna, sohasem jelent meg az a rosszindulatú fintor, amely már egy tízéves fiú arcát is maradandóan el tudja torzítani.
Ennél is biztosabb fogódzót adott a megkülönböztetéshez, hogy az egyiknek be volt kötve a jobb keze, a másiknak nem. Kiderült – már nem emlékszem, ki mesélte –, hogy otthon, egy szóváltás közben Péter kést fogott Attilára, aki puszta kézzel markolta meg a pengét, hogy ne a boncasztalon feküdjön, hanem továbbra is ott ülhessen ikertestvére mellett az utolsó előtti padban.
Az ikerpárnak volt egy bátyja, Kallós Antal, becenevén Kulu. Négy évvel volt idősebb öccseinél, de mert kétszer is évet ismételt, még mindig a hetedik osztályba járt. Azzal dicsekedett, hogy annyi csaja van, amennyit akar, és hogy a Koronába jár bunyózni. A Korona egy négyjegyű számmal jelölt szövetkezeti italbolt volt a Thököly út és a Murányi utca sarkán, Kallós Kulu pedig csakugyan bejáratos volt oda. Egyébként a két öccse is.
Kulu valamivel magasabb volt az öccseinél. Egyébként szembeötlő volt a hasonlóság, csak éppen Kulu arcán a Péterre jellemző gonosz fintort némi pimasz gúny egészítette ki. Szemtanúja voltam, amint az egyik szünetben Kulu a fizika szertár előtt odalépett Sáromberki Zsuzsannához, aki tizenhárom éves létére tizenhét-tizennyolcnak látszott, szájon csókolta, megmarkolta a mellét, majd hátralépett, és színlelt udvariassággal azt mondta: „Elnézést, fogadásból történt.” Azzal hátat fordított Sáromberki Zsuzsanna nyilvános megaláztatásának.
A legidősebb Kallós fivért sohasem láttam, csak a keresztnevét hallottam. Így is tudtam, kiről van szó, amikor ezt olvastam az Esti Hírlapban: „Emberölésért a fiatalkorúak bírósága előtt K. Géza.” A tizenhat éves Kallós Géza egy földön heverő eszméletlen részeg embernek – ma sem tudom, miért – szétverte a fejét egy téglával.
A négy testvér apjáról nem esett szó. Még csak a neve sem hangzott el. Állítólag disszidált. Mások szerint felakasztották. Annyi biztos, hogy nem volt meg. Nem állt rendelkezésre.
Mindezt előre kellett bocsátanom, hogy érthető legyen, voltaképpen mi történt akkor – minden egyes alkalommal –, amikor a Helló, Kati! című film főszereplője frissen, üdén, divatosan belépett, sőt belibbent az osztályba, hogy megtartsa a következő nyelvtan- vagy irodalomórát. Mihelyt becsukta maga mögött az ajtót, felharsant Kallós Péter kaján diadalordítása: „De dinamó mellei vannak!”
Reményi Katalin ötödéves magyar-történelem szakos hallgató úgy tett, mintha nem hallotta volna. Beírta a naplót, és kezdődött az irodalomóra. Kisvártatva ismét nyílt az ajtó, jött Dezső bácsi, beült az utolsó padba, a Kallós fivérek mögé. Attól kezdve Kallós Péter is csendben maradt. Szó nélkül torpedózott vagy amőbázott Attilával, de néha egy pakli magyar kártya is előkerült. Olyankor snapszliztak kicsöngetésig.
Úgy sejtettem, hogy amit Kallós Péter félig artikulálatlan hangon üvölt, az voltaképpen dicséret, Reményi Katalin női szépségének nyilvános magasztalása. Ugyanakkor olyan érzésem is volt, hogy ezzel a kurjantással Kallós Péter egy iszaptól csurgó, bűzös felmosórongyot szorít a nála tizenhárom évvel idősebb nő arcához, méghozzá mindannyiunk szeme láttára. Akár tetszik nekünk, akár nem, Kallós Péter minden jelenlevőt meg tudott félemlíteni. Hamarosan arra is rájöttem, miért érkezik Dezső bácsi mindannyiszor néhány perces késéssel. Azért, hogy ne kelljen megvédenie tanárjelöltjét a rituálisan felhangzó groteszk üdvözléstől, amely egyszersmind szóbeli bántalmazás is volt. A bátorság nem tartozott Dezső bácsi erényei közé.
