Azt mondta, menjünk el ebédelni utána. Beleegyeztem. Már nem haragudtam.
‘Te rohadék. Tudtam. Gyűlöllek. Takarodj.’
Persze nem így kezdődött.
Egy farsangi házibulin találkoztunk. Nem is akartam elmenni. Éppen elegem volt az életből. Persze ez az életfelfogás jellemző volt rám. ‘Zsuzsikám, te nagyon szeretsz szenvedni.’ Mindig ez mondta a mama. Kavargatta a levest, és csóválta a fejet. ‘Pedig olyan szép kislány vagy. Csak mosolyoghatnál néha.’ A francnak volt kedve mosolyogni. Éppen egy térdsérüléssel küzdöttem. Ráadásul az én hibám volt. Kellett nekem kosarazni, pont ilyen közel a fellépéshez. Ha ez nem volt elég, a munkában is el voltam havazva, anyával is összevesztem valami baromságon. A pasikból meg pláne elegem volt. Jutka megígérte, hogy az exem nem lesz ott, úgyhogy belegyeztem.
Az utolsó pillanatban dobtam össze egy boszorkány jelmezt. Fekete rúzs és szemfesték. Egy csúcsos sapka szerencsére volt egy még az egyetemi évekből. És egy seprű. A takarítás nem volt az erősségem, de legalább hasznát vettem. Éppen a legutolsó próbát ecseteltük Jutkáékkal, mikor odatévedt egy álarcos srác. ‘Bocsi, ide tudnál passzolni egy sört?’
Egyik pillanatban azt gondoltam, hogy a Sikoly álarc az még a boszorkánynál is bénább jelmez. A következőben meg már szerelmes voltam bele, hiába nem láttam a szeme színet se. A fiú nem volt táncos, de valahogy ott ragadt velünk. Végül a többiek lassan eltünedeztek. Csak mi álltunk ott ketten, és folyt belőlünk a szó. Nem is tudtam, hogy néz ki, mégse tudtam róla levenni a szemem. Ha Jutka nem ront ránk, biztos vagyok benne, hogy már nem csak a szemünkkel vetkőztettük volna egymást. ‘Mennünk kell. Gyere már, Zsu.’ Megfogta a kezem, és elráncibált. ‘Örülök, hogy megismertelek’,mondta a Sikoly. ‘Én is’, pirultam el a fekete smink mögött. Mire észbe kaptam, hogy a nevét se tudom, már Jutka kocsijában ültem. Hazefelé tartottuk.
Azt hittem, mindennek vége. Beleestem egy hapsiba, akiről azt se tudom kicsoda, vagy hogy néz ki. Gratulálok, Zsuzsikám, ez még nálad is díjnyertes hülyeségnek számít. Éppen kezdtem elveszni az önvád és önutálat bugyraiban, mikor hirtelen felugrott egy új email. ‘Farsangi buli’ volt a tárgy, és egy bizonyos Kerepesi Márton volt a feladó. Nem ismertem semmiféle Kerepesi Mártont. Megdobbant a szívem. Egy közös barátunktól tudta, hol talál meg.
Másnap már álarc nélkül ettük a perecet a Margitszigeten. Hiába volt még csak február, tavasz költözött a szívembe. Sosem éreztem magam annyira giccsesen boldognak, mint vele. Ő meg fogja gyógyítani minden traumám. Azt hittem.
Először úgy tűnt, hogy minden rendben lesz. Randiztunk. Összeköltöztünk. Megházasodtunk. Számoltam a kalóriákat. Próbára jártam. Fellépésekre készültem. Megettem a vacsorát mikor hazaértem. Csak az ebéd maradt ki néha. Nem sírtam. Aztán újra lesérültem. ‘Lehet, hogy kezdesz kiöregedni’,mondta a gyógytornászom, ‘Tudod, hogy a balett nem szól egy életre.’ Nem akartam hallani róla. A tánc az életem. Persze annyira nem voltam jó, hogy a Nemzeti Baletthoz kerüljek. De boldog voltam én egy kisebb társulatnál is. Csak táncolhassak.
