Ljudmila Ulickaja
Jákob lajtorjája
(regényrészlet)
Órásműhely a Mariinszko-Blagovescsenszkaja utcában
(1905–1907)
Marija Kijevben született, ahová az apja, Pinchas Kerns 1873-ban érkezett, majdnem húsz évvel a lánya születése előtt, egy kis nyugat-svájci városkából, La Chaux-de-Fonds-ból. Az apa, akinek felmenői három nemzedékre visszamenően órásmesterek voltak, azt tervezte, hogy saját műhelyt nyit a kis svájci cégek mintájára, amelyek abban az időben indultak el diadalútjukon a világban. Pinchas baráti kapcsolatban állt Louis Brandttal, az Omega későbbi alapítójával, éppen ő adta neki ezt az ötletet. Pinchas elsőrangú összeszerelő volt, és a rá jellemző munkaszeretettel és lelkiismeretességgel összehozhatta volna, hogy svájci alkatrészekből órákat szereljenek össze Kijevben, és ezzel az új lakhelyén kellemes termést gyűjthessen be csengő érmékben. Louis Brandt részben még finanszírozta is ezt a kezdeményezést.
Pinchas a nyugati kapitalizmus képviseletének megtisztelő misszióját fokozatosan csődbe vitte, habár az új helyen gyökeret vert, feleségül vett egy helybéli zsidó lányt, nemzett három fiút és Mariját. Idővel megtanulta mindkét új szláv nyelvet. Párban állásuk megszokott dolog volt számára, hiszen szülővárosában, La Chaux-de-Fonds-ban a francia mellett majdnem egyenrangúként létezett a német is, és ez a megszokott kétnyelvűség kiegészült még a két zsidó nyelvvel is – az otthon használatos jiddissel meg a zsidóhoz méltó „magas” ivrittel.
A svájci pénz, amelyet az átköltözésbe meg a berendezkedésbe fektetett, nem vált teljesen semmivé, mert miután Pinchas meggyőződött róla, hogy a kereskedés sokkal rosszabbul megy neki, mint a kézművesipar, nyitott egy órajavító műhelyt, ahol mindenféle, gyakran helyi órásmesterek teljesen márka nélküli készítményeit javítgatta a Mariinszko-Blagovescsenszkaja utcában. Nagyra tartotta saját iparosmesterségét, lenézte a kereskedést, amelyet a szélhámosság egyik fajtájának tekintett. És bár ekkorra Marx már megírta A tőkét, és az akkoriban még csak mérsékelten érvényesülő, világraszóló zseni meg is említette nagy jövő előtt álló könyvében Pinchas szülővárosát, La Chaux-de-Fonds-t, méghozzá a leghízelgőbb módon, mint a kapitalista munkamegosztás mintapéldáját, az órásmester sosem olvasta a kommunizmusnak e bibliáját. Egész életében megmaradt iparosnak, és nemhogy a kommunizmus, de még a kapitalizmus eszméjéig sem nőtt fel… A gyerekei viszont hamar elsajátították az emberiség haladó eszméit, és miközben szerették jóságos, vidám és sokoldalúan pozitív természetű apjukat, állandóan mulattak ósdi szokásain, francia akcentusán és ódivatú svájci szalonkabátjain, amelyeket majdnem negyven éven át nyűtt.
Minden Kernsz gyerek – oroszosan már így írták a nevüket – csacsogott franciául, és e körülmény miatt különös szerzeteknek számítottak – a velük egyívásúak más nyelven beszéltek. Az órásmester leszármazottai, noha kiválóan beszélték az anyjuk nyelvét, szerettek egymás közt arisztokratikusan franciául társalogni, amelyet már egyáltalán nem használtak az utcájukban. Házi nevelésben részesültek, a két idősebb fiú, Mark és Joszif tanítóját még a család viszonylagos jóléte idején fogadták fel, a legkisebbet pedig a krach bekövetkezte után az idősebbek tanították. Mihail pedig, miután kicsit megnőtt, a kishúgával foglalkozott. A legvirágzóbb időkben még zenetanár is járt hozzájuk, Koszarkovszkij úr, aki még diák volt ugyan, de később a család barátjává vált… Marija nagy elánnal vetette bele magát a tanulásba. A Kernsz gyerekeket a legszeretetteljesebb kapcsolat fűzte egymáshoz, a kishúguk pedig egyenesen imádat tárgya volt. Az a bizonyosság, hogy a környezete, különösen a férfinép szereti, időnként nagyon félrevezette őt felnőttkorában, ifjúkorában azonban egyszerűen csak bájossá tette.
A gimnázium, a korabeli körülményeknek megfelelően, a kvótarendszer miatt a Kernsz gyerekek számára elérhetetlen maradt. Joszif, a legidősebb, korán a proletariátus tagja lett. A második, Mark, nem jutott túl a felvételin, Mihail pedig már meg sem próbálta – a gimnáziumot mindketten magántanulóként végezték el.