Kallós Péter annak az órának az elején is felhívta figyelmünket az áramfejlesztő mellekre, amikor Reményi Kati azt mondta, hogy meséket fogunk olvasni. Ezzel félbeszakította Petőfi Sándor élet- és pályaképét, pedig Dezső bácsi éppen az előző órán mondott egy feledhetetlen chiazmust Petőfiről: „Ahhoz, hogy Sándor barátunk megalkothassa a forradalom költészetét, előbb végre kellett hajtania a költészet forradalmát.”
Ebből megértettem, hogy Petőfi Sándor akkor is a barátunk, ha olyasféle istenség, mint a görög mitológia főszereplői, és hogy a forradalmat ugyanúgy végre kell hajtani, mint a felülről kapott parancsokat.
Az első mese, amelyet Reményi Katival olvastunk, a Két bors ökröcske volt. Talán benne volt a szöveggyűjteményben, de valószínűbb, hogy Reményi Kati nem restellte a fáradságot, és az iskolai stencilgépen sokszorosította. Mindenkinek jutott példány, még a Kallós-fivéreknek is.
Bevallom, én már egyáltalán nem emlékszem az ökröcskék meséjére, de az olvasó bizonyára tudja: az egyszeri szegény ember kapott a Jóistentől két bors ökröcskét, akik egy szálfával megrakott szekeret is könnyűszerrel elhúztak. És még mindenféle csodálatos dolgot műveltek: felszántották a ciheres parlagot (nagy kár, hogy sem Reményi Kati, sem Dezső bácsi nem tudta, mi fán terem a „ciher”), felfordították a gróf kastélyát, végül a grófot – saját kérésére – elszállították a pokolba, és mihelyt oda belépett, hogy körülnézzen egy kicsit, rázárták a pokol kapuját.
Lenyűgözött az ökröcskék csodatevő hatalma. Hozzászólásra jelentkeztem. Reményi Kati hátulról, az utolsó pad felől közeledett. Megsimogatta a fejemet. Ennyit mondott: „Halljuk!”
„Tanárnő, kérem! A két bors ökröcskének, ugyebár, varázsereje van?”
Reményi Kati bólintott. „Hát persze. Ez tudniillik egy varázsmese. És attól varázsmese, hogy a címszereplőknek varázserejük van.”
„Másrészt, ugyebár, az ökör, az egy olyan felnőtt szarvasmarha, akit kisfiú korában kiheréltek?”
Reményi Kati elsápadt. „Mit akarsz ezzel mondani?”
„Én csak kérdezni szeretnék. Ha ez a két bors ökröcske olyan varázserővel rendelkezik, hogy felfordítják a grófi kastélyt, és a homlokukkal betaszítják a pokol kapuját, akkor miért engedték, hogy kiheréljék őket? Miért nem védték meg magukat a varázserejükkel?”
Reményi Kati elvörösödött. „Ezt majd óra után, a szünetben megbeszéljük. Most nincs idő!”
Vagy abban bízott, hogy elfeledkezem okvetetlenkedő kérdésemről, vagy egyszerűen csak időt akart nyerni. Azt, ami saját bevallása szerint nincs. Márpedig a kicsöngetés nem váratott magára, én pedig odaálltam Reményi Kati elé, és tudni szerettem volna: miért hagyták azok a bors ökröcskék, hogy kiheréljék őket?
Okos lány volt Kati, a magyar mellett pszichológia volt a másik szakja, ráadásul már nem is érte meglepetésként, amit kérdeztem. „A varázsmesének vannak jellegzetes szereplői és fordulatai, és csak azokkal érvényes a mese” – mondta. Látszott rajta, hogy ezt most gondolta ki, az előző percben. Ezt nevezzük blöffnek. Más kérdés, hogy jól sikerült blöff volt, ügyesen csinálta. – „Ha nem lett volna ökör belőlük, akkor maradt volna két bors bikácska, és bikácskákkal nem működik a mese.”
