rooibos teát kértem, mert dél-afrikaiak legjobb barátaink, és reménykedtem, a szám megtelik nevetéssel, mikor odahozta a mester, tölteni akartam, de lecsúszott egy időmérő róla, akkor láttam, két percre van beállítva, ijedten hagytam abba a töltést, az álmatlanságról beszéltünk, két perc leteltével, mint egy álomból ébredtem arra, hogy letelt, le akartam álltani az órát, de véletlenül hat percre beállítottam, attól kezdve hatpercenként jelezte, hogy már mióta ázunk egymásban, megrótt, hogy elhagytam a legnagyszerűbb költői nevet, valóban, beláttam igazát, mert a torockói gyász két nőalakjából gyúrtam össze a nevet, a púpos, reménytelenül szerelmes paplányéból jött a családnév, aki félreveri a harangot, a keresztnév a szerelmeiből kivégzéskor választani nem tudó faluszépe neve, igen, meglehet, jobban én vagyok mint ami a saját nevem alatt fut, a torockói gyász, amitől gyerekkoromban hetekig szédelegtem, a papgyereknek sem lesz keresztnév a családi neve, de keresztje még lehet, aztán már csak rövidítettem, és lett a tenger belseje felé fújó szél, csak azon a tengeren fúj, ahol a forró sziklák írottas fehérje a hó, harmadfokon sikerült a visszafelé számláló órát leállítanom, a fű csendben ázott, név, lehessen bármi, ha a vers azzal is kezdődik, és akkor ettől kezdve minden versem rosszul kezdődik, hirtelen volt ott bennem, hogy sosem azzal fenyegettek, rosszul végzem, hanem mindig azt sejtették, hogy eleve rosszul kezdődöm, csak sosem jutott kimondásig, nem sikerült kiinnom a teáskannát, pedig szeretem egészen addig inni, míg végtelen a koncentráció egy cseppben, és már semmi mást nem érzek benne, csak a keserűséget a nyelven, leázik a teáról a név, az íz, a brand, csak ebben a koncentrációban hat, az afrikai vörös teát fürdőnek is használják bőrbajokra, jó görcsöldó, és álmatlanság ellen is jó, harmatfokú bőségriasztás.