Márton nem értette. Mérnökként sose értette, miért volt olyan fontos nekem a tánc. Elfogadta. Eljött az előadásokra is. De mikor sérülést sérülésre és kudarcot kudarcra halmoztam, nem fogta fel, miért nem hagyom abba. ‘Lassan 30 leszel…’ Tántoríthatlan voltam. Fiatalabb már nem leszek. De vékonyabb még lehetek. Elkezdtem még többet edzeni. Jógázni. Futni. Számolni a kalóriákat. Mérlegre állni napi kétszer. Háromszor. Négyszer. Büszke mosollyal konstatálni, hogy erősebb vagyok, mint az éhség.
‘Miért nem tudsz csak enni. Ez csak egy kurva szendvics. Mit nyammogsz rajta?! Edd már meg az egészet.’ Sose felejtem el, hogy milyen mérges volt. ‘Ez így nem mehet tovább.’ Akkor már én is éreztem. Szinte hallottam, ahogy a csontjaim zörögtek, úgy remegtem egy őszi napon az erkélyen. Nem vallottam be senkinek, de tudtam, hogy a tánckarrieremnek vége, és segítségre van szükségem.
Kemény évek következtek ezután. Rengeteg terápia. Sírógörcsök minden tál étel felett. A mérleget egy kalapáccsal vertem szét, mielőtt kivágtam a kukába. Teleírtam több száz naplót. Új ruhatárat vettem. Kerültem a tükröket. De megérte, mert az hetedik házassági évfordulónkon pánikrohamok nélkül élveztem a sajtföndüt egy svájci meglepetésúton.
‘Talán ideje nekilátni egy trónörökösnek.’ Mártonnal már az elején beszéltük, hogy két gyereket szeretnénk. Nem akartuk elsietni. A tánc. Aztán az anorexia. Mindig velem volt a baj. Az igazság az, hogy az évek során egyre távolabb kerültünk egymástól. De most. Most, hogy végre jobban vagyok. Igaza van. Végre újra közel kerülhetünk egymáshoz. Egy gyerek új értelmet ad. Reméltem, így lesz, mikor bólintottam. ‘Rendben.’ Már aznap este nekikezdünk a babaprojektnek.
‘Nem bírom még egyszer. Értsd már meg, hogy nem.’ Sírtam. A negyedik vetélésem volt. Ez a negyedik hónapnál ment el. Évek óta próbálkoztunk. Az egész életünk ebből állt. Ovulációról ovulációra. Már semmi szeretetet nem éreztem. Csak rutinból feküdt rám.
‘A te hibád. Ha képes lettél volna enni, mint minden normális ember. De egy önző kis liba voltál, aki nem gondol a jövőjére.’ Fájt. Nagyon fájt, hogy engem hibáztat. ‘Miattad halt meg ez is.’ Rámcsapta az ajtót. Könnyek patagzottak a szememből. Nem azért, amit mondott. Hanem, azért, mert elhittem. Az én hibám. Miattam ment el. Nem érdemlek semmit.
Valami megtört köztünk aznap. Nem beszéltünk róla sose. Szavak nélkül maradtak abba a próbálkozások. Nem nyúlt hozzám többet. Én se közeledtem. Egy idő után már rutinból se adtunk puszit egymásnak. Beszélgettünk. Néha. A semmiről. Éltünk egymás mellett, mintha lakótársak lennénk. Én meg újra számoltam a kalóriákat.
‘Találkoztam valakivel. El szeretnék válni.’ Nyugodt volt, és tárgyilagos. Tudtam. A szívem mélyén tudtam. Egyre többet maradt ki itthonról. Egyre titokzatosabb volt. Egyre kevesebbet beszéltünk. ‘Te rohadék. Tudtam. Gyűlöllek. Takarodj.’ Valami ilyesmi hagyta el a számat. Üvöltöttem. Zokogtam. Mikor elment otthonról, kihánytam a vacsorám, majd bőgve aludtam el a fürdőszoba kövén. Az én hibám.
Az elején fájt. Pokolian. Aztán semmit se éreztem. Magamat is megleptem, de mire eljutottunk a végső válóperes tárgyalásig már nem haragudtam egyáltalán. Az új nővel hamar szakítottak. Jutka szerint ezt hívják karmának. Én ma már örülök, hogy így történt. Túl szépen kezdődött, hogy igaz legyen. Túl sokat szenvedtünk. Végre letettük a múltat.
Mikor azt mondta menjünk el a papírok aláírása után ebédelni, beleegyeztem. Két szabad emberként ültünk egy pizzériában. Álarcok nélkül. És életemben először eszembe se jutottak a kalóriák.