Ez a kicsöngetés utáni pillanat, a katedra és a tanári asztal mellett: ez volt a nőiséggel való első tudatosan átélt találkozásom. Kati megmutatta nekem, hogyan kell egy tolakodó férfit elhárítani. Felnyitotta retiküljét, elővette kerek púderdobozát, és felnyitotta. A púderdoboz belső oldalán volt egy kerek tükör. Odatartotta elém. „Látod? Tintás az arcod. Menj ki, és mosd le!” Csakugyan, a tükörben látszott egy tintafolt. Izgalmamban kenhettem a tollam hegyéről az orrom tövébe anélkül, hogy észrevettem volna.
Azt is csak a fiúvécében vettem észre, hogy Reményi Kati az imént elhessegetett maga mellől, mint egy zümmögő szúnyogot.
Egy kicsit előreugrom az időben: akik látták a Helló, Kati!-t, elmesélték nekem, hogy a címszereplő a filmben is egyre-másra hárítja a tolakodó férfiakat: az állami gazdaság bővérű igazgatóját, a lakodalomban gitárral tündöklő érzékeny lelkű zenészfiút, a halálosan beteg falusi asszony felszabadult kedvű férjét mind-mind elhessegeti, de még a saját vőlegényét sem engedi magához.
Hetekkel később, amikor Reményi Kati már nem tartott órákat, sőt, nem is mutatkozott az iskolában, Dezső bácsi a Film Színház Muzsika című képes hetilapot lobogtatva lépett be az osztályba. A címlapon Reményi Kati mosolygott, csicsás szalmakalappal a feje búbján. A film tomboló sikerrel futott a mozikban, alig lehetett jegyet kapni rá. A hetilap riportere, aki két egész oldalas interjút készített az újdonsült filmszínésznővel, miután távlati tervei és szabadidős tevékenységei felől érdeklődött, éppen erre lett volna kíváncsi: mi a siker titka? Dezső bácsi fel is olvasta Reményi Kati válaszát. Kár, hogy már nem emlékszem rá, így tehát nem vagyok megmondhatója, mi volt a siker titka Magyarországon ötvenöt évvel ezelőtt, 1969-ben.
Az olvasó már sejtheti: Helló, Kati! című filmet sajnos nem láttam. Szüleim nem engedtek el a moziba. Azt mondták: ez a film nem gyereknek való. Ma sem tudom, mire támaszkodhatott ez a vélemény, elvégre ők sem látták a filmet. Azt mondták: „Nincs idő megnézni minden marhaságot.” Úgy vettem észre, hogy a minden marhaság megnézésére ugyanúgy nincs idő, mint annak tisztázására, hogy a különleges ökröcskék miért nem maradhattak közönséges bikácskák.
Vasárnap délelőttönként, amikor a Városligettel határos házsor felől kocsival kimentünk Leányfalura, két mozi mellett is elhajtottunk. Az egyik a Dózsa mozi volt a Róbert Károly körúton, a másik a Felszabadulás mozi volt a Flórián téren. Örömmel, ugyanakkor fájó szívvel nyugtáztam egy-egy eltelt hét után, hogy még mindig mindkét moziban vetítik a Helló, Kati!-t. A vasárnapi leányfalusi kiruccanások egyedüli értelme és célja az lett számomra, hogy egy szemvillanásnyi ideig láthassam a két mozi bejárata fölött a vászonnal bevont hirdetőtáblát, amelyen óriási betűk adják tudtul az arra járóknak, hogy a Helló, Kati!-t odabent továbbra is meg lehet nézni.
Négy vagy öt hét elteltével döbbenten láttam, hogy a Dózsa moziban már Az inkák kincse című spanyol-bolgár-olasz-nyugatnémet koprodukciót vetítik, de a Felszabadulás mozi fölött még mindig úgy állt kétfelé a nagy H betű két szára, mint egy-egy ölelésre tárt kar. Még két vagy három hétig reménykedhettem, hogy a Flórián téren megnézhetném a Helló, Kati!-t, ha a szüleim elengednének rá, mi több, talán ott állna maga Reményi Kati is a bejáratnál, vagy legalábbis egy fiatal nő, aki hasonlít rá, vagy ha nem hasonlít is különösebben, mégis alkalmas rá, hogy hasonlónak lássam.