Pinchas Kerns üzleti kapcsolatai a cégtulajdonossal, Louis Brandttal rég zsákutcába jutottak, de a jó viszony, levelezés formájában, folytatódott még az örökössel, Louis legidősebb fiával is. Pinchas időre megfizette a tartozását, és időnként óraalkatrészeket vásárolt az Omegától. A család lassan, de biztosan elszegényedett. Szegénysége ellenére a ház megmaradt vendégszeretőnek, szakadatlan teázásokkal és zeneestekkel, amelyekre a legkülönfélébb rendű-rangú ifjúság járt el. A szabadgondolkodó ifjúság… Különösen sok vendég gyűlt össze a meleg évszakokban, amikor a kis udvarban, amely földszinti lakásukhoz tartozott, felállították a szamovárt. A szegénység nem zavarta a jókedvet.
1905 októberében Kijevben kitört a zsidópogrom, amely be is végezte a tönkremenés lassú folyamatát: a műhelyt teljesen szétverték, a családi vagyont elrabolták; amit nem vittek el, azt tönkretették. Még a szamovárt is volt képük összetaposni.
A kijevi kereskedő és iparos zsidóságot szétverték, de a pogrom nem csak anyagi következményekkel járt. Azok a zsidók, akik átélték ezt a pogromot, megérezték, hogy a teljes pusztulástól csak egy hajszál választja el őket. Aszent szövegekben és a több ezer éves múltról szóló híradásokban elmerülő tudós talmudistákon csüggedtség és bánat lett úrrá. Divatba jött a cionizmus, amely a száműzött zsidók Szentföldre történő egybegyűjtését hirdette, azzal a céllal, hogy újjáalakítsák a történelmi Izraelt, de a zsidó ifjak körében nem kevesebb sikerrel terjedtek a szocialista tanok is. Az 1905-ös forradalom vereséget szenvedett ugyan, de az új, tisztító és felszabadító forradalom gondolata izgalomban tartotta a szíveket. Divatba jött a politika. Egyedül Pinchas Kernsnek, akinek ifjúkora óta kedvenc szórakozása volt az újságolvasás, ment el a kedve attól, hogy kövesse az újságírók és a politikusok vitáit, abbahagyta az újságolvasást, és helyette egy régi, a pogromisták által tönkretett zenedoboz megjavításával kezdett foglalatoskodni. Csak sóhajtozott, csöndben elhallgatva fiai és barátaik végtelen beszélgetéseit az igazságtalan társadalmi berendezkedés átalakításáról, a küszöbön álló változásokról és a harcról, amelytől az öreg Pinchas semmi mást nem remélt, mint újabb pogromokat és kellemetlenségeket.
A tizenöt éves Maruszja, akit a pogrom három napja alatt, október tizennyolcadikától huszadikáig a szomszédok, a jóságos Jakovenkóék bújtattak odabent a hálószobájukban, a legveszélyesebb órákban pedig a pincéjükben, az isten világára Krisztus-hívő radikálisként lépett ki. Jelleme teljesen kiforrott e Kijev számára szégyenletes napokban, és a korábban nyájasnak látszó világ most durván két részre szakadt számára, mindenféle nüanszok és árnyalatok nélkül: az egyik oldalon az emberi méltóságért és szabadságért küzdő harcosok, a másikon pedig az ellenségeik, a kizsákmányolók és a feketeszázasok.* Jakovenkóék, akik ezekben a szörnyűséges napokban bújtatták, etették és óvták Mariját, nem tartoztak sem az egyik, sem a másik oldalhoz, úgyhogy őket az egyszerűség kedvéért a rokonok közé sorolta, akiket a természetes közelségük miatt szeret az ember.
Amikor Pelageja Onyiszimovna Jakovenko kivette a dupla ablakba, a két üveg közé állított Istenanya a Kisdeddel ikont, Maruszja nézte ezt a festett deszkadarabot, és zavarodott hálát érzett mindkettejük iránt: a hatalmas termetű, apró szemű és műhajfonatot viselő ukrán szomszédasszony iránt is, meg a Mirjam nevű zsidó asszony, a névrokona, Marija iránt is, karján a Kisdeddel, Krisztussal, akik megvédték őt az üvöltő, állati tömegtől, amely önmagát kereszténynek titulálta. E ponton örvényleni kezdtek fejében a gondolatok, belső biztonságérzete széthullott, és a világ most már nem két félre, jókra és rosszakra vált szét, hanem valami más módon. Pelageja Onyiszimovna és Tarasz monarchisták, tulajdonosai két háznak meg egy kocsmának, vagyis kizsákmányolók voltak, viszont jó emberek, sőt, hősiesen jók. Olyan hír is járta, hogy ezekben a szörnyűséges napokban a pogromisták megöltek egy orosz családot, amely egy zsidó öregasszonyt rejtegetett. Jakovenkóék nyilván komoly kockázatot vállaltak, amikor Maruszját befogadták magukhoz… Mindez nehezen állt össze a tudatában, az egyik gondolat zavarta a másikat, sem világosság, sem rend nem alakult ki benne – csak a nyugtalanság, meg annak érzete, hogy gyökeresen meg kell változtatnia az életét. De hát változott az magától, Maruszja minden elhatározásától függetlenül is: legidősebb bátyját, Joszifot, a zsidó önvédelmi alakulat tagját, mint mindenki mást is, aki a pogrom napjaiban fegyvert fogott, három évre az Irkutszki területre száműzték. Mark még korábban elhagyta a családot: a Pétervári Egyetem jogi karának elvégzése után a fővárosban maradt, és valami jelentéktelen beosztásban dolgozott egy ügyvédi irodánál. Apja nagy bánatára Mark a magas szintű képzettségéért, ahogyan az apja tartotta, megalázó árat fizetett: áttért a lutheránus hitre. A családban erről nem beszéltek, mint ahogyan nem beszélnek a szégyellni való betegségekről sem.