Aztán egy vasárnap délelőtt szívembe hasító fájdalommal vettem észre, hogy a Felszabadulás moziban a Helló, Kati! helyébe lépett az Autósok, reszkessetek! című olasz filmvígjáték. Azt akár meg is nézhettem volna, de nem voltam rá kíváncsi. A két filmben csak a cím végén álló felkiáltójel volt közös.
Addigra már sokmindent tudtam Rabinovics Ármin filmjéről. Ismerőseim, osztálytársak és mások elmesélték számos részletét. Olyan érzésem támadt, mintha egy elveszett görög tragédia papirusztöredékei sorjáznának előttem, és azokból kellene újraálmodnom az eredeti művet, vagy mintha egy dobogókői kiránduláson egy váratlan kegyelmi pillanatban forrásnimfák és drüádok suttogták volna a fülembe azt a csodálatos elbeszélő költeményt, amelynek ötlete egy évezredekkel korábban errefelé masírozó római gyalogos katonának ködlött fel az elméjében egy boldog óra időtartamáig.
Anyám barátnőjétől, egy bizonyos Lisbeth nénitől tudtam meg, hogy van a filmben egy nyári építőtábor, ahol gyönyörű lányok gyümölcsöt szednek, talán őszibarackot. Lisbeth nénit 1944-ben mint zsidó fajú egyént elvitték Auschwitzba, ahonnan túlélőként hazakerült, majd 1951-ben mint nagypolgári elemet kitelepítették a hetven évvel azelőtt lecsapolt sárréti mocsárvidék hűlt helyére, ezért ő az építőtábort a haláltábor és a kitelepítés pokoli keverékének hitte, holott saját szemével láthatta a filmvásznon, hogy megérkezett, ha késve is, a nyári építőtáborba Reményi Kati, és ahol Kati van, ott nincs pokol. Én viszont Lisbeth néni zavaros utalásaiból is megértettem, hogy Reményi Kati, még ha késve érkezett is, akár az isteni igazságszolgáltatás, puszta jelenlétével ugyanúgy átmágnesezi az összes többi gyönyörű lányt, mint mágnespatkó a vasreszeléket. Még az a fejenkénti száz forint is, amelyet az állami gazdaság ajánl fel a gyönyörű lányoknak a vasárnap végzendő külön gyümölcsszedésért, még ez a piros bankjegy is annak a megvilágosodásnak az emblémája vagy allegóriája, amelyben utoljára Ávilai Szent Teréznek volt része még novíciaként, amikor a látomásként színre lépő Szent József megszabadította három esztendeje tartó bénultságától.
Ösztönösen megéreztem, hogy Lisbeth néni, a többszörös túlélő, téved. A filmbeli nyári építőtábor nem Auschwitz fióklágere, nem is a kiszárított Sárrét fióksivataga, hanem az eltűnt és újból megtalált Paradicsom. A szúfi misztikus költők Iszfahán melletti barackoskertje, ahol smaragd szökőkutak csobogó vize fölött paradicsommadarak és színpompás kolibrik röpködnek, és ahol a hajnali ködfoltok megannyi bűbájos tündérlány alakját öltik fel egy-egy pillanatra, és ahol Reményi Kati átnyújt Firdaúszinak, a Sáhnámé költőjének minden elkészült verssoráért egy-egy érett, illatos őszibarackot.
Apámnak volt egy tanulója, Gyuszus. Ő is megnézte a filmet. Gyuszus nagykorú volt, így akár tizennyolc éven felülieknek besorolt filmeket is megnézhetett volna, ő azonban a Helló, Kati!-t nézte meg, pedig az csak tizennégy éven felüli film volt. Ő mesélte, hogy van a filmben egy falusi lakodalom, amelyben egy jó étvágyú öreg bácsi a kamerától ötven centiméterre felfal egy egész sült csirkét, miután a zenekar, mellőzve a megszokott lakodalmas nótákat, váratlanul rázendít a Bunkócska című mozgalmi dalra: „Hej, te bunkócska, te drága, / hej, te eleven fa gircses-görcsös ága…” És még ezt is kiáltották a végén: „Segíts most!”