Az öreg Pinchas nem volt fanatikusan vallásos, de eljárt a zsinagógába, és nem szakította meg a kapcsolatot a hittestvéreivel. Fia döntését nem helyeselte, de hallgatott, és csendben szomorkodott. Mark rengeteg energiát fektetett abba, hogy az öccse, Mihail is Péterváron tanulhasson. Hamarosan Mihail is elhagyta Kijevet, és vendéghallgatóként beiratkozott a Pétervári Egyetemre.
A család helyzete – ha nem vesszük számításba, hogy a pogromból mindannyian élve kerültek ki – szomorúnak mutatkozott. De a dolgok maguktól jobbra fordultak. Az „Adománygyűjtő Bizottság a Pogrom Áldozatainak Javára” pénzt és – kissé viseltes, de jó minőségű, csak éppen nagy méretű – ruhákat küldött nekik. Az anyjuk leült átszabni – szétfejtette, kiigazította, felhajtotta őket. Maruszjának soha addig ilyen szép ruhája nem volt: gesztenyeszínű barhetszövetből, selyemszegéllyel. Vettek neki gombos cipőt is, első ízben nem gyerekcipőt, hanem sarkosat. Maruszja igazi kisasszony lett. Amikor a bátyjai szétszéledtek, Maruszja, akit a házukban megforduló fiatalemberek elhalmoztak a figyelmességükkel, és aki hozzászokott a művelt beszélgetésekhez, a viharos vitákhoz, az otthoni vigasságokhoz, tréfákhoz és játékokhoz, egyszer csak felfedezte, hogy mások életéből táplálkozott, ő maga semmit sem jelent, a házukba most senki se jár az unalmas, távoli rokonokon, Misa barátján, Ivan Belouszovon, akivel korábban a bátyja együtt is tanult, meg Bogdan Koszarkovszkijon, az egykori zenetanárukon kívül, aki most az operaház zenekarában játszott klarinéton.
Sóvárgás, sóvárgás. Házukban nem szólt többé a zene – az öreg pianínót szinte forgácsokra törték a pogromisták, újat venni pedig szóba se kerülhetett a jelenlegi körülmények között. A vidám asztali beszélgetések helyett – ritkán érkező levelek a bátyjaitól, és egy csomó rövid levelezőlap Mihailtól, aki lefesti a színes pétervári életet. Ezektől a levelezőlapoktól Maruszja hangulata még rosszabb lett.
Az apja beüvegezte a műhely és a lakás kivert ablakait, kimeszelte a falakat, megjavította és felakasztotta a munkaasztala mellé az órásdobozát, amelyben a csodálatos rugócskákat és apró fém alkatrészeket tartotta. A nap nagy részét a műhelyben töltötte, de nem a kuncsaftokkal foglalkozott, akik gyakorlatilag nem voltak, hanem a zenedoboz javításával. Az összenyomorgatott cilindert, amely a kotta szerepét töltötte be, Pinchas nagy türelemmel helyreállította, a munka igencsak vesződséges volt – a helyreállított csapszeghangjegyeket ismét hozzá kellett illeszteni a „hangszedő” hangzófésűhöz, amely szintén tönkrement.
Marija, aki mindig is jobban kedvelte az apja hallgatag társaságát, mint az anyja állandó dünnyögését, belakott magának a műhelyben egy kis sarkot, és egy régi fotelben macskamód összekuporodva végigolvasta azokat a könyveket, egyiket a másik után, amelyek csodás módon jutottak el Mihailhoz. Ezt az ajándékot, egy kétszáz kötetből álló könyvtárat, Korolenko** küldte, az író, miután megtudta, hogy egy zsidó egyetemistának szétszaggatták és megsemmisítették minden könyvét…
Ki hitte volna, hogy ezek a könyvek élete végéig elkísérik majd Mihailt, és egy híres könyvgyűjtemény alapjául fognak szolgálni, amely mind a mai napig megőrződött Mihail unokájánál, Ljubánál, Nora Oszeckaja másod-unokatestvérénél, Moszkvában, a Tverszkaja utcai lakásában?
* Orosz szélsőséges, ultranacionalista, antiszemita szervezetek gyűjtőneve a XX. század elején.
** Vlagyimir Korolenko (1853–1921) ukrán-lengyel származású orosz író.
Fordította: Goretity József
(A regény 2016 októberében jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában)
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post