Lehetetlenség volt ebben észre nem vennem azt a metafizikai folyamatot, ha úgy tetszik, fejlődést, amelyet Jan van Ruisbroec XIV. századi flamand szerzetes ír le A lelki szerelem grádicsának hét foka című traktátusában.
Reményi Kati segít a halálosan beteg Terus néninek megszökni a kórházból. Ez összhangban áll Ruisbroec szerzetes azon tanításával, amely szerint a jóakarat az első fok, amelyet megmászunk a szeretetben fogant élet grádicsán. Igaz ugyan, hogy Terus néni szervezetét végstádiumba lépett májrák pusztítja, továbbá féltékeny a férjére (nem ok nélkül), viszont még így, haldokolva is szerelmes az állami gazdaság igazgatójába, akihez annak idején, kuláklányként, nem mehetett feleségül. Hátralevő életében utolsó öröme, hogy ott lehet a lánya lakodalmán. Aki ehhez hozzásegíti, az jóakaratot tanúsít.
Terus néni – Gyuszus elmondása szerint – a vasútállomáson rosszul lesz, és kis híján meghal. Reményi Kati hosszabbítja meg az életét azzal, hogy bead neki egy injekciót. Ruisbroec szerint a lelki szerelem második lépcsőfoka az önként vállalt szegénység. És valóban: aki bead felebarátjának egy injekciót, annak az injekció beadásakor, ebben a magasztos pillanatban minden földi tulajdona elfér az injekcióstű hegyén.
A harmadik lépcsőfok a lélek szeplőtlensége és a test tisztasága. Ennek megfelelően Reményi Kati csak azért iszik igen sok pálinkát a lakodalomban, hogy meg ne sértse vendéglátóit.
Mennyei grádicsunk negyedik foka az alázatosság. Ezt olyan forrásnak tekinthetjük, amelyből az örök élet négy patakja ered: az engedelmesség, a szelídség, a türelem, valamint az önhatalmú akarat megtagadása. Ennek ékes példája a Bunkócska. A násznép énekelhette volna – sőt, énekelte is! –, hogy „Megy a vonat, megy a vonat Kanizsára”, meg hogy „Dunyha, dunyha, tarka dunyha”, de ők végül mégis inkább arra zendítettek rá, amire a cári uralom hanyatlásakor az orosz anarchisták: „Hej, te bunkócska, te drága…” – „Segíts most!”
És így tovább, és így tovább. A lelki szerelem hátralevő három grádicsa – a jócselekedet nemessége, az akarat megtisztítása az értelemtől, valamint a szerzett ismeretek és tudás elsüllyesztése az Istennek szentelt bölcs tudatlanságban – már nehezen lett volna hozzáhajlítható a film cselekményéhez, már amennyire ez utóbbit megismerhettem Gyuszus összefoglalójából.
Anyám akkori munkahelyén, a Lehel téri gyógyszertárban volt egy takarítónő… De nem! Ezt nem helyes így előadnom. Ő nem „egy” takarítónő volt, hanem ő Zseni néni volt, de lehetett volna hívni Eugéniának is. Először az tűnt fel nekem, hogy kitűnően tud németül és franciául. Anyám később azt is elmondta, hogy a háború előtt a családnak kastélya és nagy kiterjedésű földbirtoka volt Korpona mellett (Zólyom vármegye), most pedig, negyedszázaddal később, Zseni néni takarítónő a patikában. „Pedig még zsidókat is bújtattunk!” – mondogatta keserűen a takarítónő, miközben záráskor rendet csinált.
Nos, ez a deklasszált Zseni néni is megnézte a Helló, Kati! című filmet. Neki a siófoki komphajó tetszett a legjobban, amelynek fedélzetén felbukkan Dolores Ibarruri, a Spanyol Kommunista Párt elnökasszonya. „Olyan volt Hétfájdalmú Lolita a film utolsó előtti jelenetében” – sóhajtotta Eugénia –, „akár egy grófkisasszony, aki varrónőnek öltözött, és nem veszi észre, hogy közben eltelt ötven év.” Azt már én teszem hozzá, hogy a nemzetközi munkásmozgalom legendás hírű hősnője azért látszott kissé petyhüdtnek Rabinovits Ármin filmjében, mert fárasztó napja volt. Mielőtt a magyar elvtársak elvitték volna a Balatonra, két és fél órás beszédet mondott a Csepel Vas- és Fémművekben, majd ezt követően a Duna-parti pártközpontban Kádár Jánossal vitatta meg az új gazdasági mechanizmus korlátait és belső ellentmondásait.
Így igazán érthető, hogy a siófoki komphajó filmbeli utasai hiába vártak tőle a régiekhez hasonló történelmi léptékű kinyilatkoztatásokat.
„Nem törnek át!”
„Jobb állva meghalni, mint térden csúszva továbbélni!”
Ilyesmit vagy ezekhez hasonlókat.
Dolores Ibarruri minden testi és szellemi erejét elszívta a Kádár Jánossal folytatott két és fél órás eszmecsere, amelynek során mindketten jóváhagyták a tervutasításos gazdaság óvatos fellazítását. Most, hogy ott állt a komphajó fedélzetén, és egy fürge tolmács pattogott előtte-mögötte – mesélte Zseni néni, aki látta a filmet –, ráncos arcát vaksötét napszemüveg, ősz haját berliner kendő takarta, kiskosztümjén pedig csilingelt a Lenin-rend arany fokozata.
Hétfájdalmú Lolita fáradt szellemétől már csak arra futotta, hogy Rabinovics Ármin kamerája előtt kijelentse: „Önöknél a kikötői bódéban kapható egy olajban sült lepényféleség… ha jól hallom, »langosz«… és az majdnem olyan jóízű, mint Franco rémuralma alatt nyögő hazámban az empanada.” Ez utóbbi szót a fürge tolmács ügyesen és leleményesen „pirog”-nak fordította.
Dolores Ibarruri szája széle ugyanúgy fénylett a kamera előtt, mint másfél arasznyival lejjebb a megtisztelő szovjet kitüntetés. Ebből is látszik, hogy csakugyan ízlett neki a sebtében elfogyasztott lángos.
A takarítónőnek öltözött egykori grófkisasszony beszámolójából megértettem, hogy a film végére az idős munkásmozgalmár hölgy ugyanúgy magába szívta Reményi Kati minden varázserejét, ahogyan az építőtábori jelenetben éppen Reményi Katinak sikerült ezt a varázserőt kiterjesztenie az összes többi gyönyörű lányra.
Itt mondom el, hogy lett volna alkalmam kikérdezni Rabinovics Ármint a Helló, Kati! rejtelmeiről, de elszalasztottam a lehetőséget. 1994-ben egy nyári délután leszálltam a székesfehérvári pályaudvaron, és még éppen elérhettem volna a tapolcai csatlakozást, ám ekkor belebotlottam Rabinovicsba. „Gyere csak!” – mondta. – „Mutatok valamit!” A mellékvágányokon át egy üres térség felé terelt. Ott volt a javítóüzem, amíg le nem bombázták.
Rabinovics az utóbbi tizenöt évben, amióta megismerkedtem vele, ijesztően megöregedett. Inkább elszomorító, mint komikus látvány volt, amint botorkált, és ennek nem is egy, hanem legalább két oka volt: egyrészt elkoptak az ízületei, és nehezére esett a járás, másrészt elromlott a szeme, és már csak homályos foltokat látott, nem pedig „jogi alanyokat és jogi tárgyakat”. (Volt egy idősebb joghallgató barátja, akit egy vizsgán azért buktatott meg a professzor, mert arra a kérdésre, hogy mit lát a Gellérthegy tetejéről, a városképpel és a Dunával felelt, nem feledkezve meg a Dunán úszó vízijárművekről sem, ahelyett hogy az idézőjelbe tett szavakat mondta volna.)
„Ezen a helyen voltam, kérlek szépen, majdnem pontosan ötven évvel ezelőtt, 1944 őszén munkaszolgálatos” – közölte velem Rabinovics. – „Az volt a feladatunk, hogy az október tizenharmadikai szőnyegbombázást követően kiássuk a talajba fúródott, fel nem robbant bombákat.”
……………………………………………..
Tovább is van, de azt majd máskor mondom el.
(A Füstjelek rovat 10 éve, 2014 januárjában indult az Új Forrás online-on.
